– Elloy Fitzpatrick vagyok, és egy szigorúan titkos ügyben nyomozom – mondta a szabóasztal alól kimászó alak, és még egyszer megmutatta a Lordnak a nyomozójelvényét.
A Lord örült is, meg nem is. Örült, mert ebben a kiélezett helyzetben, amikor már nemcsak a fogadás megnyerése vagy elvesztése volt a tét, hanem egy busás hasznot hozó találmány kizárólagos birtoklásának a joga, olyasvalakivel hozta össze a sors, akivel honfitársi szövetségre léphetett. Nem örült viszont annak, hogy ez a honfitárs végig itt rejtőzött a közelében, és olyasmiket is meghallhatott, amit tán nem kellett volna.
Nagy szerencséjére a német mindeközben odakint, a ballon farokrészénél csüngve éppen azon mesterkedett, hogy a repedést fél kézzel befoltozza. A Lord kinézett a kabin oldalablakán, és miután meggyőződött róla, hogy az őrgróf nem hallhatja meg, odafordult Fitzpatrickhoz:
– Nem találkoztunk mi már valahol?– nézett rá a tőle telhető legszigorúbb pillantással.
– De igen, Londonban a New Kent Roadon. Úgy mutatkoztam be, hogy én vagyok az óramechanikai szolgálat vigéce.
– Most meg nyomozónak adja ki magát – bólintott Lord Meltinghouse.
– Bár akkor az óramechanikai szolgálat vigécének adtam ki magam, a nyomozóság a valódi énem – pontosított Fitzpatrick.
– Vagy úgy – mondta a Lord. – Miben lehetek a szolgálatára?
– Abban, hogy erről a találkozásról nem beszél senkinek.
– Ez csak természetes, viszont ha már itt van, kérgetek öntől én is valamit?
– Ez is csak természetes – vágta rá Fitzpatrick, és suttyomban ő is kikukucskált az oldalablakon. Az őrgróf még mindig majomként csüngött a nagyjából ezerlábnyi mélység fölött és kardszúrásnak is beillő döfésekkel támadta a ballon repedését.
– Azt ugyebár tudja, hogy egy fogadás közepébe csöppent, amelynek alapja a légköri magnetizmus, a tétje pedig egy különleges találmány birtoklási joga.
Fitzpatricknak nagy kedve lett volna elővenni a noteszát és fölírni ezeket a bizonyítékként is fölhasználható részleteket, de türtőztette magát.
– Eredetileg abban állapodtunk meg, hogy ha a találmány működőképes, akkor kizárólagos joggal brit fennhatóság alá kerül, de ha elbukik a próbán, átminősül tudományos elvvé, és ezt bárki magáénak mondhatja.
– A németek is?
– Igen, a németek is – fújtatott a Lord. – A baj az, hogy nem sokkal ezelőtt rájöttem, hogy ez a vadbarom – és a LED Zeppelin fara felé intett – magának akarja a találmányt.
– Ez a vadbarom pedig német – bólintott Fitzpatrick.
– Ahogy mondja! Német és szabó. A lehető legocsmányabb kombináció.
Fitzpatricknak ez már több volt a jóból: hátranyúlt a farzsebéhez és elővette gyűrött nyomozónoteszét, amelybe egy tintaceruza volt beillesztve. Az irón hegyét óvatosan megnyálazva egy üres lapra jól olvashatóan fölírta: német és szabó, a lehető legocsmányabb kombináció.
– Folytassa kérem! – fordult a Lordhoz. – Mi történt aztán?
– Lényegében semmi – vonta meg a vállát a Lord. – Tudatosult bennem, hogy ez a vadászgörénynek álcázott gorilla rá akarja tenni a mancsát Tesla találmányára, és hogy ad momentán nem tehetek semmit ellene. De most, hogy ön itt van, football terminológiával élve: kettő egy a javunkra.
– Rám ne számítson – szabadkozott a nyomozó. – Küldetésem jellege lehetetlenné teszi a nyílt színi beavatkozást.
– Nem is arra gondoltam, hogy essünk neki és teperjük le, bár ez sem lenne teljesen ellenemre – pontosított a Lord. – Csupán arra kérem, hogy vegye föl a kapcsolatot a ládacipelőkkel, pontosabban bizalmas, jó emberemmel, Aston Ridebackkel.
– Arra a félőrült gyászhuszárra gondol, aki megbecstelenítette a járgányomat?
– Tekintsen most el ettől az apró kellemetlenségtől – mondta a Lord ingerülten. – Teljes mértékben kártalanítani fogom, mihelyst alkalom adódik rá. Úri becsületszavamat adom!
– Brit állampolgárként ez számomra a lehető legnagyobb garancia – bólintott Fitzpatrick. – No de itt vagyunk bezárva egy léghajóba, amiről azt se lehet tudni, merre halad. Hogyan találjam meg azt az embert?
– A léghajót a kontinentális légáramlat Budapest felé röpíti. A ládacipelők ezt a vonalat követik. Magának nincs más teendője, mint szemmel tartani bennünket az égen, és előbb vagy utóbb meg fogja találni a lakájomat.
– Elképzelhető – ráncolta a homlokát a nyomozó. – De most még fönt a vagyok a léghajóban, és fogalmam sincs, miként szállhatnék ki belőle.
– Az lesz a legjobb, ha visszamászik az asztal alá, és megvárja, hogy leereszkedjünk. Bizonyos időközönként ki szoktunk kötni, gyanítom, hogy ez most sem lesz másként.
– Tegyük föl, hogy így lesz, és a vadászgörény nem vesz észre – tűnődött a nyomozó. – Ha sikerül innét megpattannom és utolérem a ládacipelőket, mit mondjak a dúvad sofőrének?
– Csak annyit, hogy állítsa le a fogadást, és helyezze biztonságba a rádiót rejtő ládát. Amint lehet, én is csatlakozom hozzá.
– Miből gondolja, hogy hinni fog nekem?
– Hogy érti ezt?
– Bárki előállhat egy ilyen mesével.
– Csakhogy én Lord Charles Meltinghouse vagyok, Aston Rideback kenyéradó gazdája!
– Én pedig az óramechanikai szolgálat vigéce – bólintott Fitzpatrick. – Az embere legalábbis annak ismer.
– Értem már, mire gondol – ráncolta homlokát a Lord. – Írásbeli parancsot kéne adnom.
– Arra most nincs idő – mondta a nyomozó és kisunyított az oldalablakon. – A bőregérrel ötvözött vadászgörény mindjárt visszajön.
– Akkor fogja ezt! – suttogta a Lord, és előhúzta a zsebóráját.
A szerkezet megvolt vagy százéves, és minden porcikájában kidolgozott, míves darabnak számított azokhoz a tucatárukhoz képest, amelyek a Harrods Órák és Dücsmérők részlegében ásítoztak a polcokon, és amelyek közül a nagy órafogyasztónak bizonyuló Fitzpatrick rendszeres időközönként válogatott, maga volt a megtestesült szépség. Nem csoda, hogy habozás nélkül zsebre vágta.
– Készen vagyok – kiabálta Spahrwasser a farok felől –, de rá kell ereszteni a vésztartalékot!
– Másszon vissza gyorsan az asztal alá! – rendelkezett a Lord.
Fitzpatrick sietve visszasiklott a rejtekhelyére és sündisznóállásba helyezkedett. Sir Charles Meltinghouse lehajolt és utána kukucskált.
– Majdnem elfelejtettem – suttogta. – A társaságban van egy Sherlock Holmes-sapkás alak.
– Igen… rémlik valami… – seppegte vissza Fitzpatrick.
– Amit most mondok, az életbevágóan fontos – szuszogta a Lord.
– Csupa fül vagyok.
– Van fegyvere?
– Van – mondta Fitzpatrick meglepetten. – Egy szolgálati Smith&Wesson.
– Pompás. Mielőtt Ridebackkel beszélne, lője le a Sherlock Holmes sipkás alakot! – rendelkezett a Lord, aztán fölemelkedett és visszazöttyent az ülőhelyére.
A torhouti nagybúcsú úgy dél tájban egészen különös fordulatot vett: a helyi tűzoltóegylet székháza előtt valami idegen, tán angolföldről érkezett trupp bontott zászlót, és egy elfeledett itáliai szerző, bizonyos Leopard Minardi darabját, A magyarmintás láda titkát kezdte játszani.
Kikiáltójuk, egy rikító színekkel kikent, liszteszsák jelmezt viselő hölgy, ékes angolsággal fordult az unott arccal sétálgató helyiekhez, de ez senkit nem zavart, mert a flamandok javában utálták a vallonokat, a vallonok pedig a flamandokat, a németek meg mindenkit, aki az útjukba került. Az angol beszéd kifejezetten jót tett mindenkinek, nem beszélve arról, hogy a társulat csupa érdekes karakterből állt.
A kikiáltó rögvest a magyarmintás láda bemutatásával kezdte, amelyet egy jó negyvenes, vékonydongájúnak semmiképpen sem mondható komédiás alakított, akinek ráadásul hiányzott a fél szeme. Nem tudni, miért viselt fekete komornyiköltözetet, hiszen csak a ládát kellett megszemélyesítenie, de ez a szerepében nemhogy zavarta, hanem még inkább ráterelte az amúgy is éledező figyelmet. A komornyik kinézetű, pöffeteg alak négykézlábra állva demonstrálta a szóban forgó magyarmintás ládát, amelyet a benne leledző veszedelmekről mit sem sejtő álnok tolvajok ragadtak el a jogos tulajdonosától.
A jogos tulajdonost egy olyan figura alakította, a megszólalásig hasonlított az amerikai mozikból ismert Chico Marxra . Szerepe szerint a láda körül tüsténkedett, hol lehajolt hozzá, hogy megbirizgálja, hol fölegyenesedett és tűnődött. A kikiáltó nem rejtette véka alá, hogy a magyarmintás láda súlyos titkot – alkalmasint egy ősrégi pusztai átkot – rejteget. A négykézláb tartózkodó komornyikruhás annyira beleélte magát a láda rezzenéstelen szerepébe, hogy azt is lemerevedve tűrte, amikor megjelentek a tolvajok és elragadták.
Ezt a szerepre ketten voltak tempírozva: egy kényelmes, bő újságírónadrágot, csontszínű pamutinget és vajsárga zakót viselő ficsúr, akinek fején gyűrött tolvajkalap díszelgett, arca pedig vörösesbarnára volt mázolva, aminek következtében szakasztott úgy nézett ki, mint a pruzséros cigányok. A másik rabló – nem tudni, miért – Sherlock Holmes típusú simléderes sapkát hordott, amelyhez nem meglepő módon fél lábszárig érő barna nadrág, kockás szaténing és barna tweedzakó társult. Az ő arca is vörösesbarnára volt mázolva, ám ettől inkább vált majomszerűvé, mint cigányossá. Nekik kettejüknek kellett megragadniuk és eltulajdonítaniuk az őrült mágus tulajdonát képező ládát. Utóbbiról egyébként az is kiderült, hogy félig magyar félig pedig skót, és a ládában olyan masinát rejteget, ami avatatlan kezekbe kerülve súlyos rontást szabadíthat a most még vásározó, rutén kolbászt meg normann perecet zabáló világra. A kikiáltó hölgy hosszasan és drámaian ecsetelte a láda kinyitása esetén föllépő következményeket, ami kifejezetten fölcsigázta az egyre nagyobb létszámúvá dagadó nézőtársaságot. A kisgyerekek anyjuk szoknyájába csimpaszkodva még a fagylalt nyalogatásáról is megfeledkeztek, miközben a fölnőttek érdeklődőre változó arccal lesték, mi fog kisülni ebből az egészből. Leginkább a láda kinyitására lettek volna kíváncsiak, amit nehezen tudtak volna elképzelni belezőkés vagy legalább egy rozsdás bicska nélkül. A hátrébb állók titokban már fogadásokat is kötöttek, hogy vajon a köpcös megússza-e ezt a kalandot levetkőztetés nélkül. Itt-ott kuncogásokat is lehetett hallani, kiváltképp amikor a tolvajok – a kikiáltó hölgy szorgalmas közvetítése mellett – megpróbálták vállukra venni ezt a majd kétszáz fontos élő ládát, mely nyakladozott, csuklott, böfögött és fingott.
A torhouti népek az előadás ezen pontján teljes körűen megfeledkeztek a vásározásról, és egy emberként tolakodtak a tűzoltóállomás előtti térre. Végképp összezavarva álltak, szorosan egymás mögé préselődve, mint a kézi terítéssel vetett és emiatt szabálytalan zsibongással kinőtt napraforgók, azzal a nagyon is lényeges különbséggel, hogy napraforgó nem néz szabadtéri színházi előadást, vagy ha mégis, csalhatatlanul el tudja dönteni, hogy komédia avagy rémdráma került a színe elé.
A két tolvaj végül letett arról, hogy vállára véve tulajdonítsa el a komornyikruhás ládát, inkább az elvonszolása mellett döntött.
A néptömegből itt-ott vihogás tört magának utat a furcsán ólomszínűvé változott égbolt felé, amely a világon mindenütt, így belgaföldön is a zivatar közeledtét jelzi. Erről az apróságról azon a rossz emlékű délelőttön egyetlen torhouti lakos sem vett tudomást, kiváltképp nem a csepűrágók, élükön a zsákruhás hölggyel, aki egyre jobban belemelegedett a szerepébe. Hol itt, hol ott bukkant föl, széles karmozdulatokkal és ékes angol beszéddel színesítve a pazar némajátékot, amely a fodrozódó borulással együtt törekedett a baljós végkifejlet felé. Aki tudott ánglusul, hunyorogva figyelte a kis hölgyből előkéredzkedő jóslást a magyar pusztai átok megtestesüléséről, amely éppen ilyen viharos időkben szokott volt lecsapni a fellegek közül, mégpedig egy ormótlan, nagy hasú sárkány képében. A kis hölgy olyan boszorkányos hévvel és átéléssel fejtegette az átok mibenlétét, hogy egy idő után maguk a színészek is megfeledkeztek a szerepükről, és lecövekelve vagy csak zavartan téblábolva hallgatták a kántálását.
Azok a nézők, akiket azzal tángált meg a sors, hogy egy árva szót sem értettek a monológból, hirtelen fölfogták, hogy ez az előadás jóval túlmutat önmagán, olyannyira, hogy belehajlik a mába, a megakasztott és veszteglésre ítélt búcsúba, meg a mindezt sötéten fenyegető szélviharba. Aztán amikor a kis hölgy az előadás záró jelenetéhez ért, és két vézna karját magasra tartva azt igyekezett megjeleníteni, ahogy a sárkány lecsap az égből, maga is megdermedt egy pillanatra, majd a lecsapást mímelő mozdulatot átalakította egy eszelős, iszonyattal teli távolba mutatássá.
A dermedt nézők önkéntelenül is követték a vézna, csontszerű mutatóujj jelölte irányt, pedig akkor már a vihar vad és porhajhász előszele is nagyban cibálta ruházatukat, de ezzel mit sem törődve sarkon fordultak, és az utca vége felé kezdtek tekingetni. Az a tájék immár teljesen elnéptelenedett, csak némi összegyűrt újságpapírt, meg egy-két lesodort kalapot kergetett a szél, de fönt, ahol a súlyos és tajtékos felhők sokasodtak, egyszer csak – minta e mutatóujj nyomán történt volna – kettészakadt az ég. A résen egy riasztó égi képződmény küzdötte át magát, és rögvest lecsapott a városra.
– A puszta átka! – sivalkodtak a nők, és hasznavehetetlen napernyőiket elhajigálva, szoknyájukat fölkapkodva futottak szerteszét.
A kölkök vad óbégatásba kezdtek, az urak összevissza hadonásztak, a lovak nyerítettek, és így tovább. A képződmény pedig csak nőtt és növekedett, mígnem akkora lett, hogy félő volt, betakarja az egész várost. De végül, amikor nagy csattanással megállapodott a főutca végén, kiderült, hogy azért mégsem olyan nagy, mint amilyennek látszik, és nem is igazi sárkány, hanem csak egy léghajó! Bár igaz, hogy egy sárkány virít az oldalán.
A torhoutiak ekkor már azon mesterkedtek, hogy valamiképpen elbarikádozzák magukat a kőépületeikben. Magukra zárták az ajtókat, bezsalugáterezték az ablakokat, és mindenféle bútorokat toltak oda mögéjük, hogy a rontásnak minél kevesebb ereje és türelme legyen behatolni.
Az utcákon pedig van táncba kezdett a szélvihar, egymás után borogatta föl az elárvult standokat, csak úgy röpült a félig sült rutén kolbász meg a normann pirított kenyér. Soha, még a nagy háború idején sem nyújtott olyan siralmas látványt Torhout főutcája, mint ezen a gyászos órán.
Az előadás bűvköréből kiszabadult színészek egymásba kapaszkodva próbáltak ellenállni az üvöltővé erősödő szélnek. A ládából háborús veteránná visszaváltozó Aston Rideback két kézzel fogta össze magán a komornyikkabátját, George F. Wheeler ugyanígy tett gyűrött fejfedőjével, a James Bound pedig lebiggyedő szájjal konstatálta, hogy ingmelle után a hamis mandzsettáit is elveszítette. Csak Remington Bibry állt a helyzet magaslatán. Előbb lehajtotta Sherlock Holmes típusú sapkájának két fülét és az álla alatt összecsomózta a róla lelógó pertliket, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, hunyorogva leskelődött az utca vége felé, ahol a kényszerleszállt LED Zeppelinből éppen akkor ugrott ki Spahrwasser őrgróf, és a sebtében előkapott rögzítő kötelekkel a közeli kerítésekhez, fákhoz kötözte meglehetősen petyhüdt képet nyújtó járgányát.
Bibry azt is látta, hogy a magyar parasztgatyájába, mint valami elszabadult vitorlába szabályosan belegabalyodó Sir Charles Meltinghouse is kikászálódik a léghajó gondolájából, sőt mintha egy harmadik személy – igaz, ő a másik oldalon – is kiugrott volna, ám abban a nagy porkavargásban erre nem mert volna mérget venni. Hirtelen egy érces női hangra lett figyelmes:
– A láda! – kiabálta Liza. – Ott van a láda!
Az utca közepén, a sok kacat és hordalék között tisztán és kivehetően ott feküdt a magyarmintás rádióláda, a szélvihar könnyeztető fátylán át is látszólag épen és sértetlenül.
(Folytatjuk)
