A nő éppen hazafelé tartott, amikor kirobbant a Föld és a Mars közötti erőszakos incidens. Fáradtan és gondolattalanul sietett a járdán, kezében egy doboznyi sültkrumplival, amit a közeli street foodban vásárolt, s talán kimerültsége miatt nem kerítette hatalmába sem ijedtség, sem megdöbbenés a sarok mögül felbukkanó kétlábnyi, csápos lény láttán. Persze, igazság szerint ideje sem lett volna ilyesmire, mert az a valami minden előzmény nélkül rárontott… A nő első gondolata az volt, hogy nyilván túltolta a koffeint, nem kellett volna az ötödik kávé, láthatóan víziói vannak. Ám miután a lény lendületből megküldött egyik csápja fültövön találta, elöntötte a felismerés, hogy ez tényleg egy izé, egy olyan marslakó vagy mi, ő pedig valószínűleg meg fog halni – és akkor feltámadt benne az életösztön. Ebbe sejthetően a gyomrát mardosó éhség is belejátszott, mert bár minden előzmény nélkül felbukkanó küzdőtechnikájának köszönhetően rúgásokkal és erőteljes balhorgokkal tartotta magától távol a támadót, jobb kezében továbbra is elszántan szorongatta a sültkrumplit tartalmazó dobozt. Valami olyan elkeseredett gondolat lebeghetett tudata mélyén, hogy elmegy mindenki a fenébe: átgürizte az egész napot, fáradt, éhes, ráadásul egy ilyen izé is megtámadja, és akkor majd még főzzön, ha netán túléli az egészet? Egy fenét! Lerúgja ezt a csápos dögöt – meg kell védenie a sültkrumplit!
A nő semmiből támadó harci készsége meglepően hatékonynak bizonyult. A lény néhány másodperc múlva visszavonulót fújt, ő pedig futólépésben célba vette a közeli lépcsőházat, ahol lakott. Közben nem nézett semerre, periférikus látásával mégis érzékelte, hogy az utca egyes részein többen közelharcot folytatnak hasonló csápos alakokkal, de úgy érezte, ez már nem rá tartozik. Egyre vágyott csak, hogy hazaérjen, megegye a krumplit, majd igyon még egy kávét – jelen körülmények között úgyis mindegy, mekkora a koffeinadagja.
A lépcsőház csendes volt, megszokott, semmi rendkívülit nem észlelt, megnyugodva kaptatott hát fel a lépcsőkön. Csörgött a kulcs, kattant a zár, és már benn is termett a lakásban. Az előszobában fáradtan kifújta magát, ledobta a kabátját, a konyhába lépve – csak úgy, állva – magába tömte a sültkrumplit, majd valami elmondhatatlan boldogsággal kávét töltött magának és megcélozta a szobát. Ott a laptop elé ült, elégedetten hátradőlt, belekortyolt a fekete italba, majd kis híján kiugrott a székből rémületében, amikor a sarokban álló fotelből egy mély hang csendült fel: „Eljöttem. Üdvözlöm.”
„Eljöttem. Üdvözlöm.” – visszhangozta magában a nő a szavakat, önkéntelenül is megállapítva, hogy azok semmiképp sem ellenségesen, inkább némi ünnepélyességgel hangzottak. Majd a fotelra pillantott, amelyben a nagydarab, sárgás bőrű, csápos akármi ült. Még egy marslakó – állapította meg csüggedten, bánatosan nézve a kávéjára. Legalább ezt megihatta volna nyugodtan… Aztán úgy döntött, hogy ebben még egy ilyen izé sem akadályozhatja meg. Ha úgyis vége a világnak, miért ne kávézhatna egy utolsót egy marslakóval?!
– Megígértem, hogy eljövök – folytatta szertartásosan a fotelben ülő alak, néhány csápját barátságosan lengetve. – Tudom, jelezhettem volna az érkezésem, de ahogy olvastam, a földi nők imádják a meglepetéseket. Szóval… itt vagyok. Ön élőben még szebb, mint a képeken. Alig várom, hogy személyesen folytathassuk cseten zajló beszélgetéseinket.
– Cseten? – kérdezte önkéntelenül a nő, s halvány gyanúja támadt az izé kilétét illetően. – Csak nem..?!!
– Igen! Én vagyok! – válaszolta meleg hangon a másik. – Hónapok óta írogatunk egymásnak a társkeresőn, s úgy érzem, megtaláltuk a szerelmet. A távolság ugyan aggasztott, de végül legyűrtem kétségeim, s rászántam magam a találkozásra. Sajnos, be kell valljam, becsúszott egy apró hiba randevúnk szervezése közben… Egy egészen kicsi malőr, amiért elnézést kérek. Titokban próbáltam távozni, ám eltűnésemről katonáim valahogyan tudomást szereztek, s félreértelmezvén a helyzetet, ööö, egy kissé…
– …megtámadták a Földet? – kérdezte a nő élesen.
– Nos, igen. Egy egészen kicsikét. De ne aggódjon, néhány órán belül visszavonulnak, s ígérem, egyetlen embernek sem esik komoly bántódása.
(folytatjuk)
