– Van egy cudarul rossz hírem – mondta James Bound professzor, aki egy kockás zsebkendőbe törülgette szigetelőgyantától ragacsos tenyerét.
A társaság a ramsgate-i mólón lóbázta a lábát a langymeleg augusztusi éjszakában, és arra várt, hogy a közeli halászfaluba távozott Aston Rideback visszatérjen egy bárkatulajdonossal, vagy bárkahasználati engedéllyel. A vészjósló bejelentésre Wheeler és Bibry rögtön a móló végén szöszmötölő professzor felé fordultak, de Liza továbbra is csak lóbálta a lábát és az English Channel túlsó felén pislákoló fényeket nézte. Nem sokat értett ebből az egészből, de nem akarta még egyszer elkövetni azt a hibát, amit délután az unokabátyjánál, angolán:* nem akarta sürgetni a témát.
– Valaki megbuherálta a készüléket – totyogott oda hozzájuk a magnetológus.
– Hogy érti ezt? – tápászkodott föl Wheeler.
– Kitépték belőle az antenna egy részét – mondta a skótmagyar. – Működni ugyan működik, de olyan csekély lett a hatósugara, hogy egy hajszálnyira sem térhetünk el a léghajó útvonalától.
– Eddig is erről volt szó, nemdebár? – értetlenkedett Bibry.
– Nem egészen – dobta el a rongyot a professzor. – Az adó széles hatósugara miatt én abban reménykedtem, hogy a belgáknál kiveszünk egy bérautót, vagy fölülünk egy vonatra, és kényelmesen, kanyarogva elutazgatunk a ládával Budapestig. Most már nincs más választásunk, mint híven követni azt a bizonyos egyenest, amit a német megrajzolt.
– Árkon-bokron át? – érdeklődött Wheeler.
– Úgy bizony – sóhajtott James Bound professzor. – Nem lesz egy kéjutazás.
– Ugyan már! – mondta a meghipnotizált. – Belgium civilizált ország. Jók az útjai és fejlett az elektromos hálózata. Még akkor is sétagalopp lesz átmenni rajta, ha tényleg azt a térképre húzott vonalat kell követnünk.
– Arra azért nem vennék mérget – szólalt meg Liza. – Kislány koromban egyszer Belgiumban nyaraltam, és úgy eltévedtem, mint a pinty. A torhouti nőegylet halászott ki a puszpángból.
– Torhoutot mondott? – fordult arrafelé a professzor.
– Igen, Torhoutot – emelte föl a fejét Liza. – Remélem, nem sértettem meg vele senkit.
– Magácska járt Torhoutban?! – villanyozódott föl a professzor.
– Annak már több mint tizenöt éve.
– De járt ott, nemdebár?
– Jóformán ki sem mozdultam az Árvalányhaj Intézetből. Kivéve azt az esetet, amikor szökni próbáltam.
– Megpróbált megszökni? – helyezkedett egy kicsit közelebb a lányhoz a mindvégig élénken figyelő Wheeler. – Vajon miért?
– Mert egy betört ablak miatt áristomba dugtak. De ez ősrégi történet, és nem is érdekes.
– Igaza van. Az a fontos, hogy ismeri a várost, és meg tudja mutatni, hol vásárolhatunk térképet.
– Miféle térképet? – értetlenkedett Liza.
– Belgium domborzatát és vizeit, hogy… – a professzornak torkán akadt a szó, mert a móló mögött fojtott hangú köhögés hallatszott, ami előbb átcsapott harákolásba, aztán meg fuldoklásba. A társaság egy emberként ugrott talpra, és kezdett forgolódni, hogy védekezésre alkalmas dorongok után nézzen, ám a telihold fényében fürdő móló olyan csupasznak látszott, mint a leforrázott yorkshire-i disznó.
– Ez csak Rideback lehet, a halászbárkával – mondta ekkor Bibry, és valóban, a kőépítmény mögül lustán előcsusszant egy apró, de szép hosszú füstcsíkkal büszkélkedő alkalmatosság.
– Végső ideje volt – jelentette ki a professzor, és úgy huzigálta az idegességtől szinte a derekáig fölcsúszott szmokingját, mintha akadémiai székfoglaló beszédre készülődne.
– Keverékkel működik, azért füstöl ennyire! – kiabált föl a mólóra Aston Rideback.
A jármű kezes bárányként siklott a tenger szintjéig vezető lépcsőhöz, és a brit haditengerészet szabálykönyvében leírtak szerint kikötött.
– Hölgyeim és uraim, íme flottánk büszkesége, a Fekete Hattyú! – mondta a komornyik, miután nagyot nyekkenve partra ugrott.
– Kezdetnek nem rossz, de hol a hajóskapitány? – morzsolgatta megmaradt álszakállát a skótmagyar.
– Mondjuk, én vagyok az – porolgatta komornyikkabátja ujját a veterán. – A teknőt nemes egyszerűséggel elkötöttem.
– Akkor maga bűntényt követett el, mi pedig… – károgott föl Bibry jéghideg kriptahangon, de a professzor félbeszakította:
– Etikai kérdések megvitatására most nincs idő – mondta. – Ha jól saccolom, már elmúlt éjfél, tehát három óránk sincs arra, hogy átkeljünk az English Channelen, és leadjuk az első rádióadást. Nagyon kéne igyekeznünk, mert ki tudja, hogyan és milyen körülmények között szerezhetünk majd áramot.
– Na de egy halászbárka ellopása akkor is bűntény! – kötötte az ebet a karóhoz Bibry. – Legalább adjunk róla elismervényt!
– Nem elég elismervény az, ha az ember a hazája dicsőségéért cselekszik? – replikázott Rideback.
– Kinek a hazájáért? – vágott vissza a meghipnotizált. – És egyáltalán: mi az, hogy haza?
– Megőrjít ez az alak! – súgta Liza fülébe Wheeler. – A vadászcsizmás meghipnotizálta, és azóta úgy viselkedik, mintha a rabszolgája lenne.
– Miért nem ébresztjük föl? – suttogta vissza Liza.
– Az nem olyan egyszerű – mondta Wheeler. – A német speciális hipnóta álmot bocsátott rá, csak számkódokkal lehet megszüntetni.
– Érdekes – tűnődött Liza. – Mintha olvastam volna valamit erről a hipnóta izéről…
– Valóban? – hajolt még közelebb az ifjú zsurnaliszta. – Melyik orgánumban, ha szabad érdeklődnöm?
– Úgy rémlik, hogy a Life and Science-ben. Egy bizonyos George F. Wheeler tollából…
– Igen, van egy ilyen cikk! – lelkendezett az ifjú zsurnaliszta. – A busmanok varázslási szokásairól írtam, merthogy én vagyok George F. Wheeler, a Life and Science rendkívüli és meghatalmazott munkatársa!
– Maga Mr. Spo… izé… Wheeler?! – dadogta Liza.
– Személyesen – mondta Wheeler bágyadtan mosolyogva.
– Elég a fecsegésből! – kiabált oda Rideback. – Ha nem indulunk el most, azonnal, már a startnál elbukjuk a fogadást.
– Úgy van! – rikkantott Bibry. – Kalandra föl! Diese dichtung ist strumpándli!
– Maga tud németül? – nézett rá a professzor meglepetten.
– Idáig nem tudtam, de most meg vagyok hipnotizálva – válaszolta Bibry, és leugrott a bárka fedélzetére.
– Szabad a kacsóját? – hajbókolt Wheeler a leányka előtt.
– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – vetette oda Liza hűvösen, és a szoknyáját térdig fölcsippentve, gátfutókat megszégyenítő ügyességgel toppant föl a bárkára.
Wheelernek nem szegte kedvét ez az epizód: maga elé engedte a kissé ügyetlenül mozgó skótmagyart, aztán egy apró szökkeléssel ő is föllépett a tömzsi bárkára. Aston Rideback eközben levette a kötelet a kőtüskéről, majd a rádiókészüléket a hátára véve, igavonó lóként fújtatva csatlakozott a többiekhez.
Nem sokkal később a Fekete Hattyú hortyogni kezdett, és mint egy parányi dióhéj kiimbolygott a szinte hullámtalanul nyugodt English Channelre. Ahogy nőtt a közte meg a móló közötti távolság, pöfögése úgy váltott át harákolásra, majd pedig köhécselésre.
Már csak egy pirinyó pontnak látszott, amikor egy széles karimájú kalapot viselő alak surrant föl a mólóra. Vadmacskaként cikázott végig a kőtüskék között, mígnem kiért a legtávolabbi pontig, amelyen túl már nem volt más, csak a lustán ringatózó tenger. Az alak pipiskedve bámult a láthatatlansággal kacérkodó bárka után. Annyira belefeledkezett ebbe a tevékenységbe, hogy csak akkor vette észre a teliholdra vetülő otromba, szivarszerű árnyékot, amikor az már az egész mólót beborította. A rejtélyes figura ekkor megfordult, és a sötétség lepléből fölnézett az égre. Egy tömzsi, túlméretezett boroshordóra emlékeztető léghajót látott, amely minden megerőltetés nélkül igyekezett az English Channel sötétjébe vesző halászbárka után.
– Egy kissé szűk itt a hely – jegyezte meg Sir Charles Meltinghouse, és a léghajó pilótakabinjához képest meglepően nagy irányítóasztal alatt megpróbált helyet találni magyar parasztgatyába bújtatott lábának. Rettentően zavarta az is, hogy a válla hozzáért Rudolf von Spahrwasser vállához, akinek öltözéke egyre áthatóbb naftalinszagot árasztott.
– Ja kérem, a LED Zeppelin pilótafülkéje nem egy bálterem, de ezt is meg lehet szokni – mondta az őrgróf hűvösen, és előrehajolt, hogy kikémlelhesse a sötétbe vesző horizontot.
A Lord az oldalablakon át nézelődött, de csak néhány bágyadtan pislákoló csillagot látott. Fogalma sem volt, milyen magasan és milyen irányba repülnek.
– Nem azért mondom, mintha bármi közöm lenne hozzá, de az a gyanúm, hogy egy kissé helypazarló ez a berendezés – mondta rövid hallgatás után. – Mi célt szolgál például ez a széles asztal itt előttünk?
– Ez egy szabóasztal – vetette oda von Spahrwasser, és egy kissé megemelkedett ültében. A Lord arra gondolt, hogy utastársa biztosan szellenteni készül, és végigszánkázott rajta az irtózat, de a német továbbra is csak a horizontot leste, ahol mintha már látszottak volna a belga De Panne fényei.
– Jól vettem a szavát? Szabóasztalt mondott? – kíváncsiskodott a Lord.
– Ha nem botlott meg a nyelvem, akkor azt – jelentette ki a német. – Hosszabb utazásaim idején varrogatással szoktam múlatni az időt.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltott föl a Lord. – Rudolf von Spahrwasser, a nagy és délceg tudományok rendíthetetlen apostola szabadidejében varrogatással foglalkozik!
– Mi ebben a meglepő? – fordult szembe a Lorddal az őrgróf. – Nekem mesterszabók voltak az őseim, és mi németek legalább annyira ragaszkodunk a tradícióinkhoz, mint önök, ha nem jobban.
– Ez valami tréfa? – fészkelődött a Lord.
– Úgy nézek ki, mint aki tréfálkozni szokott?
Lord Meltinghouse alaposabban szemügyre vette a hozzápréselődött németet, de a vidámságnak halvány lenyomatát sem látta rajta.
– Mivel a sors ennyire közel rendelt bennünket egymáshoz – mondta ekkor Spahrwasser –, elárulom önnek, hogy az én szépapám találta föl a Spahr und Wasser típusú hózentrágert.
– Micsodát?!
– Hózentrágert, vagy ahogy önök mondják: nadrágtartót.
– Sosem hallottam róla.
– Nem is hallhatott, mert csak a német nyelvterületeken ismert, de ott aztán nagyon. Svájcban és Ausztriában úgyszólván minden férfi ebben feszít, Bajorországról és Svábföldről nem is beszélve.
– Ha tényleg szabók voltak az ősei, akkor hogyan lett önből őrgróf?
– A hózentráger miatt. Az idült alhasi sérvvel küszködő I. Hohenzollern Vilmosnak annyira jót tett a találmány, hogy őrgrófi címet adományozott a dédnagyapámnak.
– Most már értem, miért öltözködik ilyen rémesen.
– Mi kifogásolnivalót talál az öltözékemen? – fordult szembe az angollal von Spahrwasser.
– Már megbocsásson, de ez a vadászöltöny…
– Egyszerre praktikus és kényelmes, nem beszélve arról, hogy bárhol és bármilyen helyzetben szalonképes, ami nem igazán mondható el a maga magyaros összeállításáról – hadarta a német sértődötten.
– Maga is tudja, hogy ez egy félreértés következménye, és hogy nem volt időm átöltözni.
– Ha ez megnyugtatja, akkor közlöm önnel, hogy igen, tudom – bólogatott az őrgróf. – Mint ahogy azt is, hogy a glasgow-i Fölművelési Világkonferencia idején fehérorosz muzsiknak öltözött.
Lord Meltinghouse alig észrevehetően elpirult. Azt hitte, senki fia nem tudhat erről a malőrről, ami majdnem tragédiával végződött. Egy fehérorosz emigráns talajnemesítőt – a kistudósok között is ritka példányt – próbált beépíteni a gyűjteményébe, de az illetőről kiderült, hogy a szovjet kormány ügynöke, aki provokációként értelmezte ezt az egyébként barátságosnak szánt gesztust. Ha nincs ott a közelben Rideback, és nem üti le a fickót egy Ming-dinasztiabeli vázával, Lord Meltinghouse ma valószínűleg alulról szagolja az ibolyát. A német szerencsére nem informálódott erről a részletről, de az is éppen elég kínos volt, hogy fölemlegette az ügyet.
– Ez az ára annak, ha kis népek tudományos eredményei iránt vagyunk fogékonyak – morogta a Lord rövid hallgatás után.
– Boldoggá tenne, ha részletesebben is kifejtené ezt a tézist – gúnyolódott a német.
– Ahogy óhajtja – mondta a Lord, teljesen visszanyerve a nyugalmát és a méltóságát. – A könnyebb érthetőség kedvéért egy tisztán elméleti példával szeretnék előjönni.
– Tessék csak, ne zavartassa magát. Esetleg kér egy csésze kávét?
– Elfogadom.
A német lehajolt és kotorászni kezdett a szabóasztal alatt, majd fölemelt egy rézből, tán ágyúhűzniből készült kancsót. Egy kis további kotorászás után két rézcsésze is előkerült, amelyekbe gyakorlott mozdulattal kiöntötte az angolföldön megvetett és utált híg német kávét.
– Nos, tehát vegyük alapul azt a teljesen hipotetikus esetet, amikor valaki a nagy és erős nemzetek tudományos eredményei után kezd nyomozni – mondta Lord Meltinghouse.
Von Spahrwasser egy icipicit magára öntötte a kávét, de egy fojtott donnerwetterrel letudta az ügyet.
– Ez lényegében ugyanaz, mint amikor az ornitológus a városi galambok tanulmányozására adja magát. A nagy és erős nemzetek tudományos eredményei ugyanis majdnem annyira számosak, mint a városi galambok. Nem csoda, hogy ezek a galambok rá se bagóznak arra, aki közéjük merészkedik. Tőlünk alig pár lépés távolságra ugyanúgy élik világukat, ugyanúgy tevékenykednek, mintha mi, érdeklődők a világon sem lennénk. De ha egy ornitológus egy ritka madarat próbál megfigyelni, rengeteg időt és fáradságot kell szánnia erre a feladatra. Amikor pedig megvan a madár, el kell hitetni vele, hogy nem a barátja vagyunk, hanem az ellensége, ööö… vagyis éppen fordítva: nem akarunk neki semmi rosszat. Ezért kell az a bizonyos öltözet, ami, ha úgy vesszük, akkor bohócruha, ha meg amúgy, akkor madártoll. Érthető voltam?
– Nagyjából – vetette oda az őrgróf ridegen. – De mi németek nem szeretjük az ilyen cikornyás beszédet. Mi a kártyát is úgy játsszuk, hogy a figurás fele van fölfelé, mert semmit sem bízunk a véletlenre. Ami meg a kicsit és a nagyot illeti: látott már olyan patakot, ami úgy jut el a tengerig, hogy közben elkerüli a nagy és széles folyókat? Mert én nem. A kis népek tudományával ugyanez a helyzet: előbb vagy utóbb, de mindig megkeresik maguknak azt a nagy és erős nemzetet, amely befogadja őket. Nem kétséges, hogy nekünk, tudóspártolóknak ugyanezt az utat kell követnünk, mert különben, és ezt ne vegye sértésnek Herr Meltinghouse, rajtunk marad a bohócruha.
– Nem gondolja, hogy ez a maguk módszere arra a tevékenységre hasonlít, amikor a méhész elveszi a méhecskéktől a fáradságos munkával összegyűjtött mézet?
– Nevezze, aminek akarja, egyvalami azért biztos: mi, németek mindig a földön járunk!
– Éppen most mondja ezt, amikor egy léghajó kabinjában szorongunk? – nevetett a Lord.
– Igaza van – bólintott a német. – Ez egy kivételes eset. Mi nem szervezünk ugyan méhecskegyorsító kongresszusokat, de Tesla találmánya nagyon is érdekel bennünket.
– Ugyan már, ez csak egy játékszer!
– Most még igen, de ki tudja, mit hoz a holnap.
– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy hisz a tudományos fejlődésben?
– Miért ne mondanám?
– Mert még mindig szabósággal foglalkozik, mint az ősei.
Az őrgróf körbehordozta tekintetét a fülke szabásmintákkal teleaggatott falain.
– Ez csak látszat – mondta aztán. – Én már rég túlhaladtam az őseimen.
– Talán bizony föltalált egy újfajta hózentrágert?
– Pikírt megjegyzését elengedem a fülem mellett – közölte von Spahrwasser méltóságteljesen, aztán lehajolt és megint kotorászni kezdett az asztal alatt. Rövid idő múlva egy marhabőrből fércelt válltáskát vett elő. – Íme, a találmányom.
– Ez egy irattartó válltáska – mondta a Lord az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül. – Londonban ilyesféléket hordanak a diákok, de azok valamivel öblösebbek, mert ebbe még egy vaskosabb könyv se férne bele.
– Jelen esetben nem is ez a lényeg, hanem a rejtekzseb – próbált mosolyt erőltetni az ábrázatára von Spahrwasser.
– Nem fogom elhinni, ha azt mondja: ez egy bűvésztáska.
– Egy frászt! A rejtekzsebnek praktikus oka van. Ide kell begyömöszölni a kagylót.
– Miféle kagylót?
– Tesla kagylóját, maga ütődött! Ami miatt most itt vagyunk! – azzal von Spahrwasser kikapcsolta a prototípus táskát, és belenyúlt. Átszellemült arccal tapogatózott benne, aztán egy olyasféle pöccenés hallatszott, mintha patentgombot nyitott volna ki a körme hegyével, és előhúzott egy kagyló formájú tárgyat. Ugyanaz a példány volt, amellyel dr. Fajk Richárd, alias James Bound skótmagyar professzor elkápráztatta a londoni Méhecskegyorsító és Virágfejlesztési Kongresszus nézőközönségét, és amely most, a fogadás értelmében átmenetileg Spahrwasser fennhatósága alá került.
A Lord kidülledt szemmel nézegette az asztalra tett tárgyat, amely egyetlen gondosan lecsiszolt fémdarabnak látszott, de a precízebb szemrevételezés föltárta rajta az apró szegecsek és csavarok egyenetlenségeit. Egy cágeres mérőműszer és egy pirinyó villanykörte is volt rajta, ami most még vaksi gyöngyházfénnyel csillogott, de talán ennek kellett pislákolnia, ha az a ládába rejtett rádióadó életre kel. Lord Meltinghouse úgy bámult erre a kicsiny csodára, ahogy a Jeruzsálemet elfoglaló keresztesek nézhettek a váratlanul eléjük tárulkozó Grál-kehelyre. Most már mindent értett.
(Folytatjuk)
_________________
*A „magyarán” kifejezés itt nem állja meg a helyét, tekintve, hogy a szereplők angolul beszélgettek.
