Az idei év – szerintem – legjelentősebb magyar nyelvű értekező kötete Szappanos Gábor Útikönyvecske az élet útvesztőjébe című kötete. Vékony, mindössze 139 oldalas kiadvány, visszafogott külsővel, minden hivalkodás nélkül. Mai szemmel nézve szinte túlságosan is szerény.
De ez a szerénység jelen esetben megtévesztő.
Szappanos Gábor a magyar és európai irodalom régi hagyományához, a füves könyvek tradíciójához nyúl vissza. Maga is Márai Sándor 1943-ban megjelent Füves könyvét tekinti közvetlen előzménynek, mögötte pedig ott állnak a még régebbi mesterek: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius, később Montaigne és mindazok, akik nem filozófiai rendszert kívántak építeni, hanem azt próbálták megérteni, hogyan lehet az emberhez méltó módon végigélni azt a különös és meglehetősen rövid folyamatot, amelyet életnek nevezünk.
Ez azért fontos, mert a füves könyv alapvetően más műfaj, mint a napjainkban oly divatos életvezetési tanácsadó irodalom. Nem azt magyarázza, hogyan legyünk sikeresek, ennél sokkal régebbi és komolyabb szellemi hagyományokhoz nyúl vissza: tapasztalatokat egyesít, mérlegel, példákat keres, kérdez, figyelmeztet, néha tanácsot ad, máskor csak arra késztet, hogy egy ismerősnek hitt jelenséget más nézőponból is szemügyre vegyünk.
Szappanos könyvében kilencvennégy tétel követi egymást. A szerző elmondása szerint a számnak nincs különösebb misztikus jelentősége: egyszerűen ennyi gondolat állt össze könyvvé. A témák látszólag széttartanak, de valójában ugyanazt a kérdést járják körbe: hogyan éljünk? Szó esik az élet értelméről, a boldogságról, fiatalságról és öregségről, pénzről és hatalomról, szeretetről, irigységről, ítélkezésről, hitről, szabadságról, elmúlásról, egzisztenciális szorongásról, célokról, közösségről és magányról. A kötet foglalkozik a világháló és a modern média hatásaival, társadalmi egyenlőtlenséggel, kulturális és személyes identitással, háborúval, erőszakkal és azzal is, miként változtatja meg az embert az a világ, amelyet saját maga épített maga köré.
Mindez könnyen válhatna fárasztóvá vagy didaktikussá, de Szappanos nagy teljesítménye éppen az, hogy nem válik azzá. A szöveg mindvégig letisztult, nem bújik tudományoskodó zsargon mögé, és műveltségét sem azért mutatja meg, hogy az olvasó előtt fitogtassa. Görög-római példák, keresztény gondolatok, filozófiai és történelmi utalások olyan természetesen kerülnek egymás mellé, mint a modern világgal kapcsolatos tapasztalatok. A könyv vissza-visszatér Szókratészhez, Buddhához és Jézushoz, de nem valamiféle erőltetett szinkretizmus jegyében, hanem mert Szappanos bennük az emberi erkölcs és önismeret nagy történelmi példáit látja.
És itt emelkedik fontossá az szerző személye. Szappanos Gábor író, szerkesztő és műfordító is egyben. Pályája elején az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztőjeként dolgozott, majd műfordítóként is hosszú gyakorlatot szerzett. Egy interjúban éppen ezt nevezte annak az iskolának, ahol megtanult tudatosan magyar mondatokat építeni. Ez a nyelvi fegyelem az Útikönyvecskén is érezhető.
Olyan korban élünk, amelyben elképesztő mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, miközben egyre kevésbé biztos, hogy ettől a tudásunk is növekedni fog. Soha nem volt még ilyen könnyű véleményt alkotni valamiről, és talán soha nem volt ilyen kevés időnk arra, hogy egy döntésünket rendesen végiggondoljunk. A közösségi média, a politika, a reklámok, a hírek és most már a mesterséges intelligencia által előállított tartalmak szakadatlanul versenyeznek a figyelmünkért. A hangerő egyre nő, miközben a figyelem folyamatosan csökken. Ebben a közegben nagy súlya van egy olyan könyvnek, amely nem próbál kiabálni.
A szerző úgy fogalmazott egy interjúban, hogy könyvét eredetileg önmagának írta, hiszen a gondolat leírása egyúttal annak elemzését is jelenti, de végső soron „embertársait” szeretné vele segíteni. Azt is mondja, hogy ez talán leginkább önéletrajzi műve, mert közvetlenül saját tapasztalatait adja át benne. Egy másik visszatekintésében pedig egész írói pályája tapasztalatainak sűrítményeként beszél az Útikönyvecskéről, külön kiemelve a magányos és idős emberek kitaszítottságának problémáját.
Ez sok mindent megmagyaráz. A könyv ugyanis nem egy okos ember bölcsességeinek katalógusa. Érezni rajta az eltelt időt. Azt, hogy a gondolatoknak jó része mögött nem könyvtári jegyzet, hanem megélt tapasztalat, csalódás, felismerés és újraértelmezés rejtőzik.
Persze nem minden megállapításával muszáj kötelezően egyetérteni, sőt, gyanús volna, ha százharminckilenc oldalon keresztül folyamatosan bólogatnánk. A jó füves könyv vitatkozik az olvasójával. Néha bosszantja, máskor megerősíti, vagy egy olyan kérdést tol elé, amelyről addig azt hitte, már megválaszolta.
Számomra Szappanos Gábor könyvének egészéből valami páratlanul ritka energia sugárzik: a mély és egyetemes humanizmus. Ezért tartom az idei év legfontosabb magyar kiadványának.
Kötelező olvasmánnyá tenném a fiatalok számára.
