A patkányhúgyszagú, szűk lépcsőkanyarulatban nemcsak a gondolkodás ment nehezen, hanem a levegővétel is. Nem véletlen, hogy néhány órával korábban Fitzpatrick éppen ezen a helyen tette le a tulipánmintás ládát, amelynek hűlt helyét most kimeredt szemmel bámulta. Akkor úgy érezte, egyetlen lépéssel sem képes többet megtenni ezzel az ólomsúlyú teherrel, így hát vigyázva, nehogy összetörje, leeresztette a fal tövébe.
Most már bánta, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedett, mert egy képzeletbeli ingaóra – a valódit Liza kíméletlenül összetörte – rézserpenyőjének minden egyes suhintásával közelebb sodródott a nagyon is valódi hóhér még valódibb pallosához. Lázas igyekezettel kotort a zsebeiben egy szál életmentő Mysteryért, de csak a Harrodsban kedvezményes áron vásárolt benzines öngyújtóját találta meg, amelynek ára huszonkét penny volt az utántöltésre szolgáló folyadékpatronnal együtt. A patron rögtön elgurult valahová, Fitzpatrick így kezdettől fogva kocsibenzinnel tankolta az egyébként zsebórát formázó öngyújtót. A szerkezet ennek ellenére kifogástalanul működött, de a nyomozót jelen pillanatban ez cseppet sem vigasztalta.
Hátát nekitámasztotta a lakfestéssel lemoshatóvá tett, egyébként kellemesen hűvös érintésű falnak, és azon kezdett tűnődni, hová vándorolhatott el innét a láda csak úgy. De a tűnődés nem fedte be teljes terjedelmében a valóságot: a detektív lázas fejlüktetéssel rakta sorba azokat a lehetőségeket, amelyek nyomozati szempontból számításba jöhettek. Az épületben volt egy nadrággyár, ahol munkásfogyasztásra szánt kék pantallókat varrtak, elvileg ők is lecsaphattak az ormótlan fadobozra, csak hát nem kedden, amikor áruszállítás miatt az üzem munkaideje délután kettőkor befejeződik. Elképzelhető volt az is, hogy a rendőrségi céllövölde személyzete tette rá a kezét, de nyárvíz idején ez a részleg kiköltözött egy bristoli löszbányába, a szabad levegőre. Az emeleti folyosón pedig csupa tározó volt, amelyeket havonta egyszer, vagy még annál is ritkábban szellőztettek ki.
Az épületben egy zsidó hitközség is bérleménnyel rendelkezett, ám ennek gyülekezete csak egy főrabbit, egy sima rabbit és egy alrabbit számlált. Annyira rozogák voltak mind a hárman, hogy együttes erővel sem lettek volna képesek megbirkózni a ládával. A használaton kívüli tornatermet leszámítva – bordásfalain lusta mozgású városi egerek gyakorlatoztak – már csak egyetlen intézmény, a Királyi Kórbonctani Intézet Kihelyezett Tagozata maradt, amely a háború idején átmeneti megoldásként költözött be az alagsorba, de valamilyen megmagyarázhatatlan bürokratikus oknál fogva ott is ragadt.
Azokban az időkben annyi volt a sebesült, hogy a kórházakban minden talpalatnyi helyet betegágyak fölállítására kellett használni. A halálesetek profán gyakorisága miatt a boncolásokra nemigen jutott idő. Mivel az Old Kent Roadon működő Yard iroda egy pazarlóan nagy középületben kapott helyet, senki sem ágált ellene, amikor kiderült, hogy átmeneti jelleggel egy hullakamrával fog gazdagodni. A nyomozókat, köztük Fitzpatrickot is, akkor még nem feszélyezte, hogy a jégszállító lorry attól kezdve heti két alkalommal is odatolatott az épület hátulsó kijáratához, mert a leesett zúzalékból limonádéba meg Manhattan koktélba egyaránt jutott.
A háborús években csak a legszegényebb nincstelenek kadáverei kerültek ide, és ez a gyakorlat azóta is megmaradt, sőt mintha az anyaintézmény el is feledkezett volna erről a leágazásáról. Csakúgy, mint a háború idején, amikor a keményfaszállítás akadozott, most sem biztosított kellő mennyiségű koporsót a delikvensek tisztességes elszállásolására. A részlegben két jamaicai néger látta el a szolgálatot, de mert csak hébe-hóba került az asztalukra tennivaló, idejük java részét az épülethez tartozó gazdasági udvarban töltötték. Ha nem esett az eső, általában főztek valamit, ha esett, az eresz alá húzódva cigarettáztak úgy, hogy egymásnak adogattak egyetlen szál spanglit. Ezt a szokásukat főzés közben is megtartották: leguggoltak a tábori célokra kifejlesztett brit birodalmi szabványbogrács mellé – három lábbal és akasztólánccal együtt a Harrods trópusi részlegében négy fontért árulták –, amelyben étvágygerjesztő illatokat szellőztetve rotyogott a matéria. A négerek rettentő barátságosan, szinte már az erőszakosság határát súroló módon mindenkit megkínáltak, de Fitzpatrick tudomása szerint soha senki nem fogadott el tőlük még egy cubákot sem. Nemcsak az alapanyag, de a tűzrakás is gyanús volt. A detektív úgy tudta, a kis főzőmáglyát olcsó koporsódeszka-hulladékkal táplálták, de mert a faszállítmányok az utóbbi időben eléggé akadoztak, összeszedtek minden kidobott ládát és rozoga bútort, ami a látómezejükbe került. Minden esély megvolt rá, hogy a tulipános rádióadó ugyanezen a módon végezze földi pályafutását.
A sokat megélt detektív egy villámgyors mozdulattal kibiztosította a fegyverét, aztán kettesével véve a lépcsőket leugrált az alagsorba, és végigcaplatott a jégolvadéktól síkos betonpadlón. Félhomály volt, de a kórbonctani részleg ajtaját így is gyorsan megtalálta. Nem teketóriázott sokat: egyetlen jól irányzott rúgással taszította be az orvoszöldre mázolt alkotmányt, majd miután az recsegve kinyílt, két lábbal toppant be a síri hangulatú terembe.
– Senki ne mozduljon! – kiabálta, hogy szinte visszhangzott.
A terem közepén egy bádogborítású boncasztal mellett az idegesség legcsekélyebb jele nélkül ácsorgott a két jamaicai. Fejük fölött tányéros villanylámpa függött, ennek fénye pontosan az asztal közepére állított ládára esett. Az egyik jamaicai szája szélén most is kézzel sodort spangli fityegett, a másik meg egy emberi bél megragadására kifejlesztett fogóval éppen valami piros drótot húzott ki a ládából, nagyjából ugyanazzal a technikával, amivel a kendermagos tyúk szokta előrángatni odújából a földigilisztát.
– Azonnal hagyják abba! – ripakodott rájuk Fitzpatrick, de a jamaicaiak nem jöttek zavarba.
– Csak nyugalom, szép testvérem! – mondta a spanglis, kivillantva mind a negyvenkét fogát. – Előbb kapjunk be valamit, aztán beszéljük meg a dolgot!
Fitzpatrick hátán végigszaladt a hideg, és a lapockáján gellert kapva rásiklott a jobb felkarjára, onnét meg az alkarjára, hogy végül görcsbe rándítsa a mutatóujját. A Smith&Wesson hatalmasat dörrent. Mivel ez a fegyver nem zárt helyen történő elsütésre lett kifejlesztve, a csőből kicsapó füst valósággal megvakította a nyomozót. Mire Fitzpatrick újból látott, a két jamaikai már nem volt sehol. De a láda szerencsére ott maradt az asztalon. Igaz, hogy a piros zsinór éppen olyan bánatosan konyult rá az oldalára, ahogy egy kivénhedt bakmajom pöcse az állatkerti könyöklő korlátjára, ám az ilyen apróságra Fitzpatrick most már nem adott. Visszatuszkolta a fegyvert a hóna alá, aztán az ingét fölgyűrve átnyalábolta a ládát.
A vizenyős folyosón kétszer is megbotlott, de még így is idejében visszaért az öreg Ford–T-hez, amelyben Liza már javában éledezett.
– Hol vagyok és mi történt velem? – kérdezte síri hangon.
– Majd később megmagyarázom – mondta Fitzpatrick, és a szíjazással mit sem törődve a ládát egyszerűen csak ráhajította a ruganyos hátsó ülésre.
Most látta hasznát annak, hogy tavaly részt vett a Yard által meghirdetett trükkös autóvezetői tanfolyamon. A Ford–T első fékjét tövig berántva, ezzel egyidejűleg teljes gázt adva helyből pörgette meg a járművet, úgyhogy az orral a Borough tér felé fordult, ahonnét már csak egy parasztköpésnyire van a Big Ben. A megröfögtetett jármű egy kivénhedt balerina stílusában lejtett végig az Old Kent Roadon, az esti pompájában hivalkodó Borough felé, ahol péntek esti szokás szerint most is katonás sorban vártak kuncsaftra a taxisok. Fitzpatrick fülsértő tömlőcsikorgatással húzott el mellettük, még eszelősebb iramra ösztökélve gépkocsiját, amely ettől az embertelen igénybevételtől szinte már a széthullással fenyegetett.
– Nem lehetne egy kicsivel lassabban? – kérdezte Liza elhaló hangon, de Fitzpatrick úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Hol a fékre, hol a gázra, hol a dudára taposott, vagy mind a háromra egyszerre. A kocsisok riadtan rángatták félre az útjából a fiákerjeiket, a robusztusabb járművek pedig nem restelltek az útpadkára menekülni előle. Ami meg a járókelőket illeti, volt, aki a kalapját, volt, aki az ernyőjét hagyta veszni, csakhogy a testi épségét megmentse. Nagy hála, hogy a bobbyk ilyenkor szolgálatilag a mellékutcákban botorkálnak, gondolta a nyomozó kaján örömmel, mert a messzi távolban már látta a Big Ben sárga fénnyel megvilágított óralapját. Ám ekkor bekövetkezett a tragédia.
– Nem lehetne egy kicsivel gyorsabban? – érdeklődött von Spahrwasser a mellette ülő Lord Charles Meltinghouse-tól, aki a bő magyar parasztgatyát az ölébe gyűrve szorongott mellette a Rolls-Royce hátulsó ülésen. Az autót Aston Rideback vezette, bal kezénél mint navigátor a meghipnotizált Remington Bibry ült egészen merev csirkenyakkal, a háta mögött pedig mosolygós ábrázattal az ifjú sztárújságíró, George F. Wheeler, aki jobb könyökével a vékonydongájú James Bound professzort passzírozta az ablakhoz.
A búr háborúk óta kicsontozott idegzettel büszkélkedő Aston Rideback mostanáig kötelességének érezte, hogy a közlekedési szabályokat betartva vezessen, de az őrgróf megjegyzése után nekifeszítette a talpát a gázpedálnak. A Royce akkorát ficamlott, mint a pányvájától szabadult paripaló. Az Elephant and Castle körteret meghaladva épp hogy csak rákanyarodott a New Kent Roadra, amikor előtte termett egy ősrégi, rozoga Ford–T. Aston Rideback mindig hunyorgó ép szeme tágra meredt, mert azt hitte, ilyen csotrogányokat már csak a múzeumokban lehet látni, ám ez a jármű nagyon is hétköznapiasan és még annál is nyílegyenesebben a Rolls-Royce felé tartott.
A komornyik mindkét kezével megragadta a szattyánbőrrel borított kormányt, és súlyának mint a kétszázvalahány fontjával nyomni kezdte a fékpedált. A meghipnotizált Bibry egyfajta álomösztönnel kitámasztotta magát a műszerfalon, a mindig éber Lord Meltinghouse pedig a sofőr ülésének támláján. Spahrwasser őrgróf feje viszont befurakodott a két első ülés közé, és csak a széles vállának, no meg a boltozatos mellkasának köszönve akadt fenn a résben, ahogy a szárnyas dugó akad fenn a borosüveg nyakán. A kivilágított London fényeitől egy kicsit mindig elbámészkodó George F. Wheeler feje ugyanakkor nagyot koppant Bibry ülésének támláján, olyannyira, hogy ha a Royce történetesen nem a legjobb minőségű szarvasbőrrel van kárpitozva, amely alatt igazi lámaszőr duzzad, egészen biztosan otthagyja egy-két fogát. A professzor erre az egészre nem mondott semmit, mert az egymás hegyére-hátára csúszott testek a maradék levegőt is kiszorították a véknyából.
A jármű sivalkodó hangot hallatva szánkázott végig a kopott macskaköveken, nyílegyenesen a Ford–T felé, amely ugyanolyan sivalkodó hangot hallatva ugyanúgy szánkázott a Royce felé, sofőrje pedig ugyanazzal a kétségbeesett eljárással próbálta megakadályozni az ütközést, amellyel a Royce-ot kormányzó Aston Rideback. Elloy Fitzpatrick – merthogy ő ült a Ford–T vezetőülésében – kétségbeesve húzta be tövig a racsnis kéziféket és pumpálta keményre a rugós lábféket, kocsijának gumitömlői football-labdákként pattintgatták őt, és a mellette ülő, immár teljesen magához tért Lizát a megsemmisülésbe.
– Jobbra csavard! – kiabált Liza, de Fitzpatrick csak nézett maga elé, a vészes gyorsasággal közeledő Aston Rideback orrsövényére, ami egyre csak nőtt és szélesedett, míg végül akkora lett, mint egy völgyzáró gát. A két jármű ebben a pillanatban szinte egyszerre állt meg, de hogy összeütődtek-e vagy sem, azt Fitzpatrick nem tudta megállapítani. Két lábbal toppant ki a Ford–T-ből, hogy számon kérje azt a köpcös alakot, amiért nem adta meg az elsőbbséget. Már a nadrágzsebében kotorászott a keze, és már majdnem ki is rángatta onnét a detektívigazolványát, amikor legnagyobb ámulatára Remington Bibry kászálódott elő a Royce-ból.
– Uraim, íme a láda! – mutatott a főnöke háta mögé, a Ford–T hátsó ülésére tett tölgyfaládára.
Mielőtt még Fitzpatrick szóhoz jutott volna, a Royce-ból kilépett négy másik, nem kevésbé gyanús külsejű alak.
– Wunderschön! – mondta egyik, aki vadászgúnyát viselt.
A detektív rögtön tudta, miről van szó: a német beszéd, no meg Bibry közömbös, mondhatni lesajnáló ábrázata, amivel semmibe vette őt, meggyőzte az okos és rafinált Elloy Fitzpatrickot arról, hogy a boche-ok az ő beosztottját bizony elrabolták, és most erőszakkal – tán a bordái közé feszített pisztolycsővel – kényszerítik a színvallásra. Bibry dicséretére legyen mondva: jól állta a sarat, egy arcrándulással sem árulta el magát, Fitzpatrick legalábbis így látta.
– Szabad megtudnom, mi járatban van az úr ezzel a poggyásszal, ami cseppet sem mellékesen a miénk? – mondta nyakatekert kontinentális angolsággal a vadászgúnyás német.
– Éves karbantartás – vágta rá Fitzpatrick, és mintha egy muslinca szállt volna a szemébe, lopva Bibryre kacsintott.
– Éves micsoda? – értetlenkedett a német immár birodalmi angol tájszólással.
– A Big Ben éves karbantartása – hazudta a nyomozó. – Ilyenkor, nyárvíz idején szoktuk fölseperni az óratorony padmalyzatát, és ehhez ideiglenesen el kell szállítanunk minden mozdítható tárgyat.
– Vagy úgy – bólintott a vadászruhás Spahrwasser. – És ön kicsoda?
– Az óramechanikai szolgálat vigéce – sietett a válasszal Fitzpatrick. – Szállítok, beszerzek, meg ilyesmi.
– És a hölgy? – lépett közelebb George F. Wheeler bizalomgerjesztő mosollyal a szája csücskében. Hajszálnyira állt attól, hogy beleszeressen ebbe a fakó lánykába, aki úgy állt ott a Ford–T sárhányója mellett, mint egy kísértet. Ez volt az ifjú sztárújságíró egyik gyengéje: habozás nélkül bele tudott szerelmesedni a fakó, kísértetszerű nőcskékbe.
– Újságíró vagyok – jelentette ki Liza durcásan. – Téma nélküli újságíró.
– Újságíró téma nélkül olyan, mint a matróz pipa nélkül – kacérkodott Wheeler, és alaposabban szemügyre vette a lánykát.
Liza nem kifejezetten az a típusú nő volt, aki eszelős vágyat tudott gerjeszteni a férfiakban. Lapos volt elöl is meg hátul is, de elöl mintha két napon szárított zsemle böködte volna a húszas évek divatja szerint készült zsákruháját. Lába vékony volt, akár a paszulykaró, a haja pedig fénytelen. A folytonos dohányzástól megsárgult a jobb kezének középső és mutatóujja, a folytonos írógép fölé hajolástól pedig egy kissé meggörbült a gerince és kiugrott a lapockája. Legfigyelemreméltóbb talán a szeme lehetett, ami angol hölgyhöz képest szokatlanul nagy volt és ébenfekete színben pompázott. Talán ez igézte meg George F. Wheelert is, mert közelebb lépett a lányhoz és nyájasan megkérdezte:
– Melyik orgánumnak dolgozik, ha szabad érdeklődnöm?
– Pillanatnyilag egyiknek sem – mondta Liza. – Kilenckor kellett volna leadnom a soros cikkemet, de ez részben az önök poggyásza, részben a bátyám ügyetlenkedése miatt meghiúsult. Momentán ki vagyok rúgva.
– Hát ez szomorú – biggyesztette le a száját Wheeler. – Pláne ha azt nézzük, hogy a ládánknak is része volt benne. Rengeteg időt elpocsékolhattak, amíg ide-oda tologatták.
– Pontosan! – lépett oda Fitzpatrick. – Haza kellett volna vinnem az unokahúgomat, hogy írhasson, de annyit kínlódtam ezzel a vacak ládával, hogy végül ránk esteledett.
– A poggyász ugyan nem az enyém – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lord Meltinghouse –, de ezek után erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy valamilyen módon kárpótoljam a kisasszonyt.
– Adjon neki egy biankó csekket – vetette oda a meghipnotizált Bibry.
– Maradjunk meg a realitás talaján – riposztozott a Lord. – Van néhány befolyásos ismerősöm a sajtóban, akik szívesen alkalmaznának egy csinos és tettre kész zsurnalisztát.
– Örömmel elfogadnám az ajánlatát, de nekem olyan speciális a szakterületem, hogy félek, nem vágna egybe az úr ismerőseinek ízlésével – mondta Liza epésen.
– Valóban? És mi az a szakterület? – kíváncsiskodott Wheeler.
– Bűnügyi újságíró vagyok.
– Ó hát ez remek! – derült föl Wheeler. – Ahová most mi készülődünk, oda úgy kell egy bűnügyi újságíró, ahogy parasztházba a légyfogó.
Von Spahrwasser tekintete elkomorult, és már majdnem szólásra nyitotta a száját, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Karon ragadta Wheelert és behúzta a Royce mögé.
– Nem volna szerencsés, ha laikusok is tudomást szereznének a fogadásunkról! – sziszegte.
– Nézőpont kérdése az egész – replikázott Wheeler. – Ha arra gondolok, hogy negyedmagammal kell végigvonszolnom egy ládát fél Európán, akkor rögtön az jut eszembe: ezzel a tevékenységgel jobban magunkra vonjuk a rendőrök figyelmét, mint ahogy a légköri magnetizmus terelgeti a méhecskéket. Négy férfi meg egy láda nem csak föltűnő, hanem egyenesen gyanús. De ha van velük egy nő is, akkor az egész olybá tűnik, mintha költözködés lenne, mert a nő a megjelenésével, a bájával és úgy általában mindenével elveszi az élét ennek az egésznek. Egy nőtől még a kóbor kutyák is megjuhászodnak, nemhogy a zsandárok.
Spahrwasser az állát morzsolgatva studírozta Lizát az autó üvegén keresztül, aki közben rágyújtott egy Ridebacktől kunyerált cigarettára.
– Lehet, hogy van némi igazsága annak, amit mond – szólalt meg az őrgróf vagy fél perc tűnődés után. – Nem bánom: vigyék a nőt is, de figyelmeztetem: innentől magáé a felelősség! Ha ez a nő valamit összekutyul, és Anglia elveszíti a találmányt, az egyedül az ön lelkén fog száradni.
– Ne aggódjon őrgróf úr, nem fogjuk elveszíteni a fogadást! – vágta rá George F. Wheeler, és már kanyarodott is vissza a Royce másik oldalára, hogy megvigye a jó hírt az érintetteknek.
Így adódott, hogy a két gépjármű találkozását követően negyedórával a Royce hátramenetbe kapcsolt, és a Fort–T-t kikerülve nagy sebességgel megindult az Old Kent Road irányába, hogy Gillingham és Canterbury érintésével mihamarabb elérje Anglia délkeleti csücskét, a Ramsgate-fokot. Hátulsó csomagtartója nyitva volt és egy tulipános utazóláda kandikált ki belőle, amelyet jó minőségű angol utazógurtnik tartottak. Mint röviddel előbb, most is Aston Rideback ült a kormánykeréknél, mellette pedig ott volt a meghipnotizált Remington Bibry. Hátul George F. Wheeler, Liza és a magnetológus James Bound rostokoltak, ki-ki belegubózódva a saját gondolataiba.
A járdaszélen álldogáló von Spahrwasser, Lord Meltinghouse és Elloy Fitzpatrick egészen addig néztek a szöcskeként eliramló Rolls-Royce után, amíg az be nem fordult az első sarkon és el nem tűnt a szemük elől.
– Meine Herren, das kocka ist el van vetve… – mondta ekkor az őrgróf, talán az izgatottság miatt döcögősre sikeredett angolsággal.
A Lord éppen egy ólatin mondással készült visszavágni, amikor a mellettük álló Ford–T minden előjel nélkül darabjaira hullott.
– A franc egye meg, hát mégis nekikoccantam a Royce-nak! – állapította meg Fitzpatrick bosszúsan. Hamarjában nem tudta, mitévő legyen a fémkupaccá változott autójával, de amíg a halmot kerülgette, a Lord és az őrgróf taxiba pattantak és megindultak a Temze-parti üres rakodóplaccok felé.
Fitzpatrick csak ekkor döbbent rá, hogy hagyni kell az autómaradványt a csudába, ám hogy a taxinak vagy a Royce-nak eredjen a nyomába, azt nem tudta eldönteni. Biztos, ami biztos alapon ő is leintett egy taxit és beült a hátsó ülésére. Ekkor, mintegy varázsütésre, eszébe jutott a megoldás.
(Folytatjuk)
