A Méhecskegyorsító és Virágfejlesztési Kongresszus záró epizódjaként egy magyar vendégprofesszor, dr. Fajk Richárd lépett a szónoki emelvényre.
A londoni Royal Albert Hall közönségének – legalább százötven jól szituált tudósnak és vagy másfélszer annyi tudatlan laikusnak – ekkor már a rendezvényt lezáró díszvacsora körül forgott minden gondolata. Nem maradhatott titokban ugyanis, hogy ezt a fényes ünnepélyt a köztudottan mézérzékenységben szenvedő V. György patronálta. Így aztán egyszerre volt pikáns és érdekes, hogy ezt a tényt a menüben szereplő rengeteg mézes különlegesség miként fogja egyensúlyban tartani a kongresszus fennkölt szellemiségével.
Ezt megelőzően a küldöttek három napon át hallgatták a beszámolókat, amelyek egytől egyig a méhecskék gyorsabb mozgására ösztökélésével, valamint a virágpollen mennyiségének additív növelésével foglalkoztak. A téma minél alaposabb körbejárása érdekében néhány olyan tudós is meghívást kapott, akinek látszatra nem volt semmi köze ehhez a témához. A legkirívóbb példa erre egy mexikói filológus szereplése volt, aki három teljes órán keresztül traktálta az egybegyűlteket az azték mitológiával. Mint később kiderült, pusztán azért, mert a British Museumban létezik egy mézzel teli tégely, amely állítólag a Moctesumát leverő Hernando Cortés hagyatékából származott, és ami – tisztázatlan módon – magára vonta a szervezők figyelmét.
A bokornyíráshoz és mézpergetéshez szokott küldöttek kényelmetlenül fészlekődtek a bérelt frakkjaikban, miközben azon mesterkedtek, hogy elrejtsék egymás elől a kerti munkák során töredezetté vált körmeiket. Már az aztékokról szóló előadás is erősen megtizedelte ezt a társaságot – legalább harmincan tépték le magukról a keményített ingmellt, és hagytak ott csapot-papot –, ám utána az Afrikai Méhészunió szereplése következett, ami már elérte, sőt meg is haladta a kibírhatatlanság szintjét. A küldöttek száma a záró napon emiatt az eredeti létszám felére zsugorodott, és nagyon úgy tűnt, hogy méhecskegyorsítási ügyben ezúttal sem történik áttörés. A béketűrőbb hallgatók lazán bóbiskoltak a minden igényt kielégítően kényelmes karosszékekben, az ébren maradók meg halkan csikorgatták a fogukat, miközben sorra léptek ki az ugyancsak bérelt, és a hosszú ücsörgésben szűknek bizonyult cipőikből. A gumicsizmához szokott társaság így a rá jellemző permanens lábszagot sikeresen a kongresszus részévé tette, ám ez senkit nem zavart. Egyrészt, mert a sok rügyfakadást megélt kertészek a ganéj illatában sem leltek semmi kivetnivalót, másrészt mert a méhészeknek a sok füstöléstől valamelyest tompult a szaglásuk.
Legjobban mégis az újságok kirendelt tudósítói szenvedtek, ám velük senki nem törődött. A kongresszus cseppet sem izgatta Anglia közvéleményét, de mert a naptár lehorgonyzott az 1934-es esztendő augusztus havának közepén, a lapok csak kínlódva bukkantak rá valami érdekességre. Ez a konferencia valóságos kincsesbánya volt a krónikus kézirathiánnyal küszködő Life and Science-nek és társlapjának, a Life and Literacy-nek. Takarékossági okok miatt mindkettőbe egyazon személy, a harmincas éveinek elejét taposó, ambiciózus George F. Wheeler tudósított, éspedig úgy, hogy a száraz, tényszerű beszámolót előbb leadta a Life and Science-nek, aztán beült kedvenc kocsmájába, a Glouchester sugárút végén lévő Dry Boatmanbe, és egy korsó sör, meg egy jóféle Cohiba szivart mellett ugyanebből az anyagból hangulatos tárcanovellát kanyarintott. Sajnos a kongresszus zárónapjára a képzelőereje és a szivarkészlete is a végére ért, nem csoda, hogy epekedve várta a jó előre beharangozott vacsorát. Reményei szerint ebből majd kolumnás riportot szándékozott gyártani, méltó módon koronázva meg ezt a háromnapos kínlódást, és letudva az egész havi íráspenzumát.
A pulpitusra fölkapaszkodó, apró termetű, pusztai nomád kinézetű magyar Wheeler számára maga volt az ásító érdektelenség. Azt sem vette észre, hogy a mellette ülő német újságírón, aki elvileg a Deutsche Bienenzucktnak tudósított, de mindezidáig egyszer sem látogatta meg a távírószobát, hirtelen feszült izgalom lesz úrrá. A nagydarab német, akinek ábrázatát mintha hentesbárddal csapkodták volna ki egy demizsonméretű törökmézből, meglepő és váratlan módon egy fácánra leső vadászkutyára kezdett hasonlítani: nyaka megnyúlt, mindkét fülcimpája hátracsapódott, rövid, töpszli orra meg a kétszeresére kitüremkedve antennaként meredt az emelvény felé, ahonnét a következő – pusztai emberhez képest tűrhető angolsággal előadott – monológ hallatszott:
– Tisztelt miniszterorrú tábornok és tisztőtt urak, hőggyeim ézsuraim! Engedjék meg, hogy a légköri magnetizmus, mint a méhecske gyorsításának tájékózodásos alkotó részei beszéljek önök, és hogy mutassak egy teljesen új találmány, ami teszi lehetővé a méhecske helyzetének pontos meghatározása…
George F. Wheeler mosolyogva hallgatta a kis termetű magyar mondókáját, amiből – magunk között legyen mondva – egy árva szót sem értett. Azon tűnődött, miként lehetséges az, hogy ezek a pusztai népek ilyen jól beszélik a birodalmi angolt, és hogy ilyen elvont tudományokkal foglalkoznak. De mi is ez a tudomány? Az ifjú zsurnaliszta kihámozta magát a félig meglepett, félig zavart mosolygásból, és megpróbált ráfigyelni a kis emberből áradó, valószerűtlenül mély hangra.
– És innentől, mélyen tisztőtt hőggyeim ézs uraim – mondta dr. Fajk Richárd – egészen nyilvánvan, hogy a posztméh meg a nemposztméh a föld mágneses gyűrűje körűl tájékozód. Úgy talál meg vele helyes irány, ahogy vasreszelék áll be sokvonalas ábra, ha mágnespatkó teszünk alábelibe.
A teremben zavart köhécselés támadt, mintha a sokféle vélemény egyetlen, ám dorongként meredező ellenvéleménnyé próbálna összeállni, hogy lesújtson a pulpituson szinte méhecskeszerűnek látszó emberkére. George F. Wheeler ugyanettől tartván nézett körül, de a mormogás elhalkult, és neki ettől valami furcsa hiányérzete támadt. Egyelőre nem tudta volna megmondani, mi az, így újból a professzor felé fordult, aki most már – föltételezhetően az izgalomtól – viszonylag döcögésmentesen adta elő, hogy van egy műszere, ami a föld mágnescsíkjait használva olyan iránytűként működik, ami egy speciális rádiókészülék segítségével ultraprecízen képes meghatározni a műszer birtoklójának földrajzi helyzetét. A frakkjának szivarzsebéből rögtön ki is vett egy kagyló formájú tárgyat. Két kézzel emelte föl, ahogy a katolikus papok az oltáriszentséget.
A vacsorára váró hallgatóság lenyűgözve figyelte a jelenetet. Nyomuk sem volt az előbb hallatszódó pisszegéseknek meg a célzatos és tudatos torokköszörüléseknek. A kertésztársadalom a méhészkompánia megbecsült tagjaival kart karba fonva hajolt előre és szegezte rá fátyolos tekintetét a sonkakagylóra, amelyről ilyen messzeségből nem volt kivehető, hogy mérőműszer, ám a professzor – megigazítván orrán a lecsúszással fenyegető cvikkert – vizsla tekintettel ránézett, majd azt mondta:
– Lássuk csak! Nyugati hosszúság: nulla fok, hét perc, huszonnyolc szögmásodperc, északi szélesség: ötvenegy fok, harminc perc, két szögmásodperc. Más szóval pontosan kilencszázhetven lábra vagyunk a Big Bentől, ahol a jeladó rádiókészüléket elhelyeztem.
– Bámulatos! – buggyant ki George F. Wheelerből az elismeréssel vegyes csodálkozás. Sem a méhészet, sem a virágkertészet nem érdekelte, de ezzel a csodamutatvánnyal könnyedén teljesíthette azt a harminc flekket, ami a havi íráskötelezettségéből megmaradt. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, odafurakszik dr. Fajk Richárd professzor közelébe, és egy nagyinterjú formájában kipréseli belőle a szuszt. Egy kis szerencsével még a kütyüt is lefotografálhatja, bár ez nem volt élretbevágó. A legszívesebben azonnal föl is ment volna az emelvényre, de a terem közepén ült, jobbján egy pókhasú, moccanásképtelen csalamádékertésszel, balján a nagydarab némettel, aki egész nap rezzenéstelenül bámult maga elé. Lopva arrafelé nézett, hogy megállapíthassa: vajon a német lába nyúlik-e ki hosszabban az előttük lévő ülések alá, vagy a frakkban szemlátomást kutyául szenvedő öreg kertészé. Ám ekkor félelmetes áramütésként nyilallt belé az iménti hiányérzet: a mellette ülő németnek egyszerűen nyoma veszett.
(Folytatjuk)
