– Valami nem stimmel – mondta Spahrwasser, miközben a kabin oldalfalán lévő csappantyúkat babrálta.
A LED Zeppelin továbbra is hangtalanul úszott a kontinentális légáramlat hátán, ami egy Budapest felé vezető képzeletbeli egyenes vonalon tartotta. Hamarosan föl kellett tűnnie a láthatáron Torhoutnak is, de mintha ez a láthatár egy kicsit fölágaskodott volna. Talán ez nem tetszhetett a németnek. Lord Meltinghouse mindeközben merev nyakkal ült az ormótlan szabóasztalnál, ami szinte az egész kabint beborította, és arra gondolt, milyen jólesne most egy bögre szennatea, amivel fogadás- és léghajózásmentes időkben a bélműködését ez szokta volt karbantartani.
– Az a gyanúm, hogy lassan, de biztosan süllyedünk – jelentette ki a német teljesen váratlanul.
– Süllyedünk vagy zuhanunk? – nézett rá a Lord a kialvatlanságtól karikás szemmel.
– Érez valami kavargásféleséget a gyomrában? – parírozott a német.
– Csak az éhséget – így a Lord.
– Akkor minden rendben van – bólintott Spahrwasser. – Ha zuhannánk, a gyomra fönt lenne a torkában, a torka meg kifordulna és rátapadna a szájpadlására.
– Minden tagom a helyén van – hazudta a Lord. A lábát például valami rejtélyes akadály miatt nem bírta kinyújtani.
– Ez megerősít abban a hitemben, hogy nem zuhanunk, hanem fokozatosan veszítünk a magasságunkból.
– No és mi lehet ennek az oka? – kérdezte a Lord egy kissé epésen.
– Az egyik eshetőség szerint elragadhattunk valami pluszterhet – mondta a német, és egy ronggyal letörölte a gépzsírt a kezéről. – Lehet, hogy az a kötél a hibás, amit elvágtam. Rágabalyodhatott például egy halasrekeszre.
– Ennek nagyon csekély az esélye – jelentette ki a Lord.
– Szerintem is – ült vissza a helyére a német. – Sokkal valószínűbb, hogy kilyukadtunk.
– Hogy érti ezt?!
– Léket kaphatott a ballon.
– Azt akarja mondani, hogy kiszúrta egy tüske?
– Inkább egy sörét. Amikor ránk lőttek, egy apró golyóbis kicselezhette a kabin aljára szerelt páncélt, és átlyukaszthatta az impregnált vásznat.
– Ereszkedjünk le és vizsgáljuk meg!
– Sajnos nem tehetjük.
– Vajon miért?
– A talajszinten képtelenek lennénk fogni a rádió adását, ami azt a látszatot keltené, hogy önök, angolok elbukták a fogadást. Tartsuk be a játékszabályokat.
– Igaza van – bólintott a Lord. – Akkor hát mit a megoldás?
– Kimászok a gondolából és befoltozom a lyukat.
– Nem fél, hogy le talál zuhanni?
– Majd a derekamra kötök egy gurtnit. Ha szólok, hajoljon ki az oldalsó kémlelőnyíláson és nyomjon a kezembe egy cérnával fölszerelt varrótűt.
– Hol találok ilyet?
– Az asztal alatt a magyarmintás ládikában.
Azzal von Spahrwasser a derekára kötött egy hosszú gurtnit, a másik végét pedig hozzáerősítette valami fogózdkodóféleséghez. Mihelyst megvolt, jobb lábát átvetette a bal oldali kémlelőablak könyöklőjén és kilépett a kabin oldalán végigfutó keskeny peremre. Nem látszott rajta semmilyen idegesség: gyakorlott mozdulatokkal kutatta föl és ragadta meg a kabin külsején lévő kiálló alkatrészeket, és ezeket használva kapaszkodóként előbb a léghajó orr-részét vizsgálta meg, s mivel ott nem talált semmi rendellenességet, hátratornászta magát a farokhoz.
A kabin nem fedte be teljesen a LED Zeppelin hasát, a farokig még vagy kilenc láb hiányzott, ezen a részen a ballon tehát semmilyen védelmet nem élvezett a lentről érkező inzultusok ellen. Az őrgróf sejtése mindazonáltal igaznak bizonyult: egészen hátul, az oldalirányú mozgást irányító stabilizátor tövében jókora repedés éktelenkedett, amelyen keresztül egy őshüllő fingását idéző hanggal tódult ki a gáz.
– Megtaláltam a lyukat, kint van a farok végén! – kiabált az őrgróf görcsös erőfeszítéssel.
– Nem fogja elérni, túl messze van! – állapította meg a Lord, miután kihajolt az oldalablakon.
– Ne törődjön vele! – harsogta a német. – Fűzzön fél rőf spárgát egy közepes méretű zsákvarró tűbe, és adja a kezembe!
– Ott már nincsen perem, amire ráléphet! Akkor vajon miben fog megkapaszkodni? – akadékoskodott a Lord.
– A ballon anyagában! – harsogta az őrgróf. – De ha sokáig tökölődünk, kimegy az összes hidrogén, és úgy lezuhanunk, mint a pinty!
Ez már elegendő érv volt Lord Charles Meltinghouse-nak, hogy ne tétovázzon: négykézlábra ereszkedett és bekukucskált a szabóasztal alá. A magyarmintás ládikát rögtön meg is találta, és mellette még valamit, azaz valakit: a kabin falához préselődve egy gyűrött képű pasas szorongott, aki egyik kezében a Scotland Yard jól ismert igazolványát, a másikban pedig fércelésre előkészített, másfél hüvelykes zsákvarrótűt tartott.
– Brit nyomozó vagyok – nyögte a gyűrött képű. – Kérem, ne óbégasson!
A Lord egy pillanatig gondolkodott, hogy mit tegyen, aztán elvette a zsákvarrótűt, és nem óbégatott.
A csapat szomorú lúdülésben foglalt helyet az útpadkán az előtt a cikornyás épület előtt, amelynek falánál a rádióadót hagyták. Akár veszekedhettek volna is, egymás haját tépve keresve a felelőst, de páratlan önmegtartóztatással és még páratlanabb bölcsességgel belátták, hogy ennek a fundamentális hajcihőnek semmi értelme nem lenne. A ládát menthetetlenül ellopták, és ebben a félelmetes vásári kavargásban kevés esély mutatkozott rá, hogy valaha is előkerül.
– Van rá egy kétpennysem, hogy az élménybeszámoló riportját megette a fene – fordult oda Wheeler a mellette ülő Lizához, aki úgy méregette a kopott utcaköveket, ahogy egy matematikus a megoldásra váró képletet.
– Apám azt mondta, egy stramm béka akkor sem adja föl, ha már csak a sarkantyúja látszik ki a gólya csőréből – mondta Liza anélkül, hogy fölnézett volna.
– Sajnos mi nem vagyunk békák, hogy méregkiválasztással vagy egyéb trükkel öklendezésre bírjuk a gólyát – sóhajtott a professzor, és egy gyanús tisztaságú kockás zsebkendővel végigdörgölte a homlokát.
– Lehet, hogy az is elég, ha az a stramm béka nagy sebesen elmond egy viccet, és a gólya csuklani kezd a röhögéstől – vágott vissza a zsurnaliszta. – Nincs olyan sorscsapás, amin két hét múlva ne tudna nevetni az ember. Hacsak nem valakinek a haláláról van szó.
– Ami engem illet, kapásból föl tudnék sorolni vagy két tucat embert, akinek sokkal szívesebben nevetnék a halálán, mint két hét múlva ezen a mostani sorscsapáson – morogta Aston Rideback.
– Nem értem magukat – mondta Bibry. – Úgy viselkednek, mintha a saját becses tulajdonuk veszett volna el, pedig ez a miskulancia nem is volt senkié.
– Éppen ez adta a dolog pikantériáját – bölcselkedett a professzor. – Ha jobban vigyázunk a készülékre, és megnyerjük vele a fogadást, szeretett Angliánk párját ritkító találmánynak juthatott volna a birtokába. De így, hogy elherdáltuk…
– Megvan! – kiabált közbe Liza. – Megtaláltam a megoldást!
Az útpadkán ülők egy emberként fordultak a fölhúzott térddel ücsörgő, kísértetszerű lányka felé.
– Mit talált meg, kisasszony? – kíváncsiskodott a professzor.
– A megoldást, amivel leleplezhetjük a tolvajt.
– Az lenne ám a szenzáció! – rikoltotta a meghipnotizált.
– Nem értettem teljesen tisztán – akadékoskodott a magnetológus. – Megismételné még egyszer, minek jutott a nyomvonalára?
– A tolvajnak – csilingelt Liza hangja. – Pontosabban egy irodalmi példának, amivel elkaphatjuk a gazembert.
– Remek! – morogta a háborút látott komornyik. – Más sem hiányzott nekünk, mint egy jó, vaskos irodalmi példa.
– Ez azért nem annyira vicces – nézett rá Liza szúrósan. – A Hamletről van szó.
– A Hamlettel akarja visszaszerezni a ládát? Megszakadok a röhögéstől! – epéskedett a háborús veterán.
– Ha el akarja szavalni ennek a csürhének azt – és James Bound széles mozdulatot tett a kezével –, hogy lenni, vagy nem lenni, akkor magam is a szkeptikusok táborát leszek kénytelen gyarapítani.
– Nyugodjanak meg, nem akarok szavalni – pattant föl Liza. – Mindössze arra szeretném rávezetni az urakat, hogy a Hamletben van egy bizonyos egérfogó-jelenet, amikor a királyfi színtársulatot szervez és eljátssza apja halálát azok előtt, akik között ott bujkál a gyilkos.
– El akarja játszani a láda ellopásának szomorúhistóriáját? – nevetett Wheeler.
– Miért ne? – vágta rá a lány. – Nem veszíthetünk vele semmit.
– Az már igaz, de egy színtársulat összerakásához rengeteg idő kell. Próbák, jelmezek, meg minden – érvelt a zsurnaliszta.
– Ezt én is tudom, éppen ezért nem hagyományos értelemben vett truppban gondolkodom, hanem egy commedia dell’arte bandában. Erre pedig a mostani állapotunkban is igen kiválóak vagyunk.
– Na és a jelmezek, meg a smink? – akadékoskodott Wheeler.
– Az sem jelenthet gondot. Nézzék csak, ott van egy kenceárus! Pár frankért vehetünk tőle pirosítót, ami elég lesz sminknek, az öltözékünk pedig már most olyan, hogy Harlequin és August is megirigyelné.
Szó, mi szó, sok igazság fészkelődött abban, amit Liza mondott: Aston Rideback fekete komornyiköltözete az elmaradhatatlan csíkos mellénnyel és a durván keményített lecsatolható gallérral, kézelőkkel szöges ellentétben állt azzal a ruházattal, amit a helybéliek viseltek. Bibry még mindig a Harrods Különcségek és Maszkok részlegében huszonkét pennyért vásárolt simléderes sapkát viselte, amelyhez nem meglepő módon, fél lábszárig érő barna nadrág, kockás szaténing és barna tweedzakó társult. Az igazi föltűnést mégis James Bound keltette, mert ugyanabban a frakkban fészkelődött, amelyben a Royal Albert Hallban fölkapaszkodott a pulpitusra előadást tartani. Keményített ingmellét időközben elszórta valahol, így a gyűrött és szénaporos frakk alól minduntalan kivillant vézna termetéhez képest szokatlanul bozontos mellkasa, mert a frakkot ritkán viselőkhöz hasonlóan ő sem rendelkezett e ruházathoz méltó inggel. Tetézte a bajt, hogy a ládával folytatott küzdelemben a professzornak a cipője is veszteséglistára került, így zokniban volt kénytelen járni-kelni. Hozzá képest Wheeler ficsúrnak számított, mert kényelmesen bő újságírónadrágjához csontszínű pamutinget és vajsárga zakót viselt, amellyel tökéletesen harmonizált a Harrods Lábtyűk és Dobozok részlegében három shillingért vásárolt csatos félcipő. Wheelernek volt még egy zsebben hordható vászonkalapja is, amelyet rövid ütlegelést, igazgatást követően viselhető állapotba lehetett hozni.
Hozzájuk képest Liza szinte már királylánynak minősült a kicsivel térd alatt végződő laza zsákruhájával, és azzal a hamis gyöngysorral, amit a nyakára tekerve hordott.
– A komédiázás nem éppen a zsánerem – mondta a professzor –, de még ha az lenne, akkor se jutnánk vele messzire. Ne felejtsék el, hogy Belgiumban vagyunk, ahol a plebs a hollandus, a francia és a német nyelv között ingázik. Angolul csak igen kevesen tudhatnak, pláne itt, ebben a kiismerhetetlen nyüzsgésben.
– A logika ezt mondja, de más a logika és más a politika – tápászkodott föl az útpadkáról Wheeler. – A valóság az, hogy itt, Belgiumban éles ellentétek feszülnek mindhárom népcsoport között. Ha hollandusul szólunk hozzájuk, a franciák és a németek rögtön megdobálnak bennünket záptojással, de ugyanígy járunk a franciával meg a némettel is, azzal a különbséggel, hogy akkor a másik két etnikum esik nekünk. A lehető legbiztosabb angolul megszólítani őket.
– Mi ebből a végkövetkeztetés? – hunyorgott a professzor.
– Az, hogy játsszunk – bökte ki Wheeler.
– Maga mit mond erre, Rideback? – fordult a komornyikhoz a skótmagyar.
– Ha csak egy százaléknyi esélye van, hogy visszaszerezhetjük vele a ládát, akkor nem bánom, játsszunk! – legyintett a veterán.
– Rendben van, kisasszony, vegye meg azt a pirosítót! – fordult Lizához a professzor.
– Na és én? Az én véleményemre nem kíváncsi senki? – ugrott föl a guggolásból Bibry.
– Mire mennénk egy meghipnotizált egyénnel? – epéskedett a professzor.
– Sokkal többre, mint gondolná! – húzta ki magát Bibry. – Mielőtt nyomozósegéd és meghipnotizált lettem, tagja voltam a Glouchesteri Amatőr Színjátszók Kompániájának. A társaságban nekem van a legtöbb színpadi tapasztalatom, sőt ki merem jelenteni: egyedül én szagoltam meg a világot jelentő deszkákat!
– Ha így áll a dolog, akkor föl van véve! – nevetett Wheeler, aztán vágyakozva fordult az út túloldalán már a pirosítók között válogató Liza után. A nap megcsillant a lány fakó zsákruháján és még fakóbb haján, de ez a körülmény nem hogy zavarta, hanem megerősítette a zsurnalisztát eddigi érzéseiben. A színházügyekben meglepő határozottságot mutató Liza olyanná vált a szemében, mintha csillámszárnyakon ereszkedett volna le a fellegek közül.
– Jó lesz ez – motyogta Wheeler átszellemülten, bár ha valaki megkérdezte volna, hogy pontosan mire is gondolt, aligha tudta volna megmondani.
(Folytatjuk)
