Kecskés NikolettaA nő talán órákra elmerült volna földi élettel kapcsolatos, fennkölt elmélkedéseibe, csakhogy lábai elgémberedtek a vezérlőpult előtti székben, hát felpattant, hogy kicsit megmozgassa őket. Mozdulatát követően azonban éles fájdalom hasított a fenekébe. Felsikoltott, hátrafordult, mire egy vigyorgó filóza nézett vele farkasszemet.
– Nahát, tényleg harapható vagy! – suttogta kárörvendően a sunyi kis állat, mire a nő felkapta a székről a retiküljét, ami a földi szokásokhoz híven legalább hat kilót nyomott.
– Vigyázz, ezzel simán agyonverlek!
– Sajnálom, egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Régóta terjed a pletyka, hogy a földlakók bőre nem acélkeménységű, mint a marsiaké, ezért a fogunk áthatolhat rajta. Szerettem volna meggyőződni róla, igaz– e… De nem azért jöttem, hogy bántsalak. Az MMMM követe vagyok. Azért szöktem fel az űrhajódra, hogy biztonságos körülmények között beszélhessünk.
– MMMM? Tényleg ennyi M van benne, vagy csak dadogsz? – firtatta a nő gúnyolódva, és még mindig harciasan szorongatta a retikült.
– Az MMMM a Mentsük Meg Magunkat Mozgalom rövidítése – húzta fel orrát sértődötten a kis állat. – Tapintatlanság, hogy gúnyolódsz! Mintha nem tudnád, hogy a marsiak minden nap filózákat zabálnak. De nem hagyom magam provokálni, inkább elmondom, amiért jöttem. Tudjuk, hogy lázító vagy. Tudjuk, hogy meg akarod dönteni a Marson uralkodó rendet. Érdekeink közösek, ezért elhatároztuk, hogy segítünk neked. Főként, mert egészen mostanáig nevetségesen béna módon próbálkoztál.
– Hogyan tudnátok ti segíteni?! Hiszen még magatokon sem sikerül! Ha rosszkedvemben találsz, te leszel a holnapi ebédem!
– Fel szeretnéd dúlni a csáposok társadalmát, vagy sem?! – csattant fel idegesen a filóza.
– Mondjuk, hogy igen.
– Akkor ide hallgass! Vezérünk, a felforgató Nagyúr ma este hajlandó fogadni téged. Tőle megtudod, mi az igazság a világunkkal kapcsolatban, sőt, talán abban a kegyben is részesülsz, hogy fantasztikus tervének részese lehetsz. Nem kell mást tenned, mint követned az utasításaimat, szóval hagyj fel ezzel az értelmetlen lebegéssel és szálljunk le végre! Nincs sok időnk, a Nagyúr már vár. Földi tartózkodásod alatt én leszek az összekötőd, mostantól mindenhová elkísérlek. De figyelmeztetlek, hogy ha bármi bajom esne…
– Blablabla– vágott közbe a nő flegmán, és letette a retiküljét, mert most már biztos volt benne, hogy a filóza jobban retteg tőle, mint fordítva.
Az események ezután felgyorsultak. A nő ugyan hirtelen támadt kíváncsisággal faggatózni próbált, ám négylábú összekötője minden információt visszatartott, mondván, egyelőre csupán ennyi közlésre van felhatalmazva. Az űrhajó simán landolt a lánchíd közepén, az autók sem zavarták, hiszen érzékelésmódosítójának köszönhetően egyszerűen áthaladtak rajta. Az újdonsült szövetségesek kiszálltak, a jármű gyufásdoboznyi méretűre zsugorodva a nő zsebében landolt, s gyalog mentek tovább. A filóza sem keltett feltűnést, kutyaszerű formája ugyanis az emberek sablonokban való gondolkodását indította be, így meg sem nézték jobban, miféle állat is valójában.
A nő egy ideig élvezte a sétát, háromnegyed óra múlva azonban sajogni kezdett a lába a körömcipőben, és egyre türelmetlenebbül firtatta, mikor érnek már oda. Végül számtalan mellékutca után egy eldugott sarkon rejlő lépcsőházba fordultak be. A ház láthatóan lakatlan volt, a koszos lépcsők csak lefelé, a pincébe vezettek. Miután megindultak a sötét alagsorba, a lépcső alján rozsdás vasajtó állta útjukat. A négylábú itt megtorpant, mintha zavarba jött volna, a nő pedig elvesztette a türelmét. Csakhogy hiába nyomta le a kilincset.
– Zárva. Mi lesz?! Nyilván valami űrtechnikával működik, úgyhogy vesd be magad és haladjunk! Hol kell bemenni, talán egy láthatatlan átjárón a falon? Vagy marsi lézerrel lyukat vágsz, hogy bejussunk, aztán eltűnteted? Vagy kopogunk egy előre megbeszélt ritmusban, és a nagyurad beenged?
– Ne parancsolgass! A Nagyúr természetesen nem nyithatja ki az ajtót, ez túl alantas teendő lenne a számára. Ha pedig bármilyen űrtechnikát alkalmaznék, azt a marsi katonaság azonnal érzékelné, és itt teremnének. A Földön minden titkos helyünkre csak földi módszerrel juthatunk be, szóval van kulcs az ajtóhoz. Mindjárt be is megyünk, csak… várnunk kell egy kicsit.
– Mire? – bosszankodott a nő. –Hol a kulcs?!
– Lenyeltem – bökte oda a filóza, füleit idegesen hátracsapva. – Mindjárt izé… hozzájutunk. Csak ma még nem ettem semmit, és így kicsit nehéz, mert nem indulnak be bizonyos…
– Mi? Úgy érted, hogy…? Fuj! Nem fogok az ürülékedben turkálni!
– Muszáj lesz, mert csak neked van kezed, hogy kinyisd az ajtót – vágott vissza kárörvendően a négylábú. – Egyébként is önző vagy! Nem törődsz vele, számomra mennyivel kellemetlenebb ez a helyzet. Egy óriási vaskulcsról beszélünk, bele sem akarok gondolni, hogyan fog kijönni…
– Fuj, hagyd már abba!
Rövid ideig veszekedtek, de aztán a nő belátta, ha már nem tud változtatni a helyzeten, legalább azért tehet, hogy mielőbb túlessenek rajta. Ismert a közelben egy hotdog árust, akinek mustárban és majonézben úszó, állott virslijével már ráfaragott egyszer. Elszaladt hát gyorsan, vett egy forró kutyát a filózának, így negyedóra múlva fintorogva ugyan, de kezében tarthatta a kulcsot. 10 másodperccel később már szívdobogva lépett be a nyikorgó ajtón. Odabenn vészjósló félhomály és hosszú, folyosószerű alagút fogadta, amely tágas, pinceszerű helyiségbe vezetett. A pince közepén egy bárpultra, az azon gőzölgő, színes italokkal teli kémcsövekre, és egy pult mögött álló csápos marslakóra csodálkozott rá. Illetve csak a marslakó feje tetejére – a csápos alak ugyanis fajtársaival ellentétben olyan aprócskának bizonyult, hogy csak ennyi látszott ki belőle.
– A nagyurat keresem – jelentette ki a nő ellentmondást nem tűrő hangon, mert meggyőződése volt, hogy a marsbéli törpe valamiféle mutáns szolgáló lehet. A csápos alak azonban ezt hallva dühösen felpattant a bárpult tetejére, fenyegetően a levegőbe terjesztette csápjait, és így válaszolt.
– Én vagyok a nagyúr, ostoba földlakó! Nagyúr, aki egyszerre kegyes és kegyetlen. Feltaláló, aki zseniális. És felforgató, aki rémületes és fortélyos terveivel felborít bármilyen társadalmi rendet. Érezd magad megtisztelve, hogy színem elé léphetsz, s ajánlom, hogy ne sértegess, ha élve akarsz távozni innen!
– Jójó… – nyugtatgatta a kisméretű nagyurat a nő, mert ettől az arrogáns reakciótól valóban megszeppent. – Nem tudhattam, ki vagy, hiszen sosem találkoztunk. A filózát hibáztasd, ő nem adta meg a személyleírásodat! Egyébként sem én akartam idejönni, ő erősködött, hogy nekünk kettőnknek találkoznunk kell.
– Parancsba kapta tőlem. Úgy döntöttem ugyanis, hogy fogadlak, mert bár egy undorítóan alsóbbrendű faj, az emberiség példánya vagy, dicséretes, hogy szánalmasan alárendelt voltod felismerted, és saját fajtársaid kiirtására törekszel.
– Mi?! Várjunk csak, én nem…
– Ne szólj közbe! A filózák mesélték, milyen nevetséges kísérletekkel próbáltad megértetni marsi férjeddel és a többiekkel, hogy csökevényes technikával és agyi képességekkel rendelkező földlakó társaid nem érdemelnek tiszteletet. Jókat szórakoztam együgyű módszereiden és feltételezéseiden. Mivel azonban értem, hogy alapvetően a jószándék hajt – tehát azt kívánod elérni, hogy a marsiak megértsék az emberiség alsóbbrendűséget, s ezután kiirtsák őket – , megbocsátom szegényes értelmi képességeid. Mi több, felvilágosítalak a valóságról, hogy a későbbiekben segítségemre lehess, mint azok a derék négylábúak, akiknek egy csodás képviselőjét most is körünkben üdvözölhetünk.
– Köszönöm, nagyúr… – suttogta áhítattal a filóza, bár a szemei közben elég furcsán dülledtek kifelé és időnként kínlódva megvonaglott. A korábban elfogyasztott állott hotdog hatása ugyanis még mindig aggasztó háborút produkált a beleiben, ám ilyen tekintély jelenlétében nem mert üríteni.
– Kitűnő munkát végeztél titkos ügynökként, nagyszerűen idevezetted a hadvezérasszonynak csúfolt ostoba földlakót – fokozta kegyes dicséreteit a nagyúr, majd a filóza óriási megkönnyebbülésére így folytatta – , ám most térj vissza a pinceajtó elé, s őrködj. Beszélgetésünket úgysem élveznéd, hiszen kommunikációm során kénytelen leszek leegyszerűsödni e szánalmas példány értelmi képességeihez.
A filóza egy alázatos meghajlást követően olyan villámgyorsan távozott, hogy mancsaival felverte a port a koszos pince fekete kövéről, a nagyúr pedig mulatva nézett utána.
– Aranyos a szolgalelkűségük, ráadásul ezerszer okosabbak a népednél. Céljaim elérését követően mégis ugyanúgy táplálékként végzik majd, mint eddig, ám ezt természetesen nem kell tudniuk. Addig kiválóan használhatóak kémkedésre. Nos, tehát. Csökevényes agyi képességeidre tekintettel erősen leegyszerűsítve felvázolom…
– Elég! – kiáltotta el magát a nő, akit mostanra olyan mértékben elfogott a düh, hogy még saját biztonságát sem tartotta szem előtt. – Miket hablatyolsz? Az emberiség nem alsóbbrendű nálatok és eszemben sincs a kiirtásukra törekedni! Pusztán azt szerettem volna, ha a marsiak megértik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt akartam, hogy ne idealizáljanak minket!
– Bugyuták vagytok – válaszolt lekezelően a nagyúr, és unottan felhajtott egy kémcsőnyi, gőzölgő piros folyadékot.
– Már hogy lennénk azok?! Rengeteg okos dolgot találtunk fel, számtalan zseniális kutatónk élt, és egy egész bolygót uralunk!
– Nem vitatkozom, úgysem értenéd magasröptű érvelésemet, inkább folytatom, mi szól ellenetek. Érzelmi analfabéták is vagytok.
– Ugyan! A jobb emberpéldányok mély szeretetet táplálnak hozzátartozóik iránt, sőt, egyesek képesek idegenek megmentése érdekében feláldozni saját életüket. Művészeteink számtalan csodás alkotásának egyik fő ihletője a szeretet és a szerelem, amit…
– Önzőek és gyilkos hajlamúak vagytok.
– Nem! – a nő kétségbeesett, mert rájött, hogy tulajdonképpen a saját csapdájában találta magát. Hiszen mindezeket nem is olyan rég még ő maga próbálta bizonygatni a marsi remetének. Csakhogy mindeközben azt is jól tudta, hogy ezek csupán részigazságok. – Értsd meg, sokkal többek vagyunk ennél! Valóban akad köztünk olyan, akire önzés és gyilkos hajlam jellemző, de nem mindenkire. Én csak azt állítottam, hogy nem vagyunk tökéletesek, a tökéletlenség azonban nem jelent értéktelenséget!
– A szavaid a legkiválóbb bizonyítékai arra, hogy elbizakodottak is vagytok. Azt hiszed, mindent értesz, s átlátod a marsi és földi élet működését, közben pedig teljesen megvezettek, hogy a ti kifejezésetekkel éljek. Úgy gondolod, tudod, miben élsz vagy éltél? – a nagyúr hangosan felkacagott. – Ostoba. A Földön már jó ideje nem magatok irányítjátok sorsotokat! Egy kísérlet részeiként éltek, amelyet a marsi vezetés szabályoz. Hogy magyarázzam, hogy megértsd… Tanultál pszichológiának nevezett, csökevényes földi tudományt? Nos, a Föld valójában olyan, mint egy skinner– doboz. Mi, marsiak rendeztük be, már jó régen, s tetszésünk szerint pozitív vagy negatív ingereknek teszünk ki benneteket, vizsgálva, hogyan reagáltok. Ugyan évszázadok óta semmi meglepőt nem tudtatok produkálni, a hadvezért még mindig szórakoztatja ez a gyermekded játék. Egyre bővül azonban azoknak a köre, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, megértetek a pusztulásra. Azt a titkos ellenzéket képviselem tehát, ami az emberiség kiirtását tűzte ki célul, terveink érdekében pedig meg kell döntenem a hadvezér hatalmát. Nos, ebben lehetsz a segítségemre, téged ugyanis olyan vezérünk ostobának tart, hogy teljesen óvatlan a közeledben, így az irányításunkkal akár meg is ölheted.
– Egy szavad sem hiszem! – vágta oda a nő, de azért érezte, hogy összezavarodik.
– Hehe! Bevetted, hogy majd pont téged szúr ki egy másik bolygó legfőbb vezére, aztán csak úgy belédszeret és feleségül vesz? Döbbenetes! – nyerített fel a marsi törpe. –Mindjárt megfulladok a röhögéstől. Fogd már fel, a hadvezér férjed és barátai csak játszanak veled! Cirkuszi mutatványként élsz, vicces játékszerként, és ha meguntak, egy óriási üstben végzed majd, egy gusztusosan húsos filóza mellett.
– Nem igaz!
– Miért hazudnék? Mivel tudod alátámasztani, hogy nem mondok igazat?
– Ha egy kísérlet részese lennék, ha kísérlet lenne az egész földi élet, akkor folyamatosan megfigyelnének. Engem és a Földet is. Mindkettőnket látnának tehát ebben a pillanatban, hallanák az elméleteid, a hadvezér elleni merénylet tervét, mindent! Erre mit válaszolsz, legfortélyosabb felforgató?
A nő hangjából annyi gúny áradt, hogy a törpe nagyúr elkomorodott, s egy pillanatra nyomasztó csend telepedett köréjük. Végül egy kék színű ital lehajtása után a csápos megszólalt:
– Nem tagadom, rendelkezel némi logikával. Zseniális feltalálóként azonban én is rendelkezem olyan technikával, amellyel kivédem a hadvezér megfigyelő rendszerét. Hogy értsd, nem ok nélkül vezényeltem melléd a filózát. A négylábú testébe épített jelmanipuláló berendezés meghamisítja a valós közvetítést, ami a Földön való mozgásodról, s tetteidről érkezik a Marsra. Ott – s a hadúr mulatva felfelé mutatott egyik csápjával – a katonai megfigyelők most azt látják, hogy a Váci utcán sétálsz, bambán megállsz néha egy– egy kirakat előtt, majd egy kávézó teraszán vedeled a barna löttyöt, amiért úgy odavagy. Ám nem győzködlek tovább. Tapasztalataim szerint nektek, embereknek hosszabb időre van szükségetek, hogy egészen alapvető dolgokat megértsetek, kapsz tehát két napot. Addig a filóza mindenhová elkísér, vele üzenj, ha felfogtad az igazságot és csatlakoznál a tervemhez. Ha pedig nem… ne aggódj, én akkor sem bántalak. – felnevetett. – Mondd csak el nyugodtan a hadvezérnek, hogy mindent tudsz a valódi szándékairól, az emberkísérletről… Azonnal megöl, én meg legfeljebb átteszem máshová a rejtekhelyem. Most pedig távozz, földlakó, végtelenül unalmas az ostobaságod. Lásd, milyen kegyes vagyok, ha két nap múlva nem állsz át hozzánk, a filózát megeheted.
A nő ezt követően kavargó fejjel tántorgott végig a kifelé vezető folyosón, hogy végül kilépjen a rozsdás pinceajtón. Maga sem tudta, mit gondoljon a törpe felforgató hirtelen rázúdított „igazságairól”, bizonytalansággal teli dühét pedig csak tetézte az őt fogadó filóza áhítatos tekintete.
– Látom, szinte beleszédültél a Nagyúr bölcsességeibe – jelentette ki a négylábú lelkesen. – Ne szégyelld, valamennyien így járunk, amikor abban a kegyben részesít, hogy beszélhetünk vele! Fantasztikus tervével megmenti a fajtánkat, közben pedig megújítja az egész marsi világrendet. Nagy megtiszteltetés, ha a segítségére lehetsz!
– Hmm, na igen – válaszolt a nő óvatosan. – Ha már itt tartunk, te ismered a terve részleteit?
– Még szép – lökte oda sértődötten a filóza. – Most vizsgáztatni akarsz? Megdönti a hadvezér hatalmát, átveszi az uralmat, aztán felszabadít minket, és a vezetőinkkel együtt kormányozza tovább a bolygót. A filózaevést pedig betiltja, természetesen.
– Hogy te milyen hü…! Akarom mondani, látom, képben vagy. Mostantól viszont nem tartok igényt a társaságodra, úgyhogy lépj le valamerre, ahol több hasznodat veszik, ha kérhetem.
– A parancs, hogy földi tartózkodásod alatt a kísérőd legyek. Ha megszegném az utasítást, azzal elárulnám a Nagyurat, én pedig sosem tennék ilyet!
– Miért, milyen büntetés járna az árulásért? Megölnének?
A filóza határozottan elképedt.
– Dehogy! A Nagyúr végtelenül jóságos és kegyes. Nem gyilkolna meg, ha hibáznék, de az biztos, hogy rámpirítana, amiért nem fogadtam szót.
Vagy inkább megpirítana egy óriási vasserpenyőben – gondolta magában a nő, de hangosan nem mondta ki, amit tudott. Inkább közölte, hogy fáradt és éhes, s ha a filóza mindenáron vele akar tartani, akkor először is keressenek egy kutyabarát éttermet, ahová mindketten betérhetnek.
Negyedóra múlva már a belváros egy csendes pubjában ültek, ahol enni is lehetett. A filóza fensőbbséges pofával feszített egy széken, mert a tulaj – elvakult kutyarajongóként – elszeparált asztalhoz vezette őket, ahová a többi vendég nem látott be.
– Mivel úgyis a nyakamon maradtál, meghívlak vacsorázni – közölte mogorván a nő. – Ne fintorogj, az előző hotdog direkt volt állott, hogy elérjük vele a kívánt hatást. Itt teljesen normális ételeket találsz, válassz bármit. Illetve mondd meg, hogy mit kérsz, és nehogy megszólalj a pincér előtt, mert infarktust kap a szerencsétlen! Na, gyerünk, fizetem az étkedet!
– Nem bánom – bólintott a filóza, és egészen fellelkesült. – Elvégre most már szövetségesek vagyunk. Együtt küzdünk, hogy az elavult marsi társadalmi rend megújuljon, s egyek a jelszavaink: Le a filózazabálókkal! Le azokkal, akik mohóságukban képesek egy intelligens faj példányait tizedelni! Felháborító, hogy alsóbbrendűnek minősítenek minket, csak azért, hogy felfalhassanak. Egyetértesz?
– Hagyjuk a mozgalmi szónoklatot, inkább döntsd el, mit kérsz! Egyébként, ha már itt tartunk, egyáltalán mi a fenét szoktatok ti enni?
– Mimózákat – válaszolt a filóza, miközben szófogadóan tanulmányozta az étlapot.
– Micsodát?!
– Ó, te nem ismered őket. A mimózák aprótermetű rágcsálószerűségek a Marson. Isteni a húsuk, képtelenség velük betelni. Persze ők lázadnak, amiért zsákmányállatok. Szerintük sokkal többet érnek annál, hogy felzabáljuk őket, így folyton szervezkednek, szóval nem árt őket szemmel tartani. A kémeink jelentették, hogy valami elfuserált, mutáns marsi csápos a vezetőjük, aki azt ígérte, megdönti a rendet és majd a mimózák lesznek uralmon – a négylábú itt vinnyogva felröhögött. –Nem fogják fel az ostobák, hogy átverik őket. Méghogy ők nem alsóbbrendűek! Egyébként meg nekünk is ennünk kell valamit, nem?
A nő ezen a ponton úgy érezte, hogy a helyzet abszurditása láttán mindjárt ordítani, sírni, vagy őrjöngeni kezd – ám végül inkább úgy döntött, sokkal hatékonyabb gyógyírhoz folyamodik, és rendelt egy üveg bort. A vacsora ezt követően egyre lazább hangulatban zajlott, a harmadik pohár alkohol után ugyanis rábeszélte a filózát, hogy ő is lefetyeljen a jóféle rozéból, az pedig hallgatott rá. Egy óra múlva már artikulátlan vihogással dőltek az asztalra, kifigurázták a csáposok világát, egymás iránt pedig leküzdhetetlen, örök barátságot éreztek. Mivel a nőnek egykor volt egy törpe spicce, erős vágy vett rajta erőt, hogy megvakargassa a filóza füle tövét, aki egyértelmű tetszését fejezte ki a szokatlan kapcsolatteremtés kapcsán.
Ezután még egy üveg bort beszivornyáztak, ami a filózából egészen abszurd humort váltott ki, s ahányszor bejött a pincér, emberi hangon, jól érthetően azt mondta neki: vaú, vaú. A férfi arca ettől egyre fehérebb lett, gyanakodva firtatta a különleges eb fajtáját, majd olyasféle hallucinációt vélt eluralkodni magán, hogy a fura kutya összefüggő mondatokban beszél. Végül a rosszullétére hivatkozva kirakta őket.
Már csak egyetlen rizikósabb szituáció volt hátra, amikor a nő kisebb nézeteltérésbe keveredett a taxisofőrrel. Az ugyanis nem akarta beengedni a filózát a kocsijába, mire a nő azt kiabálta: „ez nem kutya, te idióta, hanem a Mars legintelligensebb teremtménye!”. Persze, egy átlagos pesti éjszaka pillanatképébe mindez simán belefért volna, ha az említett négylábú bizonyítékként nem kezd ittas hangon, de tökéletes franciasággal egy Rimbaud verset szavalni. Ám elkezdett, s attrakciója azzal a kellemetlenséggel járt, hogy új taxit kellett keresniük, mert az előző sofőrje egyszerűen elájult.
Végül aztán hazajutottak. A kis lakás előszobájában a nő otthonosan rúgta le magáról a tűsarkút, ledobta testre simuló ruháját, és imbolyogva becélozta a kanapét, a filóza pedig mellételepedett. Hosszasan beszélgettek, bár másnap nem emlékeztek rá, hogy miről. A szelíd harmóniát csupán az rontotta kissé, hogy a filóza nemes egyszerűséggel a szőnyegre csurgatott, amikor pisilnie kellett, s ez rövid vitát generált köztük, de végül győzött a borgőzös barátság érzése. Még felfalták a fiókban talált kekszet, majd elalvás előtt megnéztek egy régi filmet, hogy végül meglepje őket a hajnal, s a reggel minden kiszámíthatatlanságával együtt rövidesen beköszöntsön.
Ez a reggel természetesen fejfájós kábasággal köszöntött be, ám a két szövetséges hangulata ennek ellenére valamiért sokkal könnyedebbnek bizonyult, mint az előző nap józan óráiban. A nő dudorászva kelt, megkóstoltatta a kávét a filózával, ő maga is lehajtott két csészényit, majd zuhanyzás közben elhatározta: nem hagyja, hogy a felforgató terve megvalósuljon. Sőt, azt sem hagyja, hogy elbizonytalanítsák férje, a hadvezér jóságába vetett hitében. Már csak az volt a kérdés, hogyan akadályozza meg, hogy a törpe csápos megölje a hadvezért és kipusztítsa az emberiséget. Ám úgy érezte, idővel majd ennek megoldására is ötlete támad. Most egyelőre minden gondot félretéve az a legjobb, ha teste szappanozásának legalaposabb kivitelezésére, s a Woman in love legpontosabb eldúdolására figyel – határozta el. Egy másnapos reggel során ennyi kihívás éppen elég…
Körülbelül huszadjára dalolta el a Barbra Streisand számot, amikor a törölköző után tapogatózva kilépett a zuhanyfüggöny mögül, majd sikított egy nagyot a fülke előtt üldögélő filóza láttán. A négylábú azonban nem zavartatta magát, ellágyulva ringatta fejét a dallamra, amit megpróbált leutánozni. Aztán lelkesen követte mindenhová a nőt a reggeli készülődés során, miközben folyton járt a szája.
– És hogyhogy soha nem próbáltatok megszökni a Marsról? – kérdezte a nő, mikor már szinte mindent megtudott a beszédkényszert kapott filózától fajtársai szokásairól.
– Bárcsak olyan egyszerű lenne! – legyintett lemondóan mancsával a négylábú. – Csakhogy a csáposok mindenre figyelnek. Kimagasló intelligenciánk miatt az összes használható eszközt elzárják előlünk, és valamennyi olyan anyagot, amiből járműveket készíthetnénk. A történelmünk során egyetlen egyszer sikerült legokosabb ősünknek, Szirózának túljárni a marsiak eszén. Sziróza hatalmas összeesküvést szervezett, számtalan filóza önfeláldozásának köszönhetően végül szerzett egy űrhajót, és néhány elődünket elküldte, hogy egy másik bolygón szövetségeseket szerezzenek. Vagy, ha erre nincs mód, és senki nem segít népünk felszabadításában, akkor legalább telepedjenek le és alapítsanak új hazát a biztonságos bolygón. Akkoriban azonban szinte az egész csillagrendszerben háború dúlt, és a legközelebbi bolygó, amely szóbajöhetett, a Föld volt. Szóval, a kiválasztott küldöttek vezére, Korombusz – egy orrától a farka hegyéig fekete szőrű filóza – odairányította az űrhajót. Úgy gondolta, eleget tudunk az emberiségről ahhoz, hogy egyezséget kössünk velük és segítséget kérjünk tőlük. Ám miután Korombusz és társai leszálltak egy óriási réten, s kiözönlöttek az űrhajó ajtaján, emberek helyett egy fura, de kecses mozgású négylábúval találkoztak. Egy zöld szemű, farkát ingerülten tekergető lénnyel, aki kiismerhetetlen tekintettel közelített feléjük. A felfedező örömmel üdvözölte a lényt, úgy hitte, talán közös vonásai lehetnek velünk, hiszen ő is négylábú. A fura állat azonban, miután végighallgatta Korombusz beszámolóját a marsi állapotokról, csak annyit válaszolt: miaúú – majd akkora pofont adott mancsával a gyanútlan Korombusznak, hogy az teljesen beleszédült. A mezőt ezután számtalan, a pofozkodóhoz hasonló lény özönlötte el, akik puha lábaikból ijesztő karmokat eresztettek ki. Amikor pedig Korombusz meglátta, hogy fára is tudnak mászni, úgy döntött, a Marson kisebb a veszély. Megfutamodott hát a küldöttség valamennyi tagjával egyetemben, és visszakormányozta az űrhajót. Hazatérte után aztán a többiek …
– Ünnepelték, mint felfedezőt?
– Kivégezték – fejezte be a mimóza. – Amiért meghátrált egy macskától. Ekkor azonban már nem volt mit tenni, a csáposok visszaszerezték az űrhajót, bosszúból számtalan fajtársunkat lemészárolták, s azóta még jobban ügyelnek. Ha tudni akarod, én vagyok az első példány az imént elmesélt eset óta, aki lejutott a Földre. Információlopásban azonban jók vagyunk, ezért majdnem mindent tudunk az emberekről és a világukról.
– Akkor Korombusz miért nem tudott a macskákról? – kérdezte a nő, kuncogását visszafojtva, nehogy újdonsült szövetségese megsértődjön.
– Hmm, fogalmam sincs. Úgy látszik, valamiért hiányosabbak voltak az ismeretei, mint a többieknek. Most viszont, hogy mögöttünk áll a Nagyúr, lenyűgöző zsenialitásával és hatalmával segít majd, hogy felszabaduljunk. Lásd, máris történelmet írt azzal, hogy lejuttatott erre a bolygóra! Ennyi évszázad után először!
A nő sóhajtva bólintott, majd lelkifurdalás töltötte el. Bár egyre jobban ért benne a gondolat, hogy felvilágosítja a filózát nagyuruk valódi szándékairól, mégis úgy gondolta, ennek nem itt és most van az ideje. Előbb térjenek vissza a Marsra, ahol a törpe felforgató biztosan nem tudja megtorolni az árulást. Akkor majd elmond mindent a naiv kis négylábúnak, s talán ketten még könnyebben kieszelnek egy tervet…
Ekkortól már könnyedebb témákról beszélgettek, s mivel szépen sütött a nap, egy étteremben elköltött reggeli után gyalog indultak vissza az űrhajóhoz. A filóza felvetette, hogy pusztán az ismeretterjesztés kedvéért talán nem ártana magukkal vinni néhány litert a tegnapi, jótékony hatású vörös folyadékból, mire a nő mulatva vásárolt pár üveg rozét. Aztán vicces szójátékokkal szórakoztatták egymást, végül egy kutyaruházati boltban terepszínű kabátot és mexikói kalapot vásároltak a filózának. Mikor pedig elértek az űrhajóhoz, ahol nevetgélve ugratták egymást, észre sem vették, hogy az eredeti nagyságára visszamagasodó jármű láthatatlansági funkciója legalább fél percre egyszerűen blokkolódott. Így esett hát meg, hogy a végtelen unalmas barátaival arra járó, végtelenül unalmas életet élő, s végtelenül kiábrándult L. János, munkanélküli, önkéntes jogvédő váratlanul meglátta az űrhajót. És mivel épp abban a pillanatban fohászkodott azért, hogy ne kelljen tovább méltatlanul, dicsőség és elismerés nélkül tengetnie a napjait ezen az unalmas bolygón, úgy érezte, csoda történt, amiért egészen valószínűsíthetetlen módon meglát egy űrhajót. Nem gondolkodott semmin, nem érdekelte, az űrhajó hogyan kerül oda, hová tart, vagy mi van odabenn. Odaugrott a jármű ajtajához, egyetlen mozdulattal bevetette magát, majd addig rohant, míg egy sötét rést nem talált, ahol csendben elrejtőzhetett. Nem félt az ismeretlentől, sem a haláltól, hiszen úgy hagyta ott a Földet, hogy mindenki gyűlölte, nem igazán volt hát vesztenivalója… Még a hamarosan megjelenő beszélő kutya láttán sem rökönyödött meg. Ha a sors csodát tehet egy semmiből megjelenő űrhajóval, ahhoz képest egy fecsegő kutya már kismiska.
– L. János soha nem volt semmiben tehetséges vagy sikeres, egyvalamit mégis jól megtanult a Földön: lapulni és hallgatózni, hogy aztán a befolyó információkat a saját hasznára fordítsa, és jól megkavarja a sza… szituációt. Szokásához híven tehát most is ezt tette, s mire a lassú üzemmódra kapcsolt űrhajó megérkezett a Mars bolygóra, a nő és a négylábú beszélgetéséből összegyűjtött annyi ismeretet a rá váró új világról, hogy kellően hatásosan debültáljon benne, s talán még egy hatalmi pozíciót is megszerezzen.
Így, miután az űrhajó landolt, s a hadvezér katonái tiszteletteljesen a nő üdvözlésére siettek – aki a megbeszéltek szerint az irányítópult alá bujtatta a filózát, s biztosította arról, hogy fél óra múlva visszajön érte és kicsempészi onnan – , L. János egyszerűen kipattant az űrhajóból. Kidüllesztette a mellét (közben igyekezett nem elájulni a borzalmasan félelmetesnek látott csápos lényektől), felemelte két kezét, mint valami tekintélyes szónok, és elharsogta magát:
– Üdv nektek, marsi lények! Az emberiség követe vagyok, s hadvezérasszonyotok azért hozott magával a Földről, hogy kellő tiszteletetekkel körülvéve népemet képviseljem nálatok!
– Hogy mi?! – kiáltott fel a nő hangosan és döbbenten.
– Hogy mi?! – kiáltották a katonák hangosan és döbbenten.
– Hogy mi?! – kiáltotta a katonái között megjelenő hadvezér is, hangosan és döbbenten.
– Hogy mi? – motyogta magában az irányítópult alá rejtőzött filóza, hangtalanul és döbbenten.
– L. János azonban nem zavartatta magát, hanem dagályos beszédbe fogott a különböző bolygón élő népek együttműködésének fontosságáról, valamint a hadvezérasszony nagyszerűségéről, aki ragaszkodott ahhoz, hogy magával hozza őt új otthonába. Majd egyetlen fortélyos, ám egyben fenyegető húzással leleplezte a filóza űrhajón tartózkodását, s kijelentette, hogy eme négylábú az ő diplomáciai védelmét élvezi, s ha neki vagy kutyaszerű barátjának bántódása esik, az természetesen elkerülhetetlen fegyveres konfliktushoz vezet a két bolygó között.
Ezek után a filóza remegve és értetlenül mászott ki az irányítópult alól, a marsiakból álló egyre népesebb tömeg felhördült, a nő pedig szikrázó szemmel méregette L. Jánost, mivel mostanra teljesen átlátta, milyen aljas embertípussal került szembe. Észrevétlenül bólintott a férfi felé, miszerint felfogta a kimondatlan zsarolást, s vette a lapot, majd nyájas mosolyra húzta a száját és a férjéhez sietett.
– Kedvesem, milyen jó, hogy újra látom! Talán kissé meglepő, de jó ötletnek tartottam egy emberi képviselőt elhozni bolygónkra. Hazaérve mindent elmesélek, addig is kérem, szállásolja el új barátomat, s tegyen ígéretet, hogy a filózának sem esik baja! Ez a négylábú fontos információkkal bír az emberek Marssal kapcsolatos szándékairól, ezért meg kell őriznünk épségét, sőt, a legjobb lesz, ha az én személyes felügyeletem alá helyezi. Katonák, menjetek a dolgotokra! A későbbiekben tájékoztatlak benneteket kiruccanásom a részleteiről.
– Korábbi megbeszélésünk szerint a társaságodban maradok – ugrott a nő mellé L. János, aki a gondolatától is rosszul volt, hogy ennyi rémisztő csápossal egyedül legyen. – Fontos, hogy mi ketten bolygóink egyetértését szimbolizáljuk. Csak így válhat legyőzhetővé a népeinket fenyegető titkos veszedelem, amelyről figyelmeztettelek.
– Miféle veszedelem? – kérdezte hüledezve a hadvezér, majd gyorsan beültette mindhármójukat a légautójába.
– A Nagyúr – hadarta gyorsan L. János, aztán összefüggés nélküli információmorzsákat csepegtetett a nő és a filóza között zajló beszélgetésekből, amiket az űrhajón hallgatott ki. – A nagyúr olyan… izé, fülforgató. A Földön bújt el. Meg akar ölni téged, az emberiséget pedig kipusztítja. Ezért kérte hitvesed a segítségemet, én ugyanis nagyhatalmú tudós és vezető vagyok a Földön. Jól mondom, hadvezérasszony?
– Jól – válaszolt a nő zordan, bár a filóza közben igen látványosan vicsorgott. L. János azonban nem rémült meg az állat fogaitól, hanem kényelmes lakrészt, lakomát, új ruhákat és szolgálókat kért, s minden további közléstől elzárkózott, míg kívánságai nem teljesülnek.
A következő napokban a nő ideje nagy részét a szobájában töltötte az egyre rémültebb és tanácstalanabb filózával, s azon gondolkodott, mit tegyen. Vajon tényleg megbízhat a férjében annyira, hogy mindent elmondjon, vagy végzetes veszélybe sodorja magát és új barátját, ha kitálal a Nagyúrral való találkozásról? Vajon mennyi esélye van annak, hogy a marsi törpe valóban igazat mond, s ő egy hatalmas, alávaló és roppant kínos átverés része?
Míg a nő ezekkel a gondolatokkal, valamint a filóza megnyugtatásával volt elfoglalva, L. János sem vesztegette az idejét. Mivel a marsiak szeretett hadvezérasszonyuk vendégét tisztelték benne, a társaság krémje azonnal felkarolta, s hatalmas partikat rendeztek számára, hogy kedvére tegyenek. Az emberiség eme nemes példánya pedig már az első ilyen alkalommal pontosan átlátta a marsi lények lelkületét. S mivel életében először történt, hogy végre figyelmet kapott, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt a figyelmet ne is veszítse el… Elképesztő elméletekkel állt hát elő, és voltaképpen három nap alatt sikerült elérnie, amiért a nő korábban hónapokig küzdött: hogy tökéletesen felborítsa a marsi rendet.
– L. János ugyanis tudta, hogy nincs más dolga, mint elbizonytalanítani ezeket a bambaságig jóindulatú lényeket minden olyan szokásukban, amik korábban kiválóan működtek, majd pedig lelkifurdalást kelteni bennük mindenért, ami valójában ártalmatlannak mondható. Így már a bolygón tartózkodásának második napján megdöbbenését és elborzadását fejezte ki például a csápok csápoknak való megnevezéséért. Kifejtette, hogy a csáp közönséges és bántó szó, helyette egyértelműen az „elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlvány” megjelölés használata a helyes, minden ellenkező esetben pedig negatív mögöttes gondolatok feltételezendők, ami természetesen igen kedvezőtlenül minősíti a nem megfelelő kifejezéssel élő megszólalót. A marsiak ezt az elméletet hallva először mérhetetlenül meglepődtek, majd teljesen kétségbeestek, hiszen ha valami valaha is távol állt tőlük, az a negatív mögöttes gondolat volt. Ekkortól tehát teljes elszántsággal próbáltak megfelelni a nagytudású földi képviselő által felállított új szabálynak. S ha reggelente két marsi összetalálkozott, és az egyik valami kedveset szeretett volna mondani a másiknak, például, hogy „milyen csodálatosan fényesek ma a csápjaid”, a „csá…” szótag kiejtése után sárga alapszínéről sötétre vörösödve kijavította magát, s a mondat a következő formában hangzott el: „Milyen csodálatosan fényesek ma az elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlványaid!”
– L. János pedig a sikerén felbuzdulva abszolút vérszemet kapott – olyannyira, hogy lassan minden hajnallal egy új szabály kezdete is virradt. Kinyilatkoztatta például, hogy a marsiak egymásnak szánt kedves megjegyzései voltaképpen sértőek, hiszen ha azt mondjuk valakinek, hogy nagyon fényes MA a csápja, az azt a kegyetlen és bántó célzást rejtheti, hogy az illető csápja előző nap esetleg vállalhatatlanul és nevetségesen fénytelen volt. Azaz… az illető elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlványa.
Ennek köszönhetően a marsiak egy idő után már kedveskedő megjegyzéseket sem merészeltek tenni, de ha mégis megkockáztatták, úgy az egymondatosnak szánt figyelmességek végtelen hosszúságú monológgá duzzadtak. Például: „Ma is, mint minden napon, amióta csak ismerlek, s valószínűsíthetően az azt megelőző napokon is, mielőtt ismertelek, tehát minden napon, mióta csak megszülettél, csodálatosan fényesek az elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlványaid!” L. János azonban az ilyen formában kibúvót kereső kreatív marsiak igyekezeteinek is hamar véget vetett. Kijelentette ugyanis, hogy ha valakit megdicsérünk valamiért, azzal voltaképpen egyértelművé tesszük, hogy másokat nem tartunk olyan kiválónak az említett dologban, mint a dicséret alanyát. Tehát dicséretnek szánt megnyilvánulásunkkal valójában otromba módon megsértünk mindenkit, akit ugyanabban a pillanatban nem dicsérünk. Ezt követően a legelszántabbak ugyan még megpróbálkoztak valami olyan verzióval, hogy „Ma is, mint minden napon, amióta csak ismerlek, s valószínűsíthetően az azt megelőző napokon is, mielőtt ismertelek, tehát minden napon, mióta csak megszülettél, s mint minden ismerősömnek, akiket mióta csak ismerek és mióta nem ismerek, de megszülettek, s minden általam nem ismert marsinak, mióta csak megszülettek, s minden nem marsinak, akiknek létezéséről nem tudok, de valamiért csá… izé, elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlványokkal születtek, olyan csodálatosan fényesek az elkerülhetetlenül kinövésre kerülő hosszú nyúlványai!” Ez azonban már olyannyira nehezen megfogalmazhatónak bizonyult, hogy egyrészt teljesen belezavarodtak és mondandójuk értelmezhetetlenné vált, másrészt olyan sok ideig tartott a közlése, hogy mind a bókolni kívánó beszélő, mind pedig hallgatója elkésett a dolgáról. Egyszóval az egymásnak való kedveskedés hagyománya pár nap alatt megszűnt.
Ez azonban nem tette semmissé a múltat, s nem törölte a marsiak múltban társaiktól kapott dicséreteinek emlékét, amire most már – L. János elméleteinek köszönhetően – egészen más megközelítésben tekintettek. „Amikor egyszer azt mondtad, hogy bájosan hosszúra nőttek a csápjaim, azt úgy értetted, hogy korábban előnytelenül néztem ki a rövidebbekkel?” Ilyen, és ehhez hasonló felelősségre vonások hangzottak el, magyarázkodásokat generálva, majd viták és veszekedések ütötték fel a fejüket. Végül a marsiak már minden egyes szavukat mérlegre tették, mindent félreértelmeztek, mindennek mögöttes szándékot tulajdonítottak, s elszabadult a káosz, aminek a hadvezér sem tudott véget vetni, tekintve, hogy L. János érkezését követően másnap reggel sürgős diplomáciai ügyben távoznia kellett.
Öt nap múlva tehát megdöbbentő látvány fogadta a nőt, amikor végre kidugta orrát a szobájából, hogy hazatérő férje üdvözlésére siessen, s egyúttal mindent őszintén megvalljon neki. Az utcán ugyanis véres zavargások folytak, és a marsiak több csoportja is felháborodottan tüntetett. Egyesek a csáp kifejezés újrakimondhatóságának jogát követelték, egy ellentábor viszont a nyúlvány kifejezést is sértőnek találva a növekvényecske megjelölés kötelezővé tételéért harcolt. A harmadik csoport L. János kivégzéséért vonult utcára, a negyedik azért, hogy L. János teljeskörű hatalmat kapjon, s a Mars vezére legyen. Az ötödik csoport minden történésért a hadvezért hibáztatva annak lemondását, a hatodik a hadvezérasszonyt hibáztatva annak lemondását követelte. Egyszóval teljes volt a káosz. A levegőben elszabadult légrollerek röpködtek, a csoportok egymásnak ugrottak és csáp… izé, nyúlvá.. izé, növekvényecskéikkel csépelték egymást, ahol érték, miközben időnként kamikaze hajlamú filózák ugrottak elő a föld alól, abban a reményben, hogy elnyomóik talán haraphatóvá váltak a felfordulás során.
A nő és négylábú barátja elképedve tekintettek végig a borzalmas utcaképen, hogy aztán futólépésben, testi épségüket mentve igyekezzenek a hadvezér űrhajója felé, amelynek leszállása a város szélén volt várható. Rohanás közben a nő végre a filózának is elhadarta az igazságot a Nagyúr valódi szándékairól, s ezek után teljesen egyetértettek abban, hogy a Föld, a Mars és a filózák megmentése is csak a csáposok és négylábúak közötti szövetség keretében valósulhat meg, Persze, miután a hadvezér legyőzi és hatástalanítja L. Jánost, aki láthatóan még a Nagyúrnál is veszélyesebb…
A hadvezért űrhajójából kilépve többszörösen meglepő fogadtatás várta. Egyrészről imádott nejének látványa, amint futva szágult felé egy ízletesnek látszó, kövér filózával, másrészt a távolból odaszűrődő utcai harcok zaja, amit végképp nem tudott mire vélni. Zavarodottságát csak növelte, hogy a nő odaérve sírva rogyott elé, hogy zihálva, kapkodó szavakkal valljon be mindent, és hüppögve esküdözzön, hogy egyáltalán nem ezt akarta. Mivel a hadvezér igen éhes volt, a történet közben látványosan nagyot kellett nyelnie a filóza láttán, ezt azonban felesége a növekvő düh jelének tulajdonította, s csak még jobban hullottak a könnyei. Végül azonban nagy nehezen vallomása végére jutott, a csápos parancsnok pedig hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd felsegítette nejét a földről.
– Ön igen zaklatott, Kedvesem, ezért talán nem mindent értettem tökéletesen a mondandójából, egy azonban biztos: közel sem olyan nagy a baj, mint amilyennek véli. Ne aggódjon, Drága, máris rendet teszek, ám addig célszerűbb, ha az űrhajómban keres menedéket. Mint tudja, tájékozott vagyok a földi szokásokat illetően, így tudomással bírok róla, hogy a földi nők néha megmagyarázhatatlanul vonzódnak bizonyos kis kedvencekhez, egyszóval nem bánom, ha erre való tekintettel szaftosnak látszó barátját is magával viszi. Zárják be az ajtót, bújjanak el, én pedig hamarosan visszatérek, hogy mély megbánásom fejezzem ki, amiért nem vettem észre, milyen komoly dolgok bántották a közelmúltban. No, de erre majd később visszatérünk.
A hadvezér ezek után hivatalba helyezte magát, és a nő legnagyobb megdöbbenésére egyszerűen szárnyra kelt, majd egyenesen az utcai harcok gócpontja felé repült. Ennyi váratlan történés fényében azonban a nőnek már nem maradt túl sok ereje, hogy férjének korábban nem ismert képességein tűnődjék. A filózával együtt beugrottak az űrhajó ajtaján, aktivizáltak minden lehetséges zárat, majd összebújva bekuporodtak egy ülés alá. A legalább félóráig tartó megszeppent csendet csak a nő felháborodott fujjogása törte meg, amikor megérezte, hogy a négylábú maga alá csurgatott.
– Megmondtam, hogy ne csinálj ilyet! Elképesztő, hogy bárhol képes vagy…
– Szerintem meg a finnyásságod elképesztő. Egyébként, hogyan tudnék kimenni, amikor bujkálunk? – csattant fel sértődötten a filóza. – Ha nem tudnád, a szabadság fontos része, hogy bárki bárhol, bármikor pisilhessen.
– Egy fenét, a szabadság nem itt kezdődik! Tudod, ha szobatiszták lennétek, mint a kutyák, talán a marsiak is megsze… Ó! Heuréka, rájöttem, hogyan mentem meg a fajtád!
A nőnek azonban nem maradt ideje, hogy kifejtse nagyszerű ötletét, a rejtekükként szolgáló űrjármű ajtaja ugyanis hirtelen kinyílt, s az eléjük táruló Mars vidáman vöröslő földje fölött a hadvezér délceg alakja magasodott. „Mindent megoldottam, Kedves”, közölte elégedetten. Gáláns mozdulattal kisegítette a nőt az űrhajóból, majd váratlanul támadt szerénységgel hárította el a megoldásról szóló részletes beszámolót. Csupán néhány szóban vázolta fel, hogy a zavargásokat feloszlatta, az ellentéteket elsimította, a Nagyúrra pedig ráuszított egy különleges állatfajokat kereső, földi kutatócsoportot, úgyhogy a marsi törpe azóta már egy állatkert ketrecében bűvöli el különleges megjelenésével a nagyérdeműt. Sőt, immár L. Jánostól sem kell tartani, őt ugyanis tíz perccel ezelőtt marsi diplomatának nevezte ki, és gyorsított eljárással arra a bolygóra küldte, ahol ezidáig tárgyalásokra kényszerült. Az ottani népek túl nagy önbizalommal és összetartással hajlanak rá, hogy háborút kezdeményezzenek a Mars ellen, ám ha L. János megjelenik, hamarosan úgyis egymás ellen fordulnak majd a másokkal való háborúzás helyett – egyszóval két legyet egy csapásra …
A két barát elé táruló békés utcakép egyértelműen a marsi parancsnok szavait támasztotta alá. Így zavartalanul, hármasban lépdeltek haza a hadvezér házába, hogy ott egy mindent feltáró, részletes beszélgetésbe bonyolódjanak érzésekről, történésekről, félreértésekről, s – a filózák jövője okán – némi gasztronómiáról. Végül mindenben egyezségre jutottak. A nő csak ámult, hogy férje milyen megértően és vidáman fogadta a marsi nép iránti egykori nehezteléseit, valamint a felforgatásra irányuló törekvését. Ám a hadvezér – mint azt kifejtette – , igen tájékozott volt a földi szokások terén, ezért értette, hogy a földi nők időnként hajlanak némi szeszélyre, s ezek irányában igen elnézőnek mutatkozott, s imádott feleségét tökéletlenségeivel együtt látta tökéletesnek.
A marsiak étkezési szokásaira vonatkozó téma azonban nehezebbnek bizonyult. A hadvezér végül elfogadta, hogy a nő érzelmi kötődést produkál nemcsak a jelenlévő egyetlen filóza, de a faj valamennyi példánya iránt, tekintve, hogy azok valahavolt kutyájára emlékeztetik. Rövid hümmögés után ezért meg is ígérte, hogy vezető szerepet vállal a filózaevés barbár hagyományának megtörésében, ám sárga arca igencsak elborult, amikor az ennek kapcsán utcára vonuló, háborgó marsi tömegek képét vizualizálta maga elé.
A mentőötlet végül a filóza agyából pattant ki, aki hosszasan és szemléletesen ecsetelte az éhes hadvezér számára a mimózák ínyenceknek való zamatát, tápláló voltát és könnyű elejthetőségét. A nő azonnal megértette barátja tervét, és míg férje habozva hallgatta a négylábú által felvezetett gasztronómiai előadást, egyszerűen kiosont a szobából, légrollerre pattanva a város szélére suhant, s saját kezűleg vadászott le egy szerencsétlen mimózát, hogy aztán hazaszáguldva ízletes pecsenyeként tálalja a hadvezér elé. Az éhes marsi parancsnok már néhány falat után teljes mértékben le– és meggyőzöttnek bizonyult. Már csak a filózának kellett megesküdnie, hogy magáévá teszi, majd társai között is elterjeszti a komoly reformtörekvést, aminek az NPZT – azaz „nem pisilünk zárttérben” – volt a legfőbb elve. Szerencsére ez is sikerült. A szobatiszta filózák fél év múlva már a marsiak legjobb barátjának számítottak, s a két faj között teljes a béke. A Marson (a mimózákat kivéve) azóta is mindenki boldog. Egyszer talán minket, földieket is megtanítanak rá, hogyan kell ezt elérni…
(vége)
