Elloy Fitzpatrick a Scotland Yard mesterdetektívje gyakorolt mozdulattal nyomta el a csikket az íróasztalán kifejezetten erre a célra tartogatott cseréptálkában, amelyet a Harrods áruházban Közepes méretű családi hamutartó márkanéven kínálgattak kilencpennys bevezető áron. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ez a kedvezmény csak abban az esetben lépett érvénybe, ha a tisztelt vevő egy csomag előre sodort Pan Miklusky nevű lengyel szívnivalóval együtt kérte. A cigarettacsomag ára szabad forgalomban tizennyolc pennyt tett ki, de ha tégellyel együtt kérték, csak tizenegyet számoltak föl, vagyis a kettő együtt kijött húsz pennyből, és ez, akárhonnét is nézzük, potomság. Elloy Fitzpatrick mindezt nem tudhatta, mert a kifejezetten nyomozók részére forgalmazott, amerikai gyártású Mysteryt szívta, a hamutartó pedig egy régi bűneset tárgyi bizonyítéka volt – a tettes ezt próbálta lenyomkodni az áldozat torkán –, és a Scotland Yard szokásos év végi lomtalanítási akciója után került a detektív birtokába.
– Miféle ügy ez a rádiókészülékkel? – kérdezte Elloy Fitzpatrick az előtte álló segédnyomozótól.
– Egy miniatűr rádióadóról van szó – mondta Remington Bibry, a gyakornok. – Alig nagyobb, mint egy matrózláda.
– És hogy kerül ez az apróság a Big Benbe? – faggatózott tovább Fitzpatrick.
– A bejelentő szerint egy alacsony, kecskeszakállas ember vitte oda, mégpedig hivatalos engedéllyel – hadarta Bibry, miközben sóvárogva nézte a hamutartóból előkanyargó, meztelen nőt formázó füstöt.
– Engedélyt bárki hamisíthat – jegyezte meg a detektív. – Maga szerint nem különös az, hogy valaki fölcipel egy ilyen készüléket a Big Ben tetejére?
Bibry hátrébb tolta a homlokán a Sherlock Holmes-típusú simléderes sapkát –huszonkét pennyért vette a Harrods Hülye Maszkok részlegében –, és bánatos kutyatekintettel nézett a főnökére, aki mintha csak magának beszélne, tovább folytatta a megkezdett gondolatmenetet:
– A készülék persze hamisítvány. Vannak rajta tekerőgombok, de ha valaki fogna egy srófhúzót és szétszerelné, nagyon meglepődne azon, amit találna.
– Miért, mit találna? – értetlenkedett Bibry.
– Még kérdi?! – kiáltott Fitzpatrick. – Egy nagy bomba van benne, gyakornok úr! Egy vaskos bomba, ami levegőbe röpítheti az egész Big Bent!
– De hát az engedély… – kezdte volna Bibry, de Fitzpatrick beléfojtotta a szót.
– Nem hibáztatom magát, hogy nem vette észre a készülődő gaztettet – mondta. – Majd ha tapasztaltabb lesz, tudni fogja, hogy az ilyen alacsony, cvikkeres, kecskeszakállas alakok egytől egyig őrült tudósok, akik a tudományos kísérletek leple alatt szabotázsakciókat terveznek. Minél nagyobb a durranás, és minél több kár keletkezik, annál biztosabb, hogy a sajtó érdeklődni kezd a kísérleteik iránt.
– Miért jó ez nekik? – próbálkozott Bibry.
– Mert pénzt szerezhetnek, maga hatökör! – összegzett Fitzpatrick, aztán levette a fogasról a kalapját, és az ajtó felé indult.
– Mire vár? Hozza a detektívtáskámat! – szólt vissza a zavartan álldogáló Bibrynek.
– Szabadna tudnom, hová megyünk? – kérdezte a gyakornok, miután az asztal alól előszedte a különféle szúró, vágó, feszítő és csavarozó szerszámokat tartalmazó kopott detektívtáskát.
– Fölmegyünk a Big Benbe, és leszedjük a bombát. Ennyi – szólt vissza Fitzpatrick a válla fölött.
*
Lord Charles Meltinghouse különc volt a legkülöncebbek között. Egyik őse tekintélyes vagyont kapart össze a kosárfonás automatizálására bejegyzett találmányával, de sokak szerint ez csak leplezése volt annak a ténynek, hogy a Meltinghouse-ok valahol Nyugat-Indiában több titkos jáde- és teabánya fölött rendelkeztek.
Történetünk idején a Lord már elmúlt hatvan éves, de ha jól kialudta magát, és a reggeli lótuszvizes arcfürösztés után nem felejtett el megfésülködni, legföljebb ötvennyolcnak nézett ki. Fiatalos állapotában döntő szerepet játszott az a minden bizonnyal egyedülálló eltévelyedése, hogy csak kék szemű és ferde orrsövényű hölgyekhez volt gusztusa. A Lord szerelmi élete e körülmény miatt meglehetősen sivárnak volt mondható, de miután betöltötte a hatvanat, ez már nem is bántotta olyan nagyon. Ám mindez halk macskafütty volt az igazi, nagy eltévelyedéséhez képest, mert ez nemcsak hogy beárnyékolta a bensőjéből előkéredzkedő főúri allűröket, hanem életkedvet, pénzt és főleg időt harácsolt el tőle, mégpedig garmadával.
A Lord arról volt közismert, hogy egészen kicsiny, úgyszólván nem is létező népek tudományos kísérletezgetéseit pátyolgatta. Azzal a jelmondattal, hogy a tudomány mindenkié, előszeretettel kutatott föl olyan tudósokat, akik a világ egzotikus tájékain hónapos szobákban tengődve, ugyanabban a vaslábasban rotyogtatták vegyi kísérletük tárgyát, amelyben nem sokkal előbb még a szennyes gatyáikat tilolták. Sir Charles Meltinghouse kivakarta a koszból ezeket az embereket, és úgy mutatta föl őket, mintha egytől egyig a világ jobbá tételének Grál-lovagjai lennének. Fölolvasást szervezett nekik a Royal Society-ben, kolumnás cikkeket rendelt róluk a vezető tudományos lapokban – köztük a Life and Science-ben –, majd amikor ezek a szerencsétlenek már kezdték elhinni, hogy megfogták az isten lábát, vonatra ültette, és visszaküldte őket oda, ahonnan jöttek. Cseppet sem érdekelte, hogy a megszédített tudományos kutatómunkások ettől a cselekménytől olyan állapotba kerülnek, mint az a csirke, amelynek erőszakkal lenyomnak a torkán egy gyűszűnyi pálinkát. Egy IV. Edvard korabeli mappába gondosan elraktározta az újabb trófea fotóit, meg a vele kapcsolatos újságkivágásokat, aztán a következő áldozata felé fordult.
Ezerkilencszázharmincnégyben a balkáni népek korszakát lezárva Közép-Európa felé fordult az érdeklődése. Valamelyik íróbarátjától hallott bizonyos magyarokról, akiknek állítólag a kontinens közepén saját államuk is létezett. Az író azt is elárulta, hogy ezek a magyarok azért észrevehetetlenek, mert mióta a világ világ, mindig hozzácsapják magukat egyik-másik náluk sokkal jelentősebb nemzethez, szakasztott úgy, ahogy a cápához csatlakozik a kalauzhal. Így tettek előbb a törökökkel, aztán az osztrákokkal, és most, a szóbeszéd szerint ezt a szándékuk a románokkal is. A lordnak tetszett ez a csalafintaság, és rögvest el is határozta, szerez magának egy magyarból lévő tudományos kutatót, kerüljön, amibe kerül.
Csakhogy magyart és tudóst nem könnyű találni. Külön-külön választék van bőven, de így, együtt olyan ritka, mint a pepita nyakú pelikán. Ki tudja, miféle fordulatot vett volna ez a történet, ha a Lord hűséges komornyikja, a félszemű Aston Rideback, aki harmadik hete szolgálta teljes odaadással a Meltinghouse házat, nem akad rá a Piccadillyn egy plakátra, amely a küszöbön álló méhecskekongresszusról közölt alapinformációkat. Rideback megigazította a búr háborúban kificamodott orráról folyton lecsúszni készülő okulárét, és alaposan végigböngészte a meghívott előadók apróbetűs listáját. Tömzsi mutatóujjával egykedvűen szántott végig az angolszász és spanyolföldi nevek akadályain, mígnem legalul megpillantott valamit, amitől fény gyulladt a szemében. Ez a valami dr. Fajk Richárd neve volt, aki a szinte már pirinyóbetűs hozzátoldás szerint a légköri magnetizmusról tartott előadást.
Aston Rideback kihúzta magát és beleszimatolt a levegőbe. Hasonlóképpen érezte magát, mint a vadhajtó, aki abban a kegyben részesülhet, hogy ura és parancsolója elé terelheti a legpompásabb királyrókát, ami széles Albionban a mezőket járja. Gondolkodás nélkül letépte, majd zsebre gyömöszölte a plakátot, és a Meltinghouse-ok ősi rezidenciája felé vette az irányt.
Néhány órával később Sir Charles Meltinghouse már személyesen látogatott el a frissen alakult Méhecskegyorsító és Virágkertészeti Szövegség székházába, hogy egy látra szóló klubtagsági kártyát igényeljen. A haditerv már ekkor készen állott: a kongresszus végén, amikor a magyar professzor az emelvényen szónokol, Rideback a Lord Rolls-Royce-át a Royal Albert Hall melletti parkolóban hagyja vesztegelni, majd a tagsági kártyát fölmutatva beoson az épületbe és elvegyül a tömegben. Addig ügyeskedik és forgolódik, amíg a szónoki emelvény közelébe nem jut – a búrokkal vívott háborúk után ez gyerekjáték lesz számára –, és amikor a szónok lejön az emelvényről, Rideback a kabátja hajtókáján megmutatja neki a Cayman Golf Club jelvényét, ami a félhomályban kísértetiesen hasonlít a Birodalmi Vámhivatal emblémájára. Azt mondja majd a magyarnak, hogy hivatalos bejelentés érkezett ellene, mely szeint egy befőttesüvegnyi magyar akácmézet próbált meg becsempészni az országba, ami ugyebár nonszensz – Rideback ekkor ki fogja villantani a búr háborúban réztölténnyel koronázott metszőfogát –, de sajnos a formaságokat nem lehet megkerülni, ezért arra kéri az urat, föltűnés nélkül kövesse őt, hogy egy csöndes zugban, minden kíváncsi tekintet elől rejtve kitölthessék a szükséges formanyomtatványokat. Ez a trükk kiválóan működött a szerb, az oláh, a vlah és a bolgár tudósok esetében, tehát a magyarral sem lehet semmi gond, okoskodott a Lord, de biztos, ami biztos alapon egy kis üveg kloroformot is a komornyikja rendelkezésére bocsátott, azzal a meghagyással, hogy csak végszükség esetén használja.
A Méhecskegyorsító és Virágfejlesztési Kongresszus zárónapjának késő délutánján Aston Rideback tehát bevonult a Lord garázsába, hogy előhozza a Rolls-Royce-ot. Kenyéradó gazdája mindeközben ugyanazzal a vibráló izgalommal járkált föl s alá teniszpályányi könyvtárszalonjában, amellyel a férfiak a szerelmi légyottra érkező hölgyeket várják. Ezt az érzést a Lord a maga természetes valóságában persze soha nem tapasztalta meg, de az izgalom akkor is izgalom, ha nem frissen tépett virág, hanem száraz kóró az okozója. Sir Meltinghouse joggal és okkal reménykedhetett, hogy saccperkábé másfél óra múlva már itt lesz a keze ügyében a riadt madárként pislogó magyar professzor, aki most még nem is tudja: élete legnagyobb mutatványa előtt áll.
Erről, meg a hasonló módon és körülmények között zajlott kalandokról fantáziált a Lord, nem tudván, hogy ez a mostani semmiképpen sem fog emlékeztetni az előbbiekre, olyannyira, hogy végleg és visszavonhatatlanul kisiklatja az életét.
(Folytatjuk)
