Azt követően, hogy a LED Zeppelin, mint valami sebzett állat, nagyot zökkenve végighasalt Torhout főutcáján, Elloy Fitzpatrick elérkezettnek látta az időt a lehető leggyorsabb távozásra. A derék nyomozó ekkor már órák óta a léghajó gondolájába telepített asztal alatt rostokolt. Úgy kunkorodva be a sarok legbelsőbb zugába, mint egy vedlési rítus előtt álló öreg, pápaszemes kígyó. Moccanni sem mert, nemhogy fészkelődni, ami azért volt kellemetlen, mert az English Channel – errefelé úgy mondják: La Manche – átevezése következtében megmacskásodtak és lemerevedtek az izmai.
A nagy zökkenésből, amelynek következtében kis híján tőből harapta le saját taplószáraz nyelvét, nos ebből a velőt és minden egyéb belső szervet megrázó eseményből arra következtetett, hogy nem ott és nem úgy értek talajt, ahol és ahogyan eltervezték. A nyomozó süvöltő és mormogó hangokat is hallott, ami a Yardon tanult akusztikai képzés értelmében – tanonc korában bekötött szemmel kellett azonosítaniuk bizonyos zörejeket és hangokat – csakis orkántól vagy a legújabb kivitelű svéd hagymaszeletelő géptől származhatott. Mivel ez utóbbi aligha lehetett jelen a LED Zeppelin fedélzetén, Fitzpatrick megállapította, hogy egy váratlan, de annál hevesebb németalföldi zivatar támadt rájuk.
– Fogja meg a kötelet, és csomózza rá a kerítésre! – rendelkezett az őrgróf, amelyet egy tisztán kivehető puffanás követett. Fitzpatrick ezt követően mintha a magyar parasztgatyák rojtjaira vonatkozó szitkozódást is hallott volna, de erre nem mert megesküdni.
A folytatást a derék nyomozó már nem várta meg. Inkább kimászott az asztal alól, és a kabin ajtajával ellentétes ablaknyíláson kimenekült a szabadba.
A szél ekkor már olyan vadul rángatta a LED Zeppelint, hogy a vasalt aljú gondola bármelyik pillanatban rákenhette volna Fitzpatrickot az utca köveire, ezért a derék nyomozó minden erejét összeszedve négykézlábra állt, és gyors kutyamozgással a fal tövéhez iszkolt, ahol addig tapogatózott, amíg nem talált egy nyitva felejtett kaput. A bejárat egy szűk, de teljesen szélvédett udvarra vezette.
Elloy Fitzpatrick ládák, dobozok és boroshordók kusza rengetegében találta magát. A földön rozsdás gépalkatrészek hevertek, közöttük pedig egy kibelezett automobil trónolt. Ez a porta régebben talán javítóműhely lehetett, vagy egyfajta gépi hullaház, mert a fogaskerekeken meg a vaslemezeken nemcsak az évtizedes por lepedéke, hanem a rozsda pörsenéses, pikkelyes rétege is helyet kapott.
Az udvar hátsó felében, egy fészerben egymásra hányt biciklivázak sokasodtak. Szakasztott olyanok voltak, mint a földúlt kriptában az emberi maradványok. A nyomozó kíváncsian sántikált oda, mert legfölül észrevett egy viszonylag ép, de a többihez hasonlatosan összekoszolt biciklit. Valami furcsa déja vu érzés kerítette a hatalmába. Mintha már látta volna valahol ezeket a jellegzetes, sráfolásos technikával befűzött küllőket és az albatrosz kiterjesztett szárnyát idéző kormányt. A porlepte vázon is volt egy zavaró bütyök, ami kínzó nyugtalansággal töltötte el. Az állát vakargatva állt a gép előtt, és a régi, jól bevált nyomozótechnikát alkalmazva próbálta összerakni a részleteket: a küllők, a kormány, a vázon lévő bütyök. Mivel nem jutott eszébe semmi, fölcserélte a vizsgálódás sorrendjét: a vázon lévő bütyök, a kormány… de várjunk csak! A vázon lévő bütyök akár egy sorozatszám is lehetett, ami közelebb vihette a megoldáshoz. Odalépett, megpökdöste a tenyerét és ledörgölte a koszt a bütyökről. A következő pillanatban úgy vágódott hanyatt, mint amikor a Big Ben óratornyában megsuhintotta az áram.
A bütyök egy réztáblácska volt, amelyen angol nyelvű véset hirdette, hogy Emerald Bummit ennek a gépnek a nyergében nyerte meg az 1906-os walesi körversenyt. Ez volt az a járgány, amely kis híján őrületbe kergette a fiatal, cselédkönyves Fitzpatrickot! Azon a rossz emlékű 1906-os walesi körversenyen Emerald Bummit egy merészen újszerű küllőzéssel, a sráfolásos technikával tűnt föl, amelynek az volt a lényege, hogy kombinált fogóval mindegyik küllőbe belehajlított egy z betűt. Az így nyert extra rugózás nagyobb kanyarodási biztonságot eredményezett, ami a diadal csúcsára röpítette a föltalálót, de a találmányának híre ment, és az értékes prototípust valaki már a díjátadást követő napon eltulajdonította.
A teljesen összetört Emerald Bummit kétségbeesésében a Yardhoz fordult, ahol az alig pár hónapos detektívigazolvánnyal büszkélkedő Elloy Fitzpatrickra bízták az ügyet. Eleinte úgy látszott, rutinművelet lesz az egész, mert gyanúsítottként alig három személy, a mechanikus, a tömlőfoltozó és az útkaparó jöhetett számításba, de hamar kiderült, hogy a mechanikus a kérdéses időpontban éppen börtönben ült, a gumifoltozó pedig kaucsukmérgezéssel az ágyat nyomta. Egyedül az útkaparóval lehetett volna mit kezdeni, de őt meg a kihallgatása előtt tragikus végkimenetelű horgászbaleset érte. A nyomozás ennek következtében nemcsak hogy megrekedt, hanem zsákutcába is került. Ki tudja, mi lett volna a vége ennek az egésznek, ha Emerald Bummit biciklitömlővel megfojtott tetemét 1908 karácsonyának éjjelén nem halásszák ki a Temzéből. Hála a jó istennek, hogy ez megtörtént, mert kerékpárlopásának ügyére így pecsét kerülhetett, Fitzpatrick pedig elindulhatott a komolyabb nyomozói feladatok hol rögös, hol göröngyös, de sosem sima útjain.
És most itt volt ez az átokverte járgány, a maga rozsdás mivoltában megtestesülve, mint egy temetőből szalasztott élőhalott. Fitzpatrick nyomozó még egyszer végighúzta a kezét az apró réztáblán, de a fölirat nem tűnt el, és nem is változott át sorozatszámmá. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez az a gép, amelyet annak idején nemcsak Walesben, hanem szerte Angliában, de még a Skót Felföldön is keresett, Svédország havas tájairól és Dánia lapályairól nem is beszélve. Hogy a csudába kerülhetett éppen ide Torhoutba? Fitzpatrick erős bizsergést érzett a gyomra tájékán, ami a nyomozóknál az izgalomba jövetel legbiztosabb jelzése. Előhúzta farzsebéből a szolgálati Smith&Wessont, és körülnézett, hogy van-e valamilyen ajtó a közelben.
A fészer mellett talált is egy lezártnak tűnő bejáratot, de mielőtt még egy jól irányzott lábrúgással betörhette volna, eszébe jutott, hogy Őfelsége V. György szelíd, ámde határozott utasítást adott a láda körüli események nyomon követésére. Mindezidáig csak fantomként kergette ezt az eszközt, de most itt volt egészen közel hozzá, csak egy kapubejárat és néhány yard választotta el tőle. Az öreg lorddal kapkodva lefolytatott beszélgetés is eszébe jutott, különös tekintettel a Sherlock Holmes sipkát viselő alak lelövésére. Nem lehetett kétséges, hogy a célszemély Remington Bibry segédnyomozó, akinek szerepe ebben a furcsa történetben nyomozati szempontból egyáltalán nem tisztázott, de a lelövése egy kissé talán elhamarkodott lenne, hacsak Bibry nem az, akinek messziről és felületesen látszik, vagyis a Német Birodalom titkos ügynöke.
Elloy Fitzpatrick nem lepődött volna meg túlságosan, ha Bibryről ilyesfajta információk kerülnek ki a napvilágra, ám ehhez közelebb kellett volna férkőznie a ládát cipelőkhöz. Másfelől itt volt előtte ez a majd harmincéves rejtély, ami – valljuk be – mély nyomot hagyott egész nyomozói pályafutásán. Nem volt annyira naiv, hogy ne higgye el: csakis azért hagyták megpenészedni a Yard egyik harmadlagos jelentőségű irodájában, mert ifjonc korában nem volt képes megoldani ezt a negyedleges jelentőségű, ugyanakkor pofonegyszerű ügyet. Hiába lett időközben detektív, ez a história végigvonul egész nyomozói pályafutásán, és közvetve a magánéletén. A kudarc miatt kiállhatatlan alak lett belőle, akiről olyan távolra került a normális családi élet, mint amilyen messze van Wales Belgiumtól. De most végre elégtételt vehetett mindenért: csak be kellett rúgnia ezt az ajtót, és fegyverét előre tartva berohanni a házba, ahol talán rablók, talán orgazdák, de az is lehet, hogy tűzokádó sárkányok raktak maguknak fészket. Fitzpatrickot momentán mindez nem érdekelte. Jól tudta, hogy ha belelő párat a plafonba, a roncstelep gazdájának rögtön megered a nyelve, neki pedig nem lesz más dolga, mint interurbán fölhívni a Yardot, hogy vegyék elő azt a huszonöt és fél éve lezárt biciklilopásos dossziét, és fújják le róla a port.
Igen ám, de ez tetemes időveszteséget okozott volna, és ha közben a ládát cipelő társaság beleveszi magát Belgium ágas-bogas útrengetegébe, még egyszer nem fogja őket megtalálni, az holtbiztos. A derék nyomozó olyasféle dilemma elé került, amelyhez foghatót Nagy Sándor élt meg a gargamélai csata végkifejletében, mikor is döntenie kellett, hogy a csatatérről elmenekült Dáriusz király nyomába eredjen, vagy inkább mentse meg az összeomlás szélén álló seregének bal szárnyát. Közismert, hogy a hadvezér ez utóbbit választotta, ami akár követendő példa is lehetett volna Fitzpatrick számára, ha tudta volna, mi most a bal szárnya és mi Dáriusz király. Végül, kínkeservesen hosszúra nyúlt őrlődés után, fogta az alkatrészhalom elé állított biciklit, megvizsgálta, hogy alkalmas-e a közlekedésre, aztán a boltíves kapun keresztül kitolta az utcára. A szélviharból akkorra már csak valami furcsa, forró fuvallat maradt, ami teljesen békén hagyta a kerítésekhez és lámpaoszlopokhoz kötözött, de még mindig eléggé petyhüdtnek látszó léghajót.
A tisztára sepert torhouti főutcán viszont nemcsak a helybélieknek, hanem a ládacipelőknek, de még a ládának sem maradt semmi nyoma. Elloy Fitzpatrick nem merte megkockáztatni azt, hogy a minden bizonnyal közelben ólálkodó német őrgróf fölismerje, ezért a nyakát behúzva fölpattant a sráfolásos technikájú kerékpár nyergébe, és egy kicsit kacsázva, kicsit imbolyogva, de határozottan a Gent irányát mutató tábla szerint kikarikázott a városból.
– A láda! Ott van a láda!
Az utca közepén, a sok kacat és hordalék között tisztán és kivehetően, de a maga teljes földi megtestesülésében ott hevert a magyarmintás rádióláda, épen és sértetlenül.
– Juppé! – kiabálta George F. Wheeler, és magasba hajította gyűrött vászonkalapját, amelyet azonnal elragadott és ismeretlen helyre továbbított a szél. Az újságíró ezt egyáltalán nem bánta, inkább átölelte és jobbról-balról megcsókolta Lizát, aki mindezt – talán az előadás sikerének tulajdonítandó – egyáltalán nem vette rossz néven.
– Valami baj lehet a léghajóval, ami egyébként nem is zeppelin, hanem csak egy blimp! – kiabálta Bibry.
– Mit mond? – hajolt oda hozzá a professzor.
– Ez egy blimp. Nincs szilárd váza, csak egy fölfújható ballon – ordibált a meghipnotizált.
Egy pillanatra mintha megfeledkezett volna a helyzet katasztrofális voltáról, merthogy a légi jármű – akár blimp, akár nem – megszigonyozott bálnaként csapkodta magát a meglehetőst szűk torhouti főutcán.
– Az most mindegy. Mindjárt darabokra tépi a szél! – kiáltotta Liza, miután kihámozta magát Wheeler öleléséből. – Segítenünk kell lekötözni!
– Ebben azért nem vagyok annyira biztos – krákogott a professzor.
– Miért nem? – nézett rá Liza csodálkozva.
– Ha megsemmisül a léghajó, érvénytelenné válik a fogadás, és miénk marad a találmány – mondta az alacsony növésű skótmagyar.
– Én meg ebben nem vagyok biztos – fordult hátra Bibry.
– És miért nem? – tolta előre szőrpamatos állát a professzor.
– Azért, mert a megállapodás úgy szól, hogy ha nem sikerül teljesíteni a fogadást, Tesla rádiója visszaminősül tudományos elvvé, amivel bárki szabadon rendelkezhet. Ha tehát megsemmisül a léghajó, nyugodtan földughatja magának a rádióját, mert az csak egy elv lesz, amit a németek ugyanúgy hasznosíthatnak, ahogy a hottentották. Ebből következik az, hogy Angliának egyetlen esélye van: ha mi most odarohanunk, és megmentjük a szétszakadástól a LED Zeppelint! – ordította Bibry kivörösödve.
– Jól beszél – kiabálta túl a szelet Wheeler. – Gyerünk, fogjuk le azt a tömlőt, mielőtt még elrepül!
Az ifjú zsurnaliszta leszegett fejjel próbált közelebb férkőzni a böhöm nagy uborkára emlékeztető LED Zeppelinhez, amelynek oldalán a sárkány addigra már igencsak megráncosodott. Bibry és Liza ugyanilyen tettre kész elszántsággal tülekedett a nyomában, a professzor viszont vonakodva és lemaradozva ment utánuk. A ládához érve meg is állt egy pillanatra, mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen, de aztán továbbküszködte magát.
A szélvihar ebben a pillanatban érte el a tetőpontját. Igaz, hogy a túlpimpósodott uborkára emlékeztető léghajót Spahrwasser addigra már vagy fél tucat kötéllel rögzítette a közelben föllelhető lámpaoszlopokhoz és kerítésekhez, de mindez fabatkát sem ért volna, ha a ballonból nem szökik el az a tetemes mennyiségű hidrogén. De mert elszökött, a léghajóból olyan viharvitorla vált, amelyet a szél csak ráncolni és gyűrögetni tudott. Von Spahrwasser éppen rákötötte az utolsó kötélre az utolsó csomót, amikor észrevette a közeledő társaságot.
– Halt! – ripakodott rájuk.
Wheeler, Bibry, a professzor és Liza nemcsak megtorpantak, de ösztönösen vigyázzba is vágták magukat. Úgy álltak ott az utca közepén, mint négy színesre mázolt, szélkoptatta sóbálvány.
– Mi a fenét keresnek itt?! – bömbölt az őrgróf.
– Segíteni jöttünk! – kiabált vissza Wheeler.
– Inkább a ládával foglalkozzanak! – replikázott az őrgróf. – Mihelyst eláll a szél, a kontinentális légáramlatot föl fogja váltani egy sokkal forróbb karibi beáramlás.
– Tudják, mit jelent ez? – motyogta a magnetológus a mellette állóknak. – A meleghullám föl fogja gyorsítani a kontinentális légáramlatot.
– Értsem úgy, hogy két adás között csak feleannyi időnk lesz, mint amennyi eddig volt? – fordult hozzá Wheeler.
– Erről van szó – bólintott a skótmagyar.
– A francba! – jegyezte meg Bibry.
– A LED Zeppelin fél órán belül üzemkész állapotba kerül – kiabált oda a német, hogy még csak kétségeik se legyenek az iménti megállapítás helytállóságát illetően. – Ajánlom, hogy addig igyekezzenek minél messzebbre jutni.
Sir Charles Meltinghouse mindeközben azon mesterkedett, hogy a szoknyaként csapongó magyar parasztgatyáját valamiképpen megfékezze. Kénytelen volt a házfalak tövéhez húzódni, mert ott viszonylag védve volt a meg-megújuló szélrohamoktól, és a gatya lelógó rojtjait egymáshoz kötözve egyfajta bugyogót készíteni. Ezt ugyan változatlan hevességgel rángatta a szél, de nem húzta föl egészen a combja közepéig. A jól végzett munka örömével az arcán éppen akkor bukkant elő a léghajó mögül, amikor az őrgróf visszafordította a segítségére siető társaságot.
A Lord már majdnem fölkiáltott, hogy várjanak, ne menjenek el, de észrevette, hogy hűséges, jó embere, Aston Rideback nincs a parlamenterek között. Az integetésnek szánt mozdulatát így menet közben módosítva csupáncsak letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Tud ön franciául? – kérdezte a német teljesen váratlanul.
– Egy keveset – így a Lord.
– Akkor fordítsa le a körülöttünk látható cégtáblákat!
– Mi szükség erre?
– Fogorvost keresek.
– Most akarja kezeltetni a zápfogát?
– Akarja a fene! A fogorvosra a gáz miatt van szükségünk.
– Tán csak nem a foghúzáskor használt nevetőgázzal akarja pótolni a kiszökött hidrogént?!
– Miért ne?
– Úgy tudom, a dinitrogén-oxid nehezebb a levegőnél.
– Ez így igaz, de a fogorvosi gáz nekünk csak arra kell, hogy feszesre húzza a ballont. A tartalék hidrogént bevetve is föl tudunk emelkedni, de ha petyhüdt lesz a ballon, megnövekszik a légellenállása és egy tapodtat sem jut előbbre. Verständlich?
– Versailles – bólintott a Lord.
– Akkor keressünk egy fogorvost!
– Az jó lesz? – mutatott a távolba a Lord.
– Ahol azt írja, hogy Dentiste? – kérdezte az őrgróf.
– Igen, de úgy látom, zárva van.
– Annál jobb.
– Csak nem akar elkövetni valamilyen galádságot? – szörnyülködött a Lord.
– Szó nincs róla! – szabadkozott a német. – Egyszerűen odamegyek, betöröm az ajtót, és kihozom a nevetőgáz palackját.
– De ez a lehető legközönségesebb bűncselekmény! – próbált ellenkezni a Lord.
– Talán igaza van, de ha sokat vacakolunk, az emberei túl messzire jutnak, és mi nem fogjuk regisztrálni a következő jeladásukat. Emiatt pedig maguk, angolok automatikusan elvesztik a fogadást. Ugyebár nem ez a föltett szándéka?
– Nem kifejezetten – mondta a Lord megadóan.
– Akkor keressen tűt meg cérnát, és fejezze be a foltozást! Két perc és itt vagyok.
A német fölhajtotta vadászkabátjának gallérját, és mint egy hétpróbás tolvaj, lábujjhegyen megindult a Dentiste irányába.
A Lordot teljességgel meglepte ez a szakszerűség, de aztán eszébe jutott, hogy ha nem végez időben a foltozással, a német őt fogja felelőssé tenni a késedelmes indulásért. Bemászott hát a gondolába, és a szabóasztal alól előhúzta a cérnás kosarat. Harmadszori próbálkozásra sikerült is egy direkt ballonfoltozásra kialakított görbe tűbe cérnát fűznie, és ez annyira föllelkesítette, hogy nem vette észre sem a Gent felé elbicikliző Elloy Fitzpatrickot, sem azt, hogy a szélfúvás éppoly hirtelen abbamaradt, ahogy fél órával korábban elkezdődött.
Sir Charles Meltinghouse nem sokkal később egy görbe ballonvarró tűvel a kezében újfent kikászálódott a léghajó gondolájából, és a majdnem földig lógó farokrészhez sétálva szép lassan, komótosan fércelgetni kezdte a jó tenyérnyi repedést. Már az utolsó öltéseknél tartott, amikor öblös hangon elkezdődő, aztán cérnavékonyra változó hahotázásra lett figyelmes.
(Folytatjuk)
