Belgium augusztus 15-ére, Mária mennybemenetelének napjára ébredt. Nem tudható, hogy a nagyobb városokban, mint például Brüsszelben, Gentben, vagy a nyüzsgő kikötőjéről ismert Antwerpenben miként ünnepelték ezt a napot, de hogy Torhoutban aznap búcsú volt, ahhoz nem férhet kétség. Az unott képű belga rendőrök már korán reggel lezárták a főutcát, ahová azt követően csak gyalogszerrel lehetett betérni. Már a város előtt kipécéztek és az út szélére parancsoltak minden teherautót és személyszállításra szakosodott limuzint, de még a lovas fogatokat is, pedig azok aztán végképp nem árthattak senkinek. Ez lett a sorsa annak a bivalyvontatta járműnek is, amellyel a Tesla rádióját őrzők utaztak.
Aston Rideback megállította a szekeret, és rázogatni kezdte a még mindig durmoló professzor vállát.
– Valami rumli lehet a városban, mert a belgák eltorlaszolták az utat – mondta olyan hangosan, hogy a többiek is fölébredjenek. – Át kell kapcsolnunk gyalogos üzemmódba.
Az utazás ideje alatt Liza szinte teljesen eltűnt a szénában, Wheeler pedig majdnem ráforradt a saroglya rácsára. Amikor nagy nehezen levakarta magát róla, és lekecmergett a földre, az arcán jól kivetetők voltak a párnát helyettesítő faalkotmány lenyomatai. Remington Bibry is jóízűen aludt, ami matematikai talány lehetett a javából, mert hiszen hipnózis alatt állt, és ez önmagában is egyfajta álom. Ezt az állapotot mintegy négyzetre emelte a szekér zörgésébe illeszkedő bágyadt hortyogásával, de utastársai erről alig szereztek tudomást. Nem tudták azt sem, hogy a búr háborúban légnyomást kapott Aston Rideback egész úton le sem hunyta a szemét. Ám ami a legfurcsább: a virrasztás ellenére sem volt lustább és körülményesebb annál az átlagnál, amit komornyikként nap mint nap kihozott magából.
– Odaadnám a doktori disszertációmat egy csésze kávéért – sóhajtott James Bound, alias dr. Fajk Richárd, miközben sajgó derekát tapogatta.
– Könnyű azzal sáfárkodni, amink nincsen! – károgta Bibry egy fa mögül, ahonnét vízcsorgásszerű hang hallatszott.
A professzor egy kissé elvörösödött.
– Nem tudom, önök miként vannak vele, de ez az alak nekem már kezd az idegeimre menni – súgta oda a többieknek.
– Tegyük föl az első vonatra és pateroljuk haza – ajánlotta Rideback.
– Sajnos nem lehet – vakarózott Wheeler.
– Már miért ne lehetne? – mérgelődött a professzor.
– Azért, mert a német azt mondta, hogy ez a hatökör fogja őt képviselni – súgta Wheeler. – Ha eltávolítanánk, az kétségbe vonná a fogadás szabályosságát.
– Az ördögbe! Ez azt jelenti, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki.
– Miért nem próbálják meg fölébreszteni? – lépett oda Liza. De a többiek erre már nem válaszolhattak, mert Bibry dolgavégezetten visszajött.
Aston Rideback leintett egy mellettük elbicikliző, munkás kinézetű alakot, és a kezébe nyomta a bivalyfogat gyeplőjét, hogy vegye és vigye isten hírével. A munkás alig tudta mire vélni a dolgot, de aztán leesett neki a tantusz: kerékpárját fölhajította a saroglyára, rápattant a bakra, és a ráhagyományozott belga ostorral a jószágok közé csördítve távolodni kezdett velük a várostól. Két mérfölddel odébb letartóztatták szekérlopásért, ám ennek taglalása már nem tartozik a legszűkebb feladataink közé.
James Bound professzor közben alaposan megvizsgálta az út szélére állított rádióládát, de semmilyen malőrt nem talált rajta.
– Hölgyeim és uraim – mondta Bibrynek hátat fordítva. – Ideje, hogy megcselekedjük, amit megkövetel tőlünk a haza.
Wheeler és Rideback értettek a szóból: jobbról, balról megragadták a ládát, és mintha csak a portékájukat cipelő vásározók lennének, bemasíroztak vele Torhoutba.
A népség már javában készülődött a délutáni haddelhaddra: az utca két oldalán krepp-papírral díszített, rikító színesre mázolt deszkabódék sorakoztak, amelyekben szótlanul tevékenykedő emberek rendezgették a vásári holmit. Volt ott minden, amit a szem, a száj és a kéz egy búcsúban megkívánhat. Wheeler odalépett az egyik mézeskalács-standhoz, és némi angol váltópénzért kikunyerált egy flamand babafigurát.
– Talán ez is megteszi reggeli helyett – mondta, és odaadta a szokásosnál is kísértetszerűbb Lizának.
– Utálom az édességet! – fanyalgott a lány, és rögtön továbbpasszolta a figurát a mellette legyeskedő Bibrynek.
Wheeler zavartan mosolygott, aztán ravasz újságírói fogással térített egyet a szón:
– Nézzék csak, az a fogadó már nyitva van! – mutatott egy közeli kocsmára, amelynek teraszán egy pincér lusta mozdulatokkal hessegette a legyeket. – Javaslom, hogy dobjuk össze a pénzünket, és rendeljünk valami ennivalót.
– Ha jól emlékszem – húzta ki magát Rideback –, a nyomozósegéd úr tegnap azt mondta, mint a feje tetejétől a nagy lábujjáig meghipnotizált egyén, hogy akadálytalanul a köz javára bocsátja a nála lévő anyagiakat, amelyek összegszerűen két fontot, három shillinget és négy pennyt tesznek ki.
– Ilyet mondtam volna? – csodálkozott Bibry tele szájjal, mivelhogy éppen a mézeskalácsbábu elpusztításán fáradozott.
– Mi az hogy! – húzta ki magát Rideback. – Az urak is tanúsítják, nemdebár?
– Debár! – bólintott Wheeler. – Elő azzal a lóvéval, Bibry!
– Nagyon fájlalom, de lóvém az nincsen – így a nyomozósegéd.
– Hogyhogy nincsen? – kapta föl a fejét a ládát tanulmányozó professzor.
– Úgy, hogy elszámoltam magam.
A professzor újfent elvörösödött.
– Azt akarja mondani, hogy egy árva fityingje sincsen? – nézett föl a hozzá képest sudár jegenyének látszó Bibryre.
– Ez a keserűséggel vegyített, űberfájdalmas igazság – mondta Bibry tele szájjal.
– Én… én megölöm ezt a gazembert! – dobbantott a professzor, és mint egy planétás kismajom, fölugrott a láda tetejére.
– Csillapodjanak le az urak! – monda ekkor Liza. – Nálam van egy ötfontos bankjegy. Ez volt a vésztartalékom, de most fölajánlom a köz javára.
– Köszönettel elfogadjuk! – vágta rá Bibry a száját törölgetve.
– Magának ezentúl hallgass lesz a neve! – mondta a skótmagyar. – A pénzt viszont elfogadjuk, de csak azzal a megkötéssel, hogy amint módunk lesz rá, kártalanítjuk a kisasszonyt.
– Ez csak természetes – jelentette ki Liza. – Most pedig vegyenek körül és forduljanak el!
– Mi szükség erre? – csodálkozott a professzor.
– A pénzt egy intim helyen tartom – mondta Liza szemlesütve.
– Vagy úgy! – hüledezett a skótmagyar. – Ha ez a helyzet, akkor nincs mint tenni, át kell változnunk spanyolfallá.
A négy férfi körbevette Lizát, de mert hátat fordítottak neki, sohasem tudták meg, melyik ruhadarabjából halászta elő a gyanúsan gyűrött ötfontost.
– Uraim, irány a fogadó! – mondta a művelet végén a lány. – Meghívom önöket egy kávéra!
– És egy baguette-re! – rikoltotta Bibry.
A professzor szúrós szemmel nézett oda, aztán meg segélykérően Wheelerre, aki erre az egészre csak legyintett.
Nem sokkal később, miután az Oostendestraaton elfogyasztottak egy-egy flamand kávét, mellé pedig egy-egy vallon baguette-et, gond nélkül rákapcsolták a rádiót a korcsma áramvezetékére, és rövid, de határozott impulzust küldtek vele a ki tudja, hol lévő LED Zeppelinnek.
Eztán, mint aki jól végezte a dolgát, ejtőztek egy kicsit a korcsma teraszán. Süttették magukat a napon, nézegették az egyre nagyobb számban gyülekező helybélieket, és azon tűnődtek, hogyan mennek majd tovább Gentbe, a következő jelentkezési helyre. A professzornak ekkor jutott eszébe, hogy a kóválygások elkerülése céljából szükségük lesz egy Belgium-térképre.
– Mennyi pénzünk maradt? – fordult a pénztárossá avanzsált Lizához.
– Valamivel több mint kétszáz belga frank.
– Az sok vagy kevés?
– Rengeteg.
– Remek! Akkor haladéktalanul lássunk hozzá a térképszerzéshez!
– Én szívesen hoznék egyet! – ajánlkozott Bibry.
– Szó se lehet róla! – tiltakozott a professzor. – Együtt megyünk, mert a ládát is cipelni kell.
– Fölösleges – akadékoskodott Bibry. – Akár itt is hagyhatjuk, nem fogja bántani senki.
– Én erre nem vennék mérget – mondta a professzor. – És különben is, ne felejtsék el, hogy ettől a ládától függ a brit világbirodalom sorsa. Egy lépést se tehetünk nélküle.
– Támogatom – bólintott Aston Rideback. – Bár ami azt illeti, ezen a tömegnyomoron elég nehéz lesz vele átcihelődni.
Most vették észre, hogy amíg reggeliztek, az Oostendestraat utca megtelt járókelőkkel. Karkosarat cipelő fejkendős asszonyságok kerülgették a világos ruhában ugrabugráló lánykákat és a rövidnadrágos fiúcskákat. Nagy számban sétáltak testes öregurak is, meg parasztgazda kinézetű figurák, nem beszélve az áruszállító suhancokról meg a bőszoknyás menyecskékről, akik mindenki másnál izgágábbnak tűntek. Mivel arról szó sem lehetett, hogy a ládával bevegyék magukat egy mellékutcába – az esetleges eltévedés tragikus időveszteséget okozott volna –, nem tehettek mást, mint a rádióadót megragadva – most a professzoron és gyűlölt ellenségén Remington Bibryn volt a cipekedés sora – behatoltak a búcsújárók dzsungelébe.
Már az első lépések után kiderült, hogy a városközpontban álló, durva vonalvezetésű templomig és a körülötte sokasodó üzletekig eljutni nehezebb lesz, mint utat vágni Afrika őserdejében. A professzor alig győzte pardonnal a sok lökdösődést, amit esetlen terhükkel okoztak, és bár Rideback megtett minden tőle telhetőt, hogy a kulturált viselkedés határain belül maradva megtisztogassa előttük az utat, még a táv felét sem tették meg, máris dőlt róluk a verejték.
– Állj! – mondta végül a professzor. – Ez így nem mehet tovább.
Letették a ládát az egyik házfal tövébe és rögtönzött válságtanácskozást tartottak.
– Térkép nélkül végünk van, de ha elszakadunk egymástól és eltévedünk, az még rosszabb.
– Szerintem is egy csapatban kell maradnunk – mondta Wheeler –, de ha közben a ládát is cipeljük, annyira lelassulunk, hogy nem marad időnk térképet venni. Mert hogy a lehető leggyorsabban el kell jutnunk a vasútállomásig.
– Ami emlékeim szerint valahol a templom mögött van – mutatott Liza a járókelők feje fölé magasodó toronyra.
– Ördög és pokol! – dünnyögött Rideback. – Mitévők legyünk?
– Hagyjuk itt a ládát, ahol van! – vélekedett Bibry. – Amíg megvesszük a térképet, a kutya se fog törődni vele.
– Tiltakozom! – hadonászott a skótmagyar.
– Pedig nincs más választásunk – vonta meg a vállát Bibry.
– Legalább hagyjunk mellette egy őrt! – így a professzor.
– Ki legyen az? – így Wheeler.
– Például maga.
– Tiltakozom! – rikoltotta Bibry. – Nekem, mint az őrgróf által meghipnotizált személynek, az a kötelességem, hogy képviseljem a gazdám érdekeit.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy ha egyedül marad vele, az újságíró úr bele is manipulálhat a rádióba. Ragaszkodom hozzá, hogy én is maradhassak. A doki, a buldog meg a dáma együttes erővel talán meg tudnak venni egy térképet.
– Nemcsak térképet kell vennünk, hanem megnézni a vasúti menetrendet is – sziszegte a professzor. – Arra gondoltam, hogy a dáma és a buldog kimennek a vasútállomásra, miközben én és még valaki keresünk egy térképboltot.
– Miért nem megy egyedül?
– Ha járt volna igazi expedícióban, akkor tudhatná, hogy idegen területre sosem szabad egyedül merészkedni – recsegte Aston Rideback, a buldog.
– Ezt én is megerősíthetem – mondta Wheeler. – Az expeditív tevékenységnek írott szabályai vannak.
– Csakhogy mi nem Kongóban vagyunk, hanem Belgiumban, ami egy civilizált ország! Azt ugyan nem garantálom, hogy itt nem lehet eltévedni, de hogy ezek a jámbor népek nem lopnak, az hétszentség! – hadarta Bibry.
– Kezeskedik érte?
– Kezeskedik a fene! – legyintett a meghipnotizált. – Csak logikusan gondolkodom. Ugyan ki vinne el innen egy ócska ládát, ami ráadásul olyan nehéz, hogy egy normális ember nem is bírja fölemelni?
– Lehet, hogy igaz van – tűnődött a professzor. – Ha csak táska méretű lenne, akárki elvihetné, de így, hogy egy láda, a dolog eléggé macerás.
– Mi a végkövetkeztetés? – kérdezte Wheeler.
– Nem bánom, hagyjuk itt – adta be a derekát a professzor. – De azt azért kijelentem, hogy nagyon dolgozik bennem az ideg.
A csapat ezt követően két részre tagozódott: Liza és Rideback a vasútállomás felé, Wheeler, Bound és Remington a templom környéki üzletek felé vették az irányt. Abban maradtak, hogy dolguk végeztével a templom előtt fognak találkozni. A térképvásárlással nem akadt semmi gond, így amikor Liza és a buldogképű Rideback visszaértek a vasútállomásról, a professzor, Wheeler és Bibry már javában tanulmányozták Belgium domborzatát és vizeit.
– Sajnos van egy rossz hírem – mondta a skótmagyar. – A kontinentális áramlat Gent egyik elővárosa, bizonyos Deurle fölött fogja elröpíteni a LED Zeppelint. Ha tehát nem akarjuk lekésni a jelentkezést, a központi pályaudvaron fognunk kell egy taxit, és ki kell mennünk vele Deurle-be.
– Ez tényleg rossz hír, de van még rosszabb is – mondta Rideback. – A menetrend szerint a következő vonat csak 22 óra 30-kor indul Gentbe.
– Nekünk pedig legkésőbb háromkor jelentkeznünk kell… – számolt Wheeler.
– Vonat nélkül ez teljes képtelenség – kesergett a professzor.
– Kivéve, ha ellopunk egy mozdonyt – hunyorgott épen maradt fél szemével Rideback, a búr háborút látott buldog.
– Nehogy félreértsenek – szólt közbe Bibry –, de ez a lopási mánia lassan már kezd krónikussá válni.
– Ha azt hitte, hogy egy ilyen kontinentális fogadást stiklik nélkül végig lehet vinni, akkor maga egy javíthatatlan álmodozó – vágott vissza Rideback lakájos eleganciával.
– Meghipnotizált álmodozó – pontosított Wheeler.
– Azt akarja mondani, hogy kölcsön tudna venni egy mozdonyt? – fordult Ridebackhez a professzor.
– Minden különösebb gond nélkül – mondta a háborús veterán. – Már ki is néztem egyet a remízben.
– A terv jó, de van egy kis bökkenő – vakargatta a tarkóját Wheeler.
– Miből gondolja? – vonta följebb a szemöldökét a háborús veterán.
– Egy ekkora ládával aligha maradnánk észrevétlenek.
– Ki mondta, hogy maguk is jöjjenek be a remízbe? – tárta szét a karját Rideback. – Egyedül fogom elkötni a mozdonyt, maguk meg a víztorony mellett fölugrálnak rá, aztán meg sem állunk Gentig.
– Fenomenális! – tért vissza a professzor jókedve. – Most fél tizenegy múlt tíz perccel, ami azt jelenti, hogy a mozdonnyal időbőségben vagyunk.
– Javaslom, hogy iktassunk be egy kis városnézést – mondta Bibry.
– Inkább valahogy targoncázzuk el a ládát a vasútállomásig – javasolta a zsurnaliszta. – Nem lesz egy sétagalopp.
Az Oostendestraaton lustán kavargó masszaként hömpölygött a vásározók tömege. A gyerekek sípoltak és doboltak, a legények kereplőkkel szórakoztatták a kipirosított arcú lányokat, távolabb egy rezesbanda hangolt. Aston Rideback hasát ékként előretolva próbált utat tágítani a mögötte igyekvő társaságnak, de minduntalan kibillentették az egyensúlyából. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérkeztek ahhoz a flamandsárgára meszelt zöldablakos házhoz, amelynek falánál a rádióadót hagyták. Lecövekeltek az útpadkán és megigézve nézték az összetéveszthetetlen épületet: a rádióadót rejtő tulipánmintás láda nem volt sehol.
(Folytatjuk)
