Az elmevezér ezt követően fogta magát és villámgyorsan elteleportált, a nő pedig kis híján dühkitörést kapott a bosszúság és a tehetetlenség együttes érzésétől. Egy perccel később azonban már belátta, hogy csak és kizárólag magát hibáztathatja a beszélgetés kedvezőtlen alakulása miatt.
Megint hagytam, hogy elragadjon a düh – sistergett félhangosan, miközben a barlang előtt veszteglő légi roller beindításával küszködött. – Hogyan kell ezt a fészkesfenét beüzemelni? Kék, hosszúkás gomb, majd piros vízszintes. Nem, sárga vízszintes és fehér hosszúkás. Nem.. Kék vízszintes és…Hogy az a…!
Végül nagy nehezen meglelte a kellő kombinációt, felpattant járművére és hazaszáguldott. Ám a hadvezér hiába fogadta őt meglepetés vacsorával, amelynek főfogását egy egészen különleges töltött filóza jelentette. Hiába vezette vacsora után egy fényektől szikrázó terembe, ahol színes ásványokkal teli medencében meleg fürdőbe csobbanhattak. Hiába szórakoztatta a legkiválóbb marsi viccekkel és pletykákkal, s hiába vonta óvón és szenvedéllyel valamennyi csápját teste köré – a nő boldogsága ideiglenes volt. Minden örömét beárnyékolta ugyanis az a szorongás, hogy az ő drága, viccesen naiv hadvezére egyszer csak ráébred az ő tökéletlenségére. Méghozzá úgy, hogy az emberi természetet továbbra sem értve, nem ismeri fel az egész lényegét – azt, hogy valójában az ember a tökéletlenségével együtt tökéletes…
A melegvíz andalító ringatásának, s férje megnyugtató közelségének köszönhetően hirtelen ráébredt: azért kívánja megrontani a marsiak természetét földi gyarlóságokkal, hogy házasságát óvja. Hogy, ha a hadvezér egy nap ráébred az emberiséggel kapcsolatos tévedéseire, ne lássa hibáikat olyan taszítónak. A derék parancsnok ugyanis előbb– utóbb nyilván felismeri, milyenek valójában az emberek, s akkor benne, a feleségében is csalódik majd. Ha viszont a Marson még idejében mindenki hasonlóképpen gyarlóvá válik, a férje szép lassan megszokja ezt, s így rá is ugyanolyan szerelemmel és szenvedéllyel néz akkor is, ha már nem tartja tökéletesnek…
A nő a következő napokban számtalan tervet eszelt ki céljának megvalósítása érdekében, csakhogy valamennyi sorban kudarcba fulladt. Pedig még Szun-Ce A háború művészete című könyvét is kiolvasta, hogy valóban tudományosan közelítse meg a harc és a győzelem kérdését. Ötletei eleinte olyan jónak tűntek önmaga előtt, hogy szinte beleborzongott manipulatív képességei határtalanságába. Úgy érezte, mindent megtett, amit csak lehet. Korábbi elméletét például a legnagyobb megfontolással a következőképpen folytatta: „Ha nem tudod egy társadalom legtiszteletreméltóbb és legjelentősebb tagjainak gondolkodását megmérgezni, válassz egy olyan réteget, ami valamiért befolyásolhatóbb, ezáltal sérülékenyebb.” Ezt olyan szépnek érezte, hogy még fel is jegyezte Szun-Ce könyvének leghátsó lapjára. Ráadásul hamar megtalálta hozzá a célszemélyeket: a kamaszok folyton lázadnak minden iránt, ami a felnőttek által elvárt, elfogadott vagy megszokott – így őket vette célba.
Csakhogy hamar kiderült, hogy bár a marsi anyák a földi anyákhoz hasonlóan folyton kamasz csemetéikre panaszkodnak, ezen a bolygón a tinik lázadása is egészen más. A marsi tinik döbbenetes módon ugyanis azzal lázadnak szüleik ellen, hogy MÉG tökéletesebben, MÉG makulátlanabbul, és MÉG kifogástalanabbul tartják be a szabályokat…
Amikor ezzel szembesült, a nő hisztérikus nevetésben tört ki, amely végül sírásba torkollt az élet ilyetén mértékű igazságtalansága láttán. Emlékezett ugyanis, néhány éve milyen fáradtságos, agysejteket és életkedvet pusztító küzdelmet folytatott tizenéves lányával, aki hosszú évek során a kamaszok valamennyi morbid szokását és tulajdonságát produkálta. Erre most kiderül, hogy a szabályok kényszeres megszegési vágya, az alkalmi süketség, a tőmondatokból álló, kutyamorgásszerű kommunikáció, és „az anyám mindenképp egy unalmas, kőkorszaki lény” szemléletmód elviselése helyett a marsi anyák azzal küzdenek, hogy a kölykük túl akar tenni rajtuk tökéletességben… Hát hol van itt az igazság? És miféle abszurd, beteg bolygó ez?!
– A lányom szerint nem elég kegyesen oltom ki a filózák életét – szipogott egy jól megtermett, hosszú csápokkal ékeskedő anya a szokásos, katonafeleségeknek rendezett társasági összejövetelen. – Pedig a legfinomabb altatóitallal kezelem őket, elszenderedésük előtt fenséges lakomát kapnak, s csak öntudatlanságukban ontom vérüket. Ő azonban…
– Hogyan csinálja? – szisszentek fel együttérzően a többiek, sárga arcukon megértő kíváncsisággal. – Hogyan?
– Örömérzetet fokozó koktélokat vet be, amelytől az állatkáknak mámoros jókedve kerekedik. Elhiteti velük, hogy szabadon engedi őket, együtt énekelnek és táncolnak, s csak az örömujjongás végén kever észrevétlen módon altatóitalt a filózák italába.
– Az semmi – tromfolt rá egy másik, tekintélyes kinézetű asszony. – A fiam a takarítási mániájával hoz szégyent rám. Ha csápjaimon csúszva végigsikálok egy szobát, ő valamennyi csápjára hét folttisztító rongyot szerel fel, s hangosan kifogásolva munkám eredményét, felsikálja újra az egész szobát… Pedig az én csápjaim nyomán mindig minden ragyog, ti tudjátok a legjobban!
És így tovább. A nő pedig az ehhez hasonló panaszokat hallva sajnos annyira dühös lett, hogy egyre több bódító koktélt kért – mint mondta, csak azért, hogy kipróbálja magán, mielőtt a filózáknak adná…
Egy másik összejövetelen az asszonyok hiúságára próbált hatni, bevetve a versengés hatalmát. Csakhogy, mint kiderült, a marsi nőknek eszükbe sem jutott irigyelni egymást. Nem utálták, akinek szebb csápja, nagyobb háza vagy befolyásosabb férje volt. Őszintén örültek egymás szépségének, gazdagságának vagy sikerének, nem próbálták elszeretni mások férjét, s nem telt meg a szívük boldogsággal a másik kudarcai láttán. Őszinteségük miatt nem ismerték a célzásokat, így szurkálódással sem keserítették nőtársaik életét, a sértődés fogalma pedig semmit nem jelentett számukra. Ha valaki nem kedvelt valakit, hát kimondta, s akkortól fogva ők ketten nem keresték egymás társaságát. A férfiak szintígy működtek… Senki nem tört senki pozíciójára, nem vonta kétségbe a vezetők hozzáértését, nem pályázott a másik vagyonára vagy szerelmére.
Miután a nő ezt felismerte, a földi történelem hosszas tanulmányozásába menekült. Végül a keresztény egyházon belüli marakodásokat találta a legkiválóbb követendő példának, s aljasul megkísérelte egy hitvita kirobbantását a marsiak eredettörténete kapcsán. A legfőbb parancsnokok ülésén hozta szóba Kakatu legendáját, majd ravaszul elejtette a következő megjegyzést: „Egyesek szerint nem is a polipok ősanyjának a csápja akadt meg a torkán, hanem a polipok ősapjáé”. Biztos volt benne, hogy egy ilyen mérvű különbség felmerülése esetén a földi egyház simán összehívna egy egyetemes zsinatot, hogy jól egymás torkának essenek. Itt azonban, vita és felháborodás helyett kollektív nevetés fogadta kijelentését – valamennyien meg voltak róla győződve, hogy viccel…
A nő ekkor sem adta fel. Hazug állításokkal próbálkozott, hogy néhány tekintélyes személyt ellehetetlenítsen. „Titán kapitány, azt mesélted, hogy Kataku és Naratura valójában szerelmesek voltak” – jegyezte meg egy ülésen, a lehető legártatlanabb hangon. Mivel azonban a marsiak nem ismerték a hazugság lényegét, s az egymás iránti bizalmatlanság érzése sem ütötte fel köztük fejét soha, csupán annyit ért el, hogy mindenki elcsodálkozott szokatlan kijelentésein. Indulat nélkül cáfolták meg, amit mond, egy idő után pedig hangot adtak azon gyanújuknak, hogy a hadvezérasszony talán túl sok bódító koktélt fogyaszt…
A nő egy idő után belefáradt a hasztalan próbálkozásokba. Tervét, hogy bármilyen formában megrontsa a marslakókat, mind reménytelenebbnek találta. Napjai a megszokott protokoll jegyében teltek, s bár teendői közül némelyikben örömöt is lelt, lelkében egyre nőtt a nyugtalanság – még imádott férje kedveskedései sem tudták igazán megvigasztalni. S akkor, amikor szinte már teljesen lemondott a bomlasztás úrnőjének képzeletbeli címéről, a sors elrendezte számára az igazi Bomlasztóval való találkozást…
A találkozásra egy egészen unalmas hétfői napon került sor, amikor a hadvezér egyszer csak úgy érezte, képtelen imádott neje tekintetének mind kiveszőbb csillogásán tűnődni, ezért – a környezetváltozásban látva a gyógyírt – felvetette a hazautazás lehetőségét. A nő kezdetben öröm híján bólintott az ötletre, bántotta, hogy férje bokros teendői miatt nem kísérheti el, később azonban kedvet kapott a kiruccanáshoz. Talán jó lesz, ha nosztalgiázva ismét egyedül sétálhat a Lánchídon. Ha üldögél kicsit szeretett kávézói teraszán, és megfürdik az emberi gyarlóság üdítő tengerében, amelyet olyan sokáig szennyes víznek látott.
Férje intézkedésének köszönhetően egy óra múlva már láthatatlan űrhajóján ült. A jármű automata üzemmódba kapcsolva suhant a Föld felé, majd látótávolságon belül lassú tempóra váltott, a nő így töprengve szemlélhette a távolból csillogó karácsonyfadísznek tetsző, mesterséges fényárban úszó szülőbolygóját. Annyira elragadta a látvány, hogy végül marsi nyelven kiadta az „állj” parancsot, és űrhajójával sokáig Budapest kivilágított épületei felett lebegett. A nyüzsgő forgalmat nézve erőt vett rajta a szokásos ambivalens érzés, ami mindig is jellemezte az emberiség kapcsán. Hiszen tudta, hogy olyan faj tagjának született, amely ugyanannyi eséllyel képes angyali jótettekre, mint pokoli borzalmakra…
Nemcsak a történelmi tragédiák ábrándították ki, az egyes emberek természetén is elszörnyülködött. Túl sokszor látta, hogyan uralkodik el fajtársain a felsőbbrendűség érzése. Túl sokszor volt tanúja, hogyan torzulnak el egészségesnek hitt személyiségek a ranglétrán felfelé vezető út során. Túlságosan lehangolta, hogy bár az emberek többsége rögeszmésen vágyik rá, hogy valaki mélyen és örökké szeresse, amint megértik, hogy ezt tényleg megkapták, amint biztosnak vélik a feléjük áradó, kiszámítható szeretet, az élmény máris unalmassá szürkül számukra. Annyira, hogy végül elbizakodottságukban semmit sem hajlandók tenni a vágyott csoda megőrzéséért, s csak későn jönnek rá, hogy még az öröknek hitt szeretet és szerelem is megölhető ezzel…
(folytatjuk)
