– A buldogképű barátunk vajon hova lett? – kérdezte Bibry egészen költőien, miközben a néptelen torhouti utcákon a vasútállomás felé vonultak. A ládát elöl Wheeler és Bibry, hátul James Bound és Liza cipelték. Bármilyen embertelen gesztus is volt ez a férfiak részéről, Liza csekély erejére is szükség mutatkozott, mert hiszen késésben voltak, és minden megtett yard értékes másodperceket jelentett.
– Minden bizonnyal elment mozdonyt lopni – mondta Wheeler. – Ha jól emlékszem, abban maradtunk, hogy az állomás mögött, a víztoronynál fogunk vele randevúzni.
– Hát persze – vágta rá Bibry. Majd kicsivel később, mihelyst levegőhöz jutott, kijelentette: – Újfent jelezni szeretném, hogy nem értek egyet ezzel az ad hoc eljárással. Más dolog egy szénásszekeret kölcsönvenni, és már egy belga királyi gőzmozdonyt, amelynek kötött menetrendje van.
– Tökéletesen igaza van, de nekünk két és fél óra múlva meg kell érkeznünk Gentbe, és mozdony nélkül ez fizikai képtelenség – szuszogott Wheeler.
– Ezt én is tudom – mosolygott a meghipnotizált –, és nem is a lopás tényével van bajom, elvégre külföldön vagyunk, ahol nem fognak bennünket a brit törvények, hanem azzal, hogy a mozdony egy merev sínpályán közlekedik.
– Na és? – fújt egy nagyot a zsurnaliszta.
– Mi van akkor, ha szembejön egy másik masina?
– Magának muszáj a kákán is csomót keresnie? – szólt közbe a hátuk mögött lihegő professzor.
– Ha ez magának csomókeresés, meg káka, akkor vegye úgy, hogy meg sem szólaltam – kiabált hátra sértődötten Bibry. – De azt azért megnézném, milyen képet fog vágni, ha meglátja, hogy egy tehervonat jön velünk szembe, óránként ötven mérföldes sebességgel.
– Uram teremtőm! – rebegte Liza, és majdnem kicsúszott a kezéből a rádióláda jobb hátulsó csücske.
– Lehet, hogy jön, de az is lehet, hogy nem – vitatkozott a professzor. – Egyébként pedig akkor szóljon, ha valami jobb ötlettel áll elő. Ijesztgetésből nem lehet megélni.
– Még hogy ijesztgetés! – mondta Bibry, és megállt. – Már rég szóvá akartam tenni, hogy nem értek egyet ezekkel a hűbelebalázs módszerekkel, hogy csak úgy fogjuk magunkat és nekimegyünk a falnak, meg mindennek, ami elébünk kerül.
– Miről beszél, ember?! – mondta a professzor, és elengedte a ládát. – Elfelejtette talán, miért vagyunk itt, ahol vagyunk, és hogy miféle körülmények kényszerítettek bennünket ide?
– Ne izéljen vele professzor, meg van hipnotizálva… – nyögte Wheeler, akinek hirtelenében egyedül kellett megtartania az egész terhet.
– De izélek! – dobbantott a kis ember. – Torkig vagyok a segédnyomozó úr áskálódásával, akár meg van hipnotizálva, akár nincs!
– Én meg azzal vagyok torkig, hogy egy karrierhajhász méhecskeszakértő egzecíroztat bennünket!
– Kikérem magamnak ezt a hangot! – sziszegte a professzor, és csípőre tett kézzel állt a nála majd két fejjel magasabb Bibry elé. – Azonnal kérjen bocsánatot!
– Amit mondtam, megmondtam! – replikázott Bibry. – Különben meg figyelmeztetem, hogy aktív tagja vagyok a Kesztyű & Lópatkó Box Clubnak.
– De uraim! – nyögte Wheeler a láda terhe alatt imbolyogva.
Az urak ügyet se vetettek rá.
– Maga pojáca! – rikoltotta a professzor és jobb mutatóujjával megbökte Bibry tyúkmellét.
– Maga meg hamiskártyás! – sziszegte Bibry, és jobb mutatóujjával ő is megbökte a professzor szőrös tyúkmellét.
– Micsoda? – düllesztette ki a szemét a professzor. – Utoljára a nénikémmel makaóztam hétéves koromban!
– Abbahagyni! – kiáltotta Liza váratlanul.
A vitatkozók értetlenkedve bámultak rá, és a meglepetésük tovább fokozódott, amikor a kísértetszerű leányka mind a kettőjüknek lekevert egy-egy szokatlanul csattanósra sikeredett pofont.
– Nézzenek rá a toronyórára! – rendelkezett Liza fizikai megtestesüléséhez képest szokatlan eréllyel. – Mennyit mutat?
– Háromnegyed egyet – motyogta Bibry az arcát simogatva.
– Vagyis? – így Liza.
– Alig több mint két óránk maradt a következő jelentkezésig – nyögte Wheeler a térdére eresztett rádióláda mögül.
– Sürgősen tovább kell indulnunk – motyogta a professzor, sajgó arcát tapogatva.
– Előbb fogjanak kezet! – parancsnokolt Liza.
– Muszáj? – nézett rá Bibry könnybe lábadt szemmel.
– Muszáj – mondta Liza.
A professzor úgy tett, mintha nem hallotta volna, de Liza nem hagyta elkalandozni.
– Maga is professzor úr!
A vitatkozók kényszeredetten kezet nyújtottak egymásnak.
– Elképzelhető, hogy egy kissé elragadtattam magam – mormogta a professzor.
– Én pedig meg vagyok hipnotizálva – mondta Bibry. – És nem is vagyok tagja a Kesztyű & Lópatkó Box Clubnak. Csak nyomozatilag jártam ott, egy ellopott serleg ügyében.
– Most hogy diplomáciailag ilyen szépen megnyugodtak, nem segítene esetleg valaki? – nyögte Wheeler a láda mögül.
Remington Bibry és James Bound a Lizától kapott pofontól föleszmélve megragadták a láda ellentétes csücskeit, és ütemre hangolt lépésekkel mind a négyen megindultak a háztetők fölé magasodó víztorony felé. Nem néztek vissza, így nem láthatták, hogy az Oostendestraatot újból ellepik a járókelők. Lassanként az árusok is előmerészkedtek a rejtekhelyeikről, és javítgatni kezdték a földöntögetett, összetört standjaikat. Nem telt belé egy negyedóra, és a rutén kolbász már megint vígan sercegett a sebtében fölhevített serpenyőkben. A Mária mennybemenetelének napján rendezett torhouti búcsú folytatódott.
– Mire való ez a féktelen jókedv? – fordult oda a Lord a gázpalackot cipelő őrgrófhoz.
– Egy kisebb adag véletlenül az orromba került – kuncogott a német cérnavékony hangon. – Ráadásul a fogorvos is rám támadott. Kénytelen voltam megsuhintani egy hokedlivel.
– Hát ez valóban mulatságos – jegyezte meg a Lord. – És mitől lett ilyen vékony a hangja?
– A gáztól – vihogott az őrgróf. – Ne aggódjon, hamarosan elmúlik.
– Eszemben sincs maga miatt aggódni, maga enélkül is éppen elég idétlen jelenség.
– Tréfálkozásra most nincs idő – vicsorgott a német. – Mielőtt leütöttem a fogorvost, sajnos föllármázta az egész környéket. Ha nem pucolunk el innen, úgy fogunk járni, mint az egyszeri béka a boncasztalon.
– Dőlni fogok a röhögéstől.
– Másszon be a gondolába, és nyissa ki a tartalék hidrogén csapját! Én elvagdosom a köteleket – sipákolta a német.
A Lord beküszködte magát a gondolába, de mert a szelepeken csupa német föliratot látott, nem tudta eldönteni, melyik csappantyút kell kinyitnia. Kihajolt az ablakon.
Az Oostendestraaton egy befáslizott fejű ember vezetésével kisebbfajta tömeg vágtatott a léghajó felé.
– Mindjárt itt lesznek és ízekre szednek bennünket! – röhögött Spahrwasser termetéhez méltatlanul vékony egérhangon. – Nyissa már ki azt az istenverte csapot!
– Nem találok olyan föliratú táblát, hogy hidrogén! – kiabált a Lord.
– Keresse azt, hogy Wasserstoff! – kacagott a német, miközben a csizmaszárából előhúzott vadászkéséből sorra pattintgatta el a húrként feszülő köteleket.
Sir Charles Meltinghouse visszavonult a gondolába, és tanulmányozni kezdte a csapokat és a szelepeket. Mindenfélét talált, csak Wasserstoff föliratút nem. Újfent kihajolt az ablakon, és látta, hogy Rudolf von Spahrwasser fél kézzel a dinitrogén-oxidos palackot nyalábolva próbálta elnyisszantani a köteleket. A befáslizott fejű ember vezette csapat mindeközben olyan gyorsan és olyan vészjóslóan közeledett, hogy a vérontás elkerülhetetlennek látszott.
A Lord ismét visszavonult, és még egyszer átfutotta a plafonra rögzített táblácskákat. Wasserstoff föliratút most sem látott. Tetézte a bajt, hogy kintről egyre vadabb kiabálást hallott, amelyhez súlyos lábdobogás párosult. Félve kukucskált ki a gondola ablakán, mert hiszen az is előfordulhatott, hogy a fogorvos által föltüzelt tömeg addigra már agyba-főbe verte a németet. Más helyzetben a Lord ezt egyáltalán nem bánta volna, de most ő lett volna a következő, akin elégtételt vesznek, és ez merőben más megvilágításba helyezte a történéseket. Akármilyen természetellenesnek is tűnt, kénytelen volt szövetséget kötni ezzel a vadbarom némettel, aki ráadásul nem is ősi jogon volt őrgróf, hanem egy hózentráger miatt.
Ez a gondolatfutam juttatta Sir Charles Meltinghouse eszébe azt a szomorkás tényt, hogy a magyar parasztgatyája minduntalan lecsúszással fenyeget. Abból a hagyománytisztelő elvből kiindulva tehát, hogy egy angol lord a pokol tornácán is legyen elegáns, villámgyorsan leakasztotta a fülke falán lógó tartalék hózentrágert, és a kiabálással mit sem törődve fölszerszámozta vele az öltözékét. Tényleg volt valami ebben a találmányban, mert az addig fékezhetetlen rugómozgással bíró magyar parasztgatya egyszeriben megtalálta magát a feneke vágatában. Lehet, hogy mindebben a rojtokra kötött csomók is közrejátszottak, lehet, hogy az egész csak pszichés elemekre vezetődött vissza, de tény, hogy a Wasserstoff föliratú réztáblát is rögtön meglelte: ott díszelgett amellett a szög mellett, amelyről a hózentrágert leakasztotta. A Lord egy határozott mozdulattal offen állásba fordította ezt a karmantyút, aminek nyomán a léghajó rázkódni, majd lassan, alig észrevehetően emelkedni kezdett.
A Lord harmadjára is az oldalablakhoz merészkedett, és kikukucskált a szabadba. Föl volt készülve arra, hogy a németet időközben péppé verték, de a látvány, ami fogadta, fölülmúlt minden képzeletet.
Mint a lyukatlan szobába zárt egér, Rudolf von Spahrwasser egyik kötéltől a másikig cikázott, miközben bal kezében a kinyitott nevetőgázos palackot, jobbjában pedig a vadászkését lóbálta. A palackból dús, fehér párabolyhok törtek elő, szabályosan megfürösztve a támadásra sereglett belgákat. A villákkal, gereblyékkel és egyéb ütlegekkel gazdagon fölszerelt támadók úgy röhögtek, hogy a könnyük is kicsordult, de röhögött az őrgróf is, mialatt buzgón nyiszálgatta a LED Zeppelint rögzítő köteleket.
Az önnön hahotázásukba szinte belegabalyodott támadók csetlettek-botlottak, keresztülesve még a saját, egyszülött lábukon is, ami nagymértékben megkönnyítette a nevetéssel és a kötelekkel egyaránt küszködő őrgróf dolgát. Végül, amikor már csak egyetlen húrként feszülő kötél tartotta a ballont, behajította a sistergő palackot a gondolába, majd nekifutásból, tigrisbukfencet véve ő is beugrott.
Sir Charles Meltinghouse hitetlenkedve bámulta a lába elé gurult fémtartályt, aztán erőt vett rajta a jókedv. Soha életében nem látott még ehhez foghatóan vicces szerkezetet. Előbb csak széles mosolyra húzódott a szája, aztán kibuggyant belőle a röhögés.
– Zárja el a csapot, mert ha teljesen kiürül, végünk! – cincogta az őrgróf egy hétéves kisgyerek hangján, ami tovább fokozta a Lord jókedvét, de a nevetségesség ködén át is megérezte, hogy szót kell fogadnia. Leguggolt és elzárta a csapot, miközben az őrgróf az oldalablakon kihajolva elvágta az utolsó kötelet.
A LED Zeppelin nagyon zökkenve kapott a magasba.
– Pfú, ez meleg volt! – törölgette az őrgróf a homlokát, de a vicsorgás továbbra sem hervadt le a szája szegletéről. – Hajszálon múlt, hogy kibelezzenek.
– És mi lesz, ha ránk durrantanak? – vihogott a Lord, konstatálva, hogy az ő hangja is cérnavékonyra változott.
– Akkor csúf véget érünk – röhögött a német. – De szerencsére a kontinentális áramlat fölgyorsult, és mire fegyvert szereznek, már túl leszünk árkon-bokron.
A Lord életében nem hallott még ilyen jó viccet. A térdét csapkodva kacagott, és közben jobbra-balra dőlt, mint egy liszteszsák.
– Most pedig betöltöm a gázt a ballonba – nevetett a német. – Talán maradt annyi, amennyi nekünk kell.
Sir Charles Meltinghouse lerogyott a szabóasztal mellé, és miközben a német a palackkal ügyetlenkedett, kevés híján megfulladt a röhögéstől.
– Mindjárt elpusztulok! – óbégatta az asztalt csapkodva. – Pedig életemben nem láttam ilyen humortalan alakot, mint maga. Egy kávéskanálba is több viccmesélési tehetség szorult.
A német csaknem hanyatt dobta magát a röhögéstől.
– Das ist phantastisch! – rikoltotta. – Maga meg olyan száraz, mint egy paradicsomkaró.
A Lord fölnyerített a gyönyörűségtől. Ad momentum ez volt neki a szellemség és a könnyedség Csomolungmája.
– Cérnapusztító! – kurjantotta hirtelen.
A német a hasát fogta a röhögéstől.
– Kosárnyomorító! – riposztozott a könnyeit törölgetve.
– Ez jó, nagyon jó! – kiabálta a Lord hajszálvékony gyerekhangon. – De ne higgye, hogy kihozhat a sodromból. Tudom, miben mesterkedik.
A nevetéstől ide-oda hajlongó német ebben a pillanatban végzett a gázpalack csatlakoztatásával. Kinyitott egy csapot, és a dinitrogén-oxid fütyülve tódult a LED Zeppelin burkába. A léghajó mozgása érezhetően gyorsulni kezdett. A nyitott kabinablakon friss levegő tódult a gondolába.
– Ugyanabban mesterkedem, amiben maga – mondta a német csökkenő jókedvvel és mélyülő hangon. – Hazám oltárára szeretném helyezni ezt a pompás találmányt.
– Hát persze! – törölgette a szemét a Lord, de a vidámság mintha a szélfúvással együtt kipucolódott volna belőle, átengedve a helyét a Torhouttól Gentig, vagy még azon is túl, egészen Brüsszelig terjengő szomorúságnak.
(Folytatjuk)
