– Hogyhogy nyoma veszett?! – förmedt rá Spahrwasser a Big Ben főkapuján kilépő társaságra.
– Az óramechanikus azt mondja, nyolckor vette át a szolgálatot, de nem látott semmiféle ládát – mentegetőzött Wheeler, erősen lihegve a lépcsőjárástól.
Aston Rideback mindeközben egy kockás zsebkendővel törölgette az izzadságot a homlokáról, és úgy harákolt, mint aki meg akar fulladni. James Boundon viszont nyoma sem látszott a kimerültségnek, ami azzal volt magyarázható, hogy egy nap leforgása alatt harmadszor mászott föl ebbe a 316 láb magas toronyba, jelentős mértékben megjavítva az állóképességét.
– Ne vegyék akadékoskodásnak, amit most mondok, de talán nem is jó helyen vizsgálódunk – kapcsolódott be a beszélgetésbe a megkerült Rolls-Royce-ának támaszkodva békésen szivarozgató Sir Charles Meltinghouse. – Tisztán elméleti megközelítésből figyelembe vehetnénk például azt a lehetőséget is, hogy a láda mindvégig ott volt a Royal Albert Hallban. Számos példát tudnék sorakoztatni annak bizonyítására, hogy a félig kész találmányokat sokszor egészen olcsó trükkökkel próbálják rásózni a fogyasztóközönségre.
– Hát ez hallatlan! – kapta föl a vizet a magnetológus.
– Ne vállalja el önként a károgó varjú szerepét, kedves Lordom! – mondta von Spahrwasser lehiggadva. – Próbáljunk meg logikusan gondolkodni.
– Arra semmi szükség, én anélkül is megmondom, hol van a láda! – szólalt meg egy repedtfazék hang a hátuk mögött.
Mindannyian odanéztek, de csak Remington Bibry lépett ki az óratorony robusztus méretű kapuján. Merev volt, akár a harmadnapos vízi hulla, és legalább annyira fehér.
– Ha a segédnyomozó úr birtokában van ennek a félelmetes tudásnak, miért tette meg az utat fölig és vissza? – érdeklődött a Lord, miközben az ég felé fújta a szivarfüstöt.
– Nyilván azért, mert meg vagyok hipnotizálva, és nem a saját akaratom szerint cselekszem – replikázott Bibry.
– Mágneses erőhatásokról lévén szó, azt kell mondanom erre: világos, akár a sarki fény – riposztozott a Lord.
– A segédnyomozó úr komolyan beszél – mondta Spahrwasser. – Ha ön most odalépne hozzá, és benyesne neki egy pofont, csak akkor adná vissza, ha én erre utasítanám.
– Látja, kedves őrgrófom, ez az, amiben erősen kételkedem – emelte föl a mutatóujját a Lord. – Angol gentleman nem tűri el, hogy csak úgy ad hoc megpofozzák.
– Akarja, hogy tegyünk egy újabb próbát?
– Azok után, amit az ebédlőmben véghezvitt, azt hiszem, ez teljesen fölösleges – legyintett a Lord.
– Talán mégsem az, ha a nyomozósegéd úr is tisztában van vele, hogy meghipnotizálták – ráncolta szemöldökét a skótmagyar.
– Igaza van! – csatlakozott Wheeler. – Az ebédlőasztalnál előadott mutatvány akár betanult színjáték is lehetett, de ha jól fenéken billentjük ezt az urat, biztosan ki fog pottyanni a szerepéből.
– Látom, nem hisznek nekem – ingatta hasábfára emlékeztető koponyáját a német.
– Ez csak behelyettesítő kifejezése annak az összetett emocionális állapotnak, amelyet ön iránt tanúsítunk – körülményeskedett a Lord.
– Ám legyen! – tárta szét a karját a német, majd se szó, se beszéd odalépett Bibryhez, és jobbról is, balról is lekevert neki egy pofont. A csattanásokra a Westminster Abbey tetején tollászkodó galambok fejveszett menekülésbe kezdtek, de Bibry meg sem rezzent.
– Da haben wir’s! – mondta a német és pukedlizve meghajolt.
– Ne szédítsen bennünket ilyen gyerekségekkel! – lépdelt közelebb a még mindig kovácsfújtatóként szuszogó Aston Rideback. – Még szép, hogy egy szolga nem fogja visszapofozni a kenyéradó gazdáját!
– Úgy van! – helyeselt Bound. – Ha egy pofon bizonyítékként szolgál, akkor semleges tenyérből kell kiröppennie.
– Wie bitte? – biggyesztette le a száját a német. – Számomra ez puszta formalitás. Ki óhajt még pofozkodni?
– Nos, ami engem illet – mondta a Lord –, én Aston Ridebacket, a kilencedik pretoriai lövészezred harcedzett veteránját javasolnám erre a tudományos feladatra. Ha valaki, hát ő aztán semleges és kívülálló. Ellenben, ha az őrgróf úr által patronált nyomozóinas az elszenvedett pofonok hatására revansista magatartást kezd tanúsítani, olybá veszem, hogy ön csalt, és elveszítette a fogadást.
– Ami azt vonja maga után, hogy a Tesla-elv elméleti és gyakorlati alkalmazása egyszer s mindenkorra Őfelségére, V. Györgyre ruházódik! – rikkantotta a magnetológus.
– Jól van – bólintott a német rövid gondolkodás után. – Aston Rideback, a kilencedik pretoriai lövészezred háromszor megsebesült veteránja lépjen elő!
Aston Rideback előrelépett, haptákba vágta magát és könnyített díszlépésben odamasírozott a közömbös képpel álldogáló Remington Bibry elé. A mögötte félkaréjba helyezkedő társaság mindenre fölkészült, csak arra nem, ami ezután következett. A dán dogra hasonlító komornyik egy kicsit megroggyantotta a térdét, amitől olyan pozitúrába ereszkedett, amilyent a pincesarokban hagyott krumpliszsák vesz föl úgy március, de inkább április tájékán. Lecsüngő jobb karja egyfajta íjidegre emlékeztető rajzolatot képezett eme roggyantás mentén, éspedig olyannyira, hogy a háborús veterán középső ujja csaknem megérintette önnön cipőjének sarkát. Ebből a fölajzott állapotból eresztette meg azt a legendás ütést, ami elszabadult acélféderként csattant a nyomozósegéd halovány orcáján.
Remington Bibry búgócsigaként pördült meg a tengelye körül, aztán inogni kezdett, mint az ajándékokkal roskadásig megpakolt karácsonyfa, de ez csak pár pillanatig tartott. Utána ugyanazzal a lesajnáló pillantással méregette a jelenlévőket, amelyet a pofont megelőző időszakban már megszokhattak tőle.
– Bámulatos! – csettintett a Lord. – Ez az ember tényleg egy automata.
– Ha pofonokról van szó, minden bizonnyal – helyeselt Wheeler –, de mintha azt előbb azt mondta volna, azt is tudja, hol van a láda.
– Tudja, de nem mondja meg, mert saját bevallása szerint is hipnózis alatt áll – szögezte le James Bound.
– Talán megint föl kéne ébreszteni, mint az előbb – javasolta Wheeler.
– Ugyan már, mire jó ez a huzavona? – zsörtölődött Rideback. – Adok neki még két egyformát, és…
– Nem menne vele semmire – mondta a német egészen szelíden. – Az újságíró úrnak igaza van: föl kell ébreszteni.
Von Spahrwasser ezután komótosan előhúzta a zsebóráját, és fityegtetni kezdte az egy kissé még mindig imbolygó Remington Bibry előtt.
– Ha azt mondom, kilenc, ön föl fog ébredni, de csak addig, amíg meg nem hallja azt, hogy negyvenöt. Ekkor megint elalszik, és azt álmodja, hogy fontos küldetést teljesít – mondta a német kenetteljes hangon.
A mögötte állók pisszenni sem mertek, így tisztán kivehető volt a Temze torkolatánál küszködő gőzhajók dudálása. 1934 augusztusában a szokásosnál is alacsonyabb volt a vízállás.
– Kilenc! – kurjantotta a német, és mintha viperát engedett volna ki egy fonott kosárból, hátrébb szökellt.
Remington Bibry testén elektromos rángás futott végig, amely mintha összekeveredett volna az imént elszenvedett pofon elemi energiájával. Egész testével megtántorodott, aztán nekiesett a falnak és lecsúszott a földre. Úgy maradt ott, mint egy holtrészeg csavargó, aki valahol félúton tartózkodik a kijózanodás és a totális eszméletvesztés között.
– Átszaladok a szemközti kávézóba, és hozok egy pohár vizet – ajánlotta az ifjú zsurnaliszta.
– Köszönöm, nem tartok rá igényt – mondta Bibry és föltápászkodott. – Haladéktalanul be kell mennem a Yardra, hogy elfogató parancsot eszközöljek egy bizonyos dr. Fajk Richárd nevű magyar professzor ellen, aki nem átallott rádióállomást telepíteni legfőbb nemzeti büszkeségünk, a Big Ben csúcsára.
– Meg tudná nekünk mondani, hol van most ez a rádió? – lépett közelebb Lord Meltinghouse.
– Mi sem természetesebb – porolgatta magát Bibry. – Az Old Kent Roadon lévő Yard irodában, az elkobzott bűntárgyak között.
– Remek! – csapta össze a tenyerét a skótmagyar. – Azonnal menjünk oda!
– Lassan a testtel! – húzta ki magát Bibry. – Az ügy fölgöngyölítése egyedül énrám tartozik. Ennek érdekében azonnali hatállyal lefoglalom azt az ezüstszínű Rolls-Royce-ot, ami a hosszú szoknyát viselő úr mögött vesztegel. Kinek írhatok róla elismervényt?
Sir Charles Meltinghouse fülig vörösödve igazgatta magán a magyar parasztgatyát, amit nem volt ideje civilizált pantallóra cserélni. Már majdnem fölemelte a kezét, hogy ő a tulajdonos, amikor a tuskóképű német újfent elrikkantotta magát:
– Negyvenöt!
Remington Bibryn megint végigcikázott a ki tudja, honnét érkező elektromos rázás.
– Nos, uraim, most már semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elmenjünk ezért az összevissza kódorgó ládáért – mondta a német, és akkurátusan elpakolta a zsebóráját.
– Ha eközben tennénk egy kitérőt a Downtown felé, hogy levethessem ezt a maskarát – Lord Meltinghouse jobbról is, balról is szétcsippentette magán a ráncos betyárnadrágot –, akkor nagyon hálás lennék.
– Sajnos erre nincs mód – tárta szét a kezét a német. – A széljárás bármelyik pillanatban megfordulhat, és letérítheti a zeppelint a kijelölt útvonalról. Azonnal meg kell kezdeni a próbát.
– Ha ennyire bizonytalan a léghajó útja, mi garantálja az egyenes vonalú mozgását? – kérdezte Wheeler.
– Bizonytalanság csak itt, a szigeten és a csatorna fölött van. A kontinensen már stabilak és kiszámíthatóak lesznek a fölszálló légmozgások.
– Világos, akár a sarki fény – bólogatott Bibry.
– A haditerv a következő – mondta a német. – Miután visszaszereztük a rádióadót, maguk – a professzorra, Wheelerre, Ridebackre és Bibryre mutatott – a Royce-szal elfurikáznak a Ramsgate-fokig, és szereznek valami úszóalkalmatosságot. Három órájuk lesz arra, hogy átkeljenek a csatornán, és Belgiumban egy bizonyos De Panne nevű halászfalucskában partot érjenek. Itt a rádiót rá kell kötniük az áramra, és leadniuk az első jelzést.
– És maga meg a Lord? Hol fognak ezalatt tartózkodni? – kérdezte a magnetológus.
– Pontosan a fejük fölött, a LED Zeppelin gondolájában.
– Éjjel átcsónakozni az English Channelen, ennek fele sem tréfa! – jegyezte meg Wheeler mosolyogva. A folytatásos úti beszámolóra gondolt, ami lám, izgalmasabbnak ígérkezik, mint amire számítani lehetett.
– Javaslom, hogy ne csónakot, hanem valamilyen halászbárkát szerezzenek, amin motor is van. Ne felejtsék el, sürget bennünket az idő! – mondta a német.
– A nyavalya ezekbe a szeszélyes légáramlatokba – zsörtölődött a Lord. – Az embernek még tisztességes úti ruhát ölteni sincs ideje.
Irigykedve mérte végig a németet, aki bezzeg makulátlan vadászöltözékben pompázott. Bricsesznadrágja élére vasaltan simult a lábikrájához, és sokzsebes zöld vadászkabátjában sem volt semmi kivetnivaló. A keskenymandzsettás vadászing és a széles vadásznyakkendő szervesen illeszkedett ebbe a jól megkomponált egységbe, ami átlagon fölüli ízlésről és szabászati ismeretekről tanúskodott.
– Ha nincs kérdés, akkor… – sürgette a társaságot az őrgróf.
– Térkép nélkül nem fogunk tudni tájékozódni – mondta a professzor.
– Ma éjjel nem is lesz rá szükségük, holnap pedig vásárolnak egyet Torhoutban.
– Torhout?
– Egy belgiumi kisváros, úgy negyven mérföldre a tengerparttól. Ez lesz a következő mérőállomás. Van maguknál váltópénz?
– Nincs – vágta rá Wheeler.
– Sajnos nekem is üres a brieftaschnim – mondta a német. – És önnek, Lord Meltinghouse?
– Ezen az öltözéken nincsen zseb, így a tárcám sajnos otthon maradt. Mr. Rideback, ön miként viszonyul ehhez a kérdéshez?
– Ma délután könnyű sétát tettem a Royal Albert Hall körüli parkban, ahol minden bizonnyal kieshetett a pénztárcám, mert sehol sem találom – mondta a komornyik. – Talán a professzor úrnál lesz néhány bankó.
– Momentán tizenkét penny minden vagyonom – mondta a magnetológus.
– Nem lehetne mégis kerülni egyet a Downtown felé? – próbálkozott a Lord, de Remington Bibry váratlanul közbeszólt:
– Fölösleges! Mint a feje tetejétől a nagy lábujjáig meghipnotizált egyén, akadálytalanul a köz javára bocsátom a nálam lévő anyagiakat, amelyek összegszerűen két fontot, három shillinget és négy pennyt tesznek ki.
– Wunderschön! – mondta a német, és intett a társaságnak, hogy szálljanak be a közelben veszteglő ezüstszínű Rolls-Royce-ba, amelynek használatáról immár senki sem írt ki elismervényt senkinek.
(Folytatjuk)
