A Da Pennéből Torhoutba vezető keskeny nyomtávú országúton ez idő tájt egy szénával púpozásig megrakott bivalyfogat baktatott. A járművet vontató két jószág valósággal foszforeszkált a holdvilágos éjszakában, de a szénában elhelyezkedő utastársaság annyira el volt merülve a gondolataiban és a tüsszögésre ingerlő közegben, hogy erről jószerével nem is vett tudomást. A gyeplőt Aston Rideback kezelte, ugyanazzal a szakavatottsággal, ahogy a búr háborúk idején a messzehordó fegyvereket: a szíjat rátekerte a jobb csuklójára, bal kezében pedig egy eredeti belga ostort markolgatott, amellyel időnként nagyot suhintott a bivalyok hátára.
– Biztos, hogy ez volt az egyetlen számításba vehető közlekedési eszköz? – fordult oda a professzor Bibryhez, akinek csak a feje látszott ki a szénából.
– Őszintén szólva nem mérlegeltem – mondta a meghipnotizált. – Mintha egy öblös hang azt súgta volna a fülembe: Bibry fiam, kösd el ezt a szekeret, ha jót akarsz. Én pedig jót akartam.
– Az a médium lehetett, aki magát meghipnotizálta – szólt a professzor –, csakhogy ezzel a tákolmánnyal sosem fogunk odaérni Torhoutba.
– Lassú járás, biztos járás – replikázott Bibry. – A médiumom tudja, mit csinál. Mondhatott volna például teherautót is.
– Teherautó is volt? – szólt hátra a bakról Aston Rideback.
– Néhány kátrányszagú csónakot leszámítva más nemigen volt – közölte Bibry, és mint egy teknősbéka, visszahúzta fejét a szénába.
James Bound professzor ezek után megadta magát a sorsnak és kényelembe helyezkedett.
Az út mentén pókfonálnak látszó villanyvezetékek szökelltek póznáról póznára, tehát ha a megadott időpontig mégsem érnének Torhoutba, egy kis ügyességgel innét is szerezhettek annyi áramot, amennyi a rádiónak kellett. A professzor ettől egy kissé megnyugodva tapogatta ki a szénahalom alá dugott ládát, aztán hanyatt dőlt és a csillagokat kezdte figyelni. Valamelyest gyanúsnak találta, hogy a LED Zeppelinnek nyoma sincsen az égen, de ilyenkor, éjnek évadján egy magányos felhőt is nehéz megtalálni, nemhogy egy kóborgó léghajót. Ezen tűnődött, amíg le nem szorította a díjbirkózóként támadó álom.
Hátul, a saroglyában George F. Wheeler eközben rendíthetetlenül tette a szépet Lizának, aki miután fölmászott a szekérre, rögtön levette a cipőjét, hogy csupasz lábfejét a szénatartó rácson keresztül lóbálhassa. Wheeler olyan közel férkőzött hozzá, amilyen közel csak lehetett. Egy régi, de jól bevált trükkel, az ártatlan hecceléssel kezdte a hódítást:
– Nem láttam, hogy jegyzetelt volna – búgta a lány fülébe. – Emlékezetből fogja megírni a riportját?
– Meglehet – mondta Liza és odébb riszálta a fenekét.
– A professzor azt mondja, ez egy történelemformáló expedíció – próbálkozott újból a zsurnaliszta. – Maga is így érzi?
– Nem tudom, mennyire fontos ez a találmány, de ha a professzor ezt mondta, akkor biztosan így van – vetette oda Liza, és egyre idegesebben lóbálta a lábát.
– Szerintem a valóság ennél sokkal összetettebb – fészkelődött Wheeler. – Hallott már a harminchárom éves protestáns naptárról?
– Csak annyit, hogy sosem vezették be.
– Így igaz, pedig sokkal pontosabb lett volna, mint a ma is használatos Gergely-naptár. Az 1582-ben véghezvitt naptárreformra ugyanis a húsvét minél pontosabb kiszámítása miatt volt szükség. Mindenki tudja, hogy ez a tavaszi nap-éj egyenlőség időpontjától függ, amit az egyház március 21-ikében határozott meg. A valóság ezzel szemben az, hogy a nap-éj egyenlőség március 19-e és 21-e között egy több mint 53 órás időintervallumban ingadozik. A Gergely-féle szökőévszabály, miszerint nincs szökőnap a százzal osztható, de négyszázzal nem osztható években négyszáz év alatt kilencvenhét plusznapot eredményez. Vallási szempontok szerint sokkal használhatóbb lenne egy olyan naptár, ami rövidebb ciklusokban számolva mindig ugyanarra a napra tenné a nap éj egyenlőséget.
– Nekem ez sosem jutott volna eszembe… – mondta Liza tétován.
– Magának nem is az a dolga, hogy ezen elmélkedjen – folytatta Wheeler bárgyún mosolyogva –, de egy bizonyos Omar Khajjám már 1079-ben kimutatta, hogy nyolc szökőév egy harminchárom éves ciklusban egészen kiváló közelítést ad a tavaszi nap-éj egyenlőségek közt mért évhez. Ez a nyolc per harminchármas ciklus nemcsak közelebb áll a valódi évhosszhoz, de huszonnégy órán belül is tartja a tavaszi nap-éj egyenlőséget. XIII. Gergely tanácsadói is tudták ezt, mégis a kilencvenhét per négyszázas szökőévrendszer mellett álltak ki. Nem így a protestáns Angliában, ahol nagy titokban előhozakodtak a tervvel, hogy bevezessenek egy tökéletes keresztény naptárt. A harminchármas egyébként is mágikus szám, hiszen ez Krisztus életkora. A gondot az egyetlen ötéves ciklus jelenti, ami a huszonkilencedik és a harmincharmadik év közé esik. Ekkor a napéjegyenlőség öt óra negyvenkilenc percet mozog előre, mielőtt a következő szökőév vissza nem tereli pontosan huszonnégy órával. De mivel a földi időszámítás nem más, mint földrajzi hosszúságok és szélességek kérdése, ezt az egészet úgy is lehet mondani, hogy az angol protestáns naptár működéséhez gondosan ki kellett jelölni a meridiánt. A XVI. század vége felé a hetvenhetedik hosszúsági fok volt a javallott, ám ezek mind katolikus fennhatóság alatt álló területek voltak. Ahhoz, hogy elragadják az isten hosszúsági körét és létrehozzák a tökéletes keresztény naptárt, az angoloknak különféle expedíciókat kellett vezetniük ezekre a területekre. A történészek azóta is félremagyarázzák ezeket a próbálkozásokat. Azt mondják, az Újvilág gyarmatosítása elsősorban gazdasági okok miatt történt, pedig dehogy. Ha az angolok nem ragaszkodtak volna a végül is be nem vezetett harminchárom éves kalendáriumhoz, nemcsak Amerika történelme alakul egészen másképpen, hanem az egész világtörténelem.
Liza eleinte megpróbált nem odafigyelni erre az okoskodásra, aztán azon vette észre magát, hogy amit Wheeler mond, az valójában érdekes. Közömbösséget próbált erőltetni magára, ám ekkor eszébe jutott az a játék, amit kislánykorában a ruháskosárból elcsent csíptetőkkel játszott: egymás után aggatta rá a keze szárára ezeket a goromba eszközöket, és szíszogva tűrte a fájdalmat. A kék meg lila véraláfutásokat eredményező játékban ő volt a mindenható, mert egy kézmozdulattal bármikor véget vethet a szenvedésnek, és ez kellemes érzéssel töltötte el. Most nem fájt semmije, de az a tudat, hogy az irigykedve gyűlölt sztárújságíró egyedül neki tart előadást, arról győzte meg Lizát, hogy a szenvedés nem csak ruhacsíptetőkön keresztül érheti utol az embert, és a megszüntetéséhez nem is mindig lecsippentésszerű mozdulatokra van szükség. A ritmusosan zötykölődő szénásszekéren döbbent rá, hogy akkor lesz valaki igazán mindenható, ha nem kapálózik a sorsa ellen, hanem átadja magát az őt körülvevő erőknek. George F. Wheelerből pedig szinte tódult az erő. Liza egy kissé meg is kótyagosodott tőle, pedig Wheeler nem is igyekezett őt meggyőzni semmiről. Mintha ezt az egészet magának vagy a mögöttük elmaradó országútnak mondta volna, mindenkinek széleskörűen biztosítva a nemfigyelés alkotmány adta jogát. Liza élt is ezzel a lehetőséggel: feje előbb oldalra bicsaklott, majd egy kis tétovázás után támasztékot talált a sztárújságíró vállán.
George F. Wheeler ekkor levette a pányvát a szája csücskében bujkáló mosolyáról, aztán kezét a cigarettaszagú lány dereka köré vonta, és annak szuszogásritmusát hallgatva békésen elszenderedett.
Elloy Fitzpatrick, címzetes detektív négykézlábra állt a homokban, bozontos kutya módjára megrázta a fejét, aztán körülnézett. A versenycsónak, amelyet a ramsgate-i foknál elkötött, és amellyel heroikus erőfeszítéseket téve átevezett az English Channelen, ott hevert a parton, ahol hagyta, miután utolsó erejével kilépett belőle és összecsuklott. Nem emlékezett semmire, pedig nem ártott volna, mert egy ájult tetem feküdt mellette: fürdőnadrágot és úszógumit viselő köpcös férfialak volt, aki ettől a tömlőtől nem is tudott rendesen elterülni, hanem csak billegett, mint pók a pléhteknőben.
Fitzpatricknak sajgott minden egyes porcikája, de legalább elérte, amire vágyott: a ládát cipelő társaságnak ugyan a nyomát se látta, ám a rozoga bárka, amellyel átpöfögtek a Channelen, az angol haditengerészet szabálykönyvében leírtak szerint volt kifuttatva a partra. Ha az ájult tetem nincs ott mellette, azonnal hozzákezd az egy kissé fellengzősen Fekete Hattyúnak nevezett úszóalkalmatosság átkutatásához, de mert az alak szemérmetlenül keresztezte az útját, meg kellett vizsgálnia, hogy nincsenek-e rajta külsérelmi nyomok. Elméleti síkon az is megtörténhetett, hogy ő maga, Elloy Fitzpatrick ütötte le a szerencsétlent, miután a megerőltető evezés következtében önkívületi állapotba került.
A nyomozó odamászott az alélt férfihoz, és már majdnem megtapogatta a pulzusát, amikor srégen, jobb kéz felől, a mintegy kétszáz lábnyira lévő piactéren észrevett valamit. A stószba rakott halasládák és rákfogó ketrecek között egy jókora ezüsthólyag domborodott. Akkora lehetett, mint egy fóliasátor a komposztáló gödör és a szerszámos sufni nélkül. Az alakja egy kissé gömbölyded, egy kissé pedig hosszúkás lehetett, úgy fele-fele arányban. Némi hunyorgással, szemdörzsölgetéssel Fitzpatrick azt is kiderítette, hogy az alkalmatosság lassú, imbolygó mozgást végez. Mivel az oldalára egy prédára leső szirti sas volt rápingálva, Fitzpatrick számára nem lehetett kétséges, hogy ez a piacra nem illő képződmény rémisztette halálra az éjszakai fürdőzőt, aki egyébiránt elmeháborodott lehetett a javából, mert ezen a kései – vagy inkább korai? – órán normális ember csak akkor mártózik meg a tengerben, ha muszáj.
Fitzpatrick egy hirtelen ötlettel leeresztette a szelet az ájult alak úszógumijából, aztán elővette a hóna alól a Smith&Wessont. Meggyőződött róla, hogy a fegyver még mindig töltve van, majd a brit királyi nyomozók számára rendszeresített lopakodó mozgással közelebb férkőzött az óriáshólyaghoz. A halasládák mögül kileskelődve konstatálta, hogy az valójában egy léghajó, mégpedig szinte biztosan ugyanaz, amelyik a ramsgate-i foknál elhúzott a feje fölött. A szirti sas alatt félkörívben gót betűs fölirat díszelgett: Liebevoll Edelweiss Dumpfenzugen – böngészte Fitzpatrick, de hogy ez mit jelentett, arról sejtelme sem volt. Azt viszont hajszálpontosan tudta, hogy egy német szöveggel megjelölt léghajónak semmi keresnivalója a belga Da Penne halpiacán, hacsak nem annak a bandának a szállítóeszköze, amely egy parányi rádióadóval próbál meg Anglia vesztére törni. Még mindig a fülében visszhangoztak Őfelsége V. György szavai, hogy nem szabad megakadályozni ezt a konspirációt, ugyanakkor nem is szabad szem elől téveszteni. Nem volt semmilyen hipotézise arról, hogy az összeesküvők hányan lehetnek, és hogy miért éppen ide kötötték ki a léghajójukat, de ha már idáig eljutott, nem hagyhatta őket futni. Mindazonáltal a halpiacon nem talált olyan járművet, amellyel követni tudott volna egy léghajót. Hosszú és mozgalmas nyomozói pályafutása során nem akadt még ennyire megoldhatatlannak látszó feladata, ráadásul tetézte a bajt, hogy a parton heverő alak hirtelen magához tért.
Hiába volt szinte a végtelenségig rafinált Elloy Fitzpatrick, nem tudhatta, hogy ezt az embert Sigmund Ingemarsonnak hívják, aki vendégprofesszori minőségben tartózkodik Da Pennében, és javarészt idegeskedéssel múlatja az időt. Hiába vallotta a tudós ugyanis szent meggyőződéssel, hogy a hiányzó evolúciós láncszem a tengerben keresendő, pontosan tudta, hogy a ma élő szárnyasok a dinoszauruszok leszármazottai, akik egyáltalán nem nyugodtak bele az évmilliók óta tartó elnyomásba. Ingemarson előtt az sem volt titok, hogy a szárnyaspárti tudósok igen számosak Belgiumban, de különösen Maastrichtban, ahol egyesületet is hoztak létre. Ez a hihetetlenül tolakodó és legalább annyira agresszív társaság azt hirdette, hogy Darwin tézisei szellemében bármikor bekövetkezhet a madarak intelligenssé válása, sőt ez az aktus lényegében már végbe is ment, és vannak olyan rejtőzködő madárfajok, amelyek mindenre elszántan készülnek az emberrel szembeni végső leszámolásra. A maastrichtiak szerint az ehhez szükséges kondicionáló edzések legalkalmasabb terepe a skót felföld, ahová külföldiek igen ritkán merészkednek el, a helyiek pedig mintha nem fognák föl a rájuk leselkedő veszélyt. Ebből következik, hogy a mutáns óriásmadarak minden valószínűség szerint a tenger felől, a La Manche csatornát átrepülve törnek majd rá a kontinensre.
Sigmund Ingemarson többször is megpróbálta cáfolni ezt a tézist, de a belga szakfolyóiratokhoz elküldött cikkeit válaszadásra sem méltatták a redaktorok. Így aztán folytonos feszültségben teltek a napjai és még inkább az éjszakái, amikor a lágy fövenyű parton sétálgatva leste a tengert, oda nem illő, furcsa mozgások után nyomozva. Ma kétszer is megkísértette a sors: először jó értelemben, amikor egy versenycsónakot vélt a part felé igyekvő kétéltűnek, másodszor meg, a versenycsónak partra futása után cudarul rossz értelemben, amikor az égen meglátott egy lustán terpeszkedő nagy dögöt. Rögtön belenyilallt, hogy ez csak a maastrichtiak által megjövendölt skót mutánsmadár lehet, és már ment is kifelé a lábából az erő. Lenyaklott a homokban aléltan heverő evezőbajnok mellé, és ő is elveszítette az eszméletét.
De ennek hirtelen vége lett: Sigmund Ingemarson szívverése visszazökkent a normális kerékvágásba, fölült és tágra meresztette a szemét. A rövid kényszeralvás pezsdítően hatott a vérkeringésére is, mert nemcsak a látása, hanem az agyműködése is kitisztult. Szikra szemernyi kételye sem volt már, hogy az a képződmény, ami az előbb kis híján halálra rémisztette, csak egy léghajó, mégpedig a kisebbik fajtából. Igen ám, de mit keres egy léghajó az éjszaka közepén a Da Penne-i halpiacon? A köpcös svéd elég régóta lakott már az itteni vendégházban ahhoz, hogy föltámadjon benne a lokálpatriotizmus:
– Riadóóó! – kiabálta torkaszakadtából. – Riadóóó!
A halpiac felé lopakodó Fitzpatrickra úgy csapott le ez a kiáltás, ahogy a cirkuszi idomár korbácsa sújt rá a porond fűrészporára. Egy pillanatra megtorpant, a nyakát behúzta a válla közé, majd helyből átugrott egy terméskőből kifaragott halmosó vályút, hogy a kordé mérlegen dobbantva egy csukafejessel beugorjon a léghajó gondolájába. Éppen jókor, mert odakint egymás után tárultak ki a zsalugáterek. Olyanok voltak, mint valami hajmeresztő bábszínházak, amelyekben pozdorjával töltött figurák helyett hálósipkába és fejér alvókendőbe burkolt halálfejek ingadoznak.
– Mi az? Mi történt? – zengte egy érces férfihang.
– Azonosítatlan repülő objektum szállt le a halpiacon! – kántálta a svéd.
– Ki szállt le? – sipákolt egy női hang.
– A marslakók! – vágta rá valaki.
– Az anyjuk teremtését! – szólt az iménti érces férfihang. – Rögtön hozom a puskámat!
Most már az ajtók is nyiladoztak, és az iménti halálfejek egymás után szökdöstek ki rajtuk, átalakulva rövidtávfutó szellemekké, akik ehhez a tevékenységhez papucsot, mamuszt és egyéb lábbelit húztak, testük átlátszóságát pedig pokrócokkal, sietve magukra kapkodott kabátokkal, kendőkkel palástolták. A szellemekből aztán egykettőre káromkodó és rikácsoló emberek lettek, akik kúszónövényként törekedtek a halpiacot megszállva tartó léghajó felé. Egy vézna, parasztgereblyét szorongató ember abból a mellékutcából nyargalt elő, ahová nem sokkal előbb Aston Rideback bemerészkedett.
– A marslakók ellopták a szénámat meg a barmaimat! – siránkozott túlvilági hangon.
– Még nem juthattak messzire! – szuszogta egy testes úr, aki csíkos gatyában és atlétatrikóban törtetett a part felé.
– Ott vannak, ni! – mutatott a vendégházra Sigmund Ingemarson.
Az épületből éppen abban a pillanatban lépett ki a magyar parasztgatyájában kifejezetten marslakónak látszó Lord Charles Meltinghouse és a vadászcuccban feszítő Rudolf von Spahrwasser. Értetlenkedve nézték a kikötőben támadt fölfordulást.
– Javítson ki, ha tévednék, de nekem ez a csődület a legkevésbé sem tűnik a helyi néptáncegylet asszonykórusának – mondta a Lord, ám hogy az őrgróf ezt a tézist megtámogatta volna-e vagy sem, az sohasem derült ki. A következő pillanatban fülrepesztő dörrenéssel elsült egy vadászfegyver.
Lord Meltinghouse vállára vakolatdarabkák potyogtak, és mindkettőjüket belepte a por.
– Nagyon jó kis hely ez a Da Penne, szívem szerint maradnék is még egy kicsit, de talán mégsem illene visszaélnünk a helybéliek vendégszeretetével, úgyhogy azt javaslom, induljunk tovább – mondta az őrgrófnak, aki akkorát tüsszentett, hogy az helyeslésnek is beillett.
A Lord pedig nekiveselkedett, és az etikett szabályait mellőzve bakkecskeként szökellt a léghajó felé, az őrgróf pedig a nyomában. Hol az egyik, hol a másik volt elöl, ami azzal járt, hogy majdnem leverték egymást lábról, ám von Spahrwasserben így is maradt annyi lélekjelenlét, hogy csizmájának szárából előhúzzon egy vadászkést, és elnyisszantsa vele a léghajót tartó kötelet. A szűk kabinajtón egyszerre próbáltak befurakodni, ami nagy nyögésekhez és ezzel arányos szellentésekhez vezetett, de a fáradozásukat még azelőtt siker koronázta, hogy a fölbőszült helyiek elérték a halpiacot és borogatni kezdték az útjukat álló ládákat.
Von Spahrwasser megtekert egy kurblit, majd függőleges állásba fordított egy csappantyút, mire a léghajó lustán emelkedni kezdett. Odalent újabb lövés csattant, aminek nyomán zizegésszerű hang cirógatta végig a gondolát.
– Nem kell betojni, alulról páncélozva van – jelentette ki az őrgróf és közömbös ábrázattal helyet foglalt a szabóasztal mellett.
A LED Zeppelin egy kevés ideig még ott kóválygott Da Penne házai fölött, hergelve a halpiacon ugráló és öklüket rázók helyieket, de sem a petrencés rudakkal, sem a gereblyékkel sem a találomra fölkapkodott és utána hajított kövekkel nem érték el. A vadászpuska is néma maradt, talán mert a gazdája a nagy kapkodásban nem hozott magával tartalék golyót. Így amikor a ballon végre elérte a kontinentális áramlat magasságát, lustán, de méltóságteljesen irányba állhatott, hogy meginduljon a hajnali derengést mutogató láthatár, azon belül pedig Torhout felé.
(Folytatjuk)
