Kecskés NikolettaA további beszélgetés során az is kiderült, hogy a speciális eljárással újrateremtett emberek szókincse igen behatárolt. Az alkalmazott technika ugyanis csak arra adott lehetőséget, hogy olyan szavakat használjanak, amiket életük során valaha írásba foglaltak. Ezeket táplálták be tudatukba, s ezek variációival élhettek az adott helyzetekben. Mivel Ady számtalan verset, cikket és elbeszélést magáénak mondhatott, kommunikációja igen változatosnak és kifejezőnek bizonyult. Léda és Csinszka azonban már közel sem voltak ilyen szerencsések, részükről ugyanis leginkább csak levelek maradtak fenn, hát kevesebb szókészletből gazdálkodhattak. Ám ezt is kiválóan használták fel arra, hogy hol egymással, hol a rezignáltnak tetsző költővel veszekedjenek.
– Éreztem megöl, ha hagyom – súgta Ady búsan a nőnek Léda felé intve, amikor említett kedvese épp nem figyelt. Több eszmecserére aztán már nem is adódott lehetőség, Csinszka ugyanis duzzogva feltálalta az ebédül szolgáló rántott filózát, majd néma falatozásba kezdett, Léda pedig a nő minden kérdésére hisztérikusan csak azt hajtogatta: „Az emlékeim az enyémek.”
A hadvezér sosem tudta meg, hogy ez a délután milyen döntő mértékben hozzájárult a Mars jól működő társadalmi rendjének későbbi váratlan és érthetetlen felborulásához. Sosem tudta meg, hogy saját szeretetteli, vigasznak szánt gesztusával taszította imádott nejét abba a kétségbeesésbe, hisztériába, majd hideg elszánásba, amelynek következtében romboló tervét kieszelte. A nő ugyanis mosolyogva, boldognak látszón tért vissza hozzá az Adynál történt látogatásából, legbelül azonban megfogadta: nem él így tovább. Ha nem mehet vissza a Földre, hát majd a Föld jön ide. Vagy, ha a Föld nem is, de az emberi természet, az emberi gyarlóság és az emberi szokások igen.
Megváltoztatom ezeket a hülye csáposokat! – döntötte el a nő, aztán szép csendben hozzáfogott ördögi tervének kidolgozásához… Meggyőződése volt, hogy a bomlasztás leghatékonyabb módja egy társadalomban, ha a kártékony beavatkozó a közösség legtiszteletreméltóbb és legelismertebb tagjait veszi célba. Ha ugyanis azok gondolkodásmódja formálódik át, s mérgeződik meg, akik a többség nézeteire és viselkedésére hatással vannak, az mindig egyenes út a sikerhez. Látott már ilyet nem egyszer a Földön, s jól tudta, hogy ez az alattomos elmélet csillagrendszertől és bolygótól függetlenül bárhol működhet… Terve megvalósítását persze otthon, saját férjénél is elkezdhette volna, a Hadvezér ugyanis a bolygó első számú urának számított, ám a nőt valamiért erre egyszerűen nem vitte rá a lélek. Így kizárásos alapon a Mars második vezetője, a Nagy Bölcs ideológiai megrontását tűzte ki céljául. Még nem tudta ugyan, hogyan kelt zavart a bölcsnek mondott csápos naiv és jóhiszemű marsi gondolkodásában, de biztos volt benne: elég lesz egy hosszabb beszélgetés kettejük között, hogy ötletre leljen.
A hadvezér persze a találkozásra irányuló óhaj hallatán nem is mutatkozhatott volna lelkesebbnek.
– Érdekfeszítő legendákat hallhat majd a bölcstől! Sokkal pontosabban meséli eredettörténetünket, mint bárki más, és tökéletlenségeink kapcsán is magyarázatokkal szolgál majd önnek, én gyönyörű, tökéletes földi Kedvesem! – ujjongott, majd elsietett, hogy megszervezze a találkozást.
Így történt, hogy a nő még aznap délután a marsi bolygóváros szélén, a Nagy Kietlenség határán találta magát. Elszántan kászálódott le a szállítására biztosított légi rollerről, hogy bekukkantson, majd tétovázva belépjen az előtte tátongó hatalmas barlang bejáratán.
– Hahó! – kiáltotta bátortalanul, aztán elszégyellte magát, mert bomlasztani jött, s nézete szerint a bomlasztók sosem gyávák… vagy talán mindig azok?
– Hahó! – válaszolt egy mély hang, annyira közelről, hogy a nő majdnem összerogyott rémületében. A lélegzete azonban akkor gyorsult csak fel igazán, amikor a hasadék homályából egy hatalmas, rózsaszín ruhában tündöklő Barbie baba bukkant elő.
– Egek!
– Tessék? – kérdezte a hang.
– Mi a franc?! Úgy értem… izé… üdvözöllek, Barbie, én a Nagy Bölcset keresem.
– Én vagyok – mosolyodott el az óriásbaba. – Férjed, a nemes hadvezér értesített érkezésedről, s gondoltam, egy számodra kedvesnek vélt külalakkal fejezem ki irántad érzett tiszteletemet. Tudod, nem sokan rendelkeznek közülünk az alakváltás képességével, a bölcseknek azonban ez mindig is kiváltsága volt. Kérlek, biztosíts róla, hogy jól választottam!
– Öh… Hogy is mondjam, kissé bizarr… – motyogta a nő. – Átváltoznál inkább az eredeti formádba, ha lehet?
– Természetesen.
A bölcs a következő másodpercben már óriási, csápos valójában állt a szűk barlangfalak között. Egyik nyúlványával két követ görgetett maguk közé, majd intett a nőnek, hogy foglaljon helyet, s maga is így tett.
– Nyilván a marsi nép eredettörténetét szeretnéd hallani egy olyan csápos szájából, aki az utóbbi évezredek során személyesen is jelen volt. Azaz tőlem. – tette hozzá, miután észlelte a nő tekintetében felbukkanó értetlenséget. – Tudod, nem sokan rendelkeznek közülünk az évezredekig való életbenmaradás képességével, a bölcseknek azonban ez mindig is kiváltsága volt. Ennek okán épp egyidős vagyok a bolygóddal, saját történelmünknek pedig mintegy a tizedét végigéltem. Az eredettörténetet korábbi társamtól, a nemrég elhunyt Nagy Bölcstől ismerem, ki korábbi társától, a régebben elhunyt Nagy Bölcstől, ki korábbi társától, a még régebben elhunyt Nagy… Ám látom, türelmetlen vagy, úgyhogy nem folytatom, inkább belefogok a történetbe. Dőlj kényelmesen hátra, és hunyd be szemeid, hogy képzeleted kellő élénkséggel alkothassa meg elmédben a szavaim nyomán születő képeket… Kezdhetem?
A nő csukott szemmel bólintott, s egy pillanatra valahol a múltban érezte magát, amikor lelkes egyetemistaként homályba veszett kultúrák mítoszait és legendáit kutatta. Annyira magával ragadta ez a nosztalgikus érzés, hogy átmenetileg még álnok tervéről is elfeledkezett.
– Eredetünk kezdete előtt a Marson nem létezett más, csupán hatalmas óceán – hallotta a bölcs andalító hangját, s szinte már látta is maga előtt az óriási kék vizet, a maga fenségességével. –Éltek benne ugyan finom, húsos lények, többek között például polipok, ám nem rendelkeztek a magas értelem kiváltságos képességével. Egy napon aztán rettenetes vihar gyűrte maga alá a bolygót, s az egymáson át cikázó villámok egyike belecsapott az óceán közepébe. A villámból származó energia titkos erőket szabadítva fel pedig egy új lényt teremtett, a mi Ősapánkat – ő volt Kakatu, a húsevő robot…
– Micsodaaa?! – kérdezte megütközve a nő, miközben kinyitotta a szemét, és teljesen kizökkent az addigi áhítatból.
– Húsevő robot – ismételte türelmesen a bölcs. – Kakatu aztán….
– Várj, ne haragudj, de ez nagyon abszurd. Hogyan lehetne az ősötök egy húsevőrobot?
– Kérlek, hadvezérasszony, ne veszítsd el eredettörténetünk iránti érdeklődésed, csupán azért, mert földi származásotok a nálunkénál sokkal tökéletesebb. Hadd mondjam tovább, és idővel mindent megértesz. Hunyd vissza a szemeid!
– Na, jó…
– Szóval Kakatu ősapánk erős volt, agresszív és mohó – váltott a bölcs ismét andalító hangszínre. – Húsevő robotként mindent felfalt maga körül, csak evett és evett, sosem szűnő vágyát csillapítva. Az óceánban élő állatok pedig fogyatkozni kezdtek. A végén már csak polipok maradtak, egyre kevesebben. A polipok ősanyja, egy óriási, különleges példány, kinek neve Naratura volt, megpróbált Kakatu lelkére beszélni. Figyelmeztette, hogy ha nem mutat mértéket mérhetetlen étvágyában, végül a polipok népe is kihal, s Kakatu maga is éhen veszik, hiszen nem talál több táplálékot a bolygón. Ősapánk nem hallgatott az okos szóra, ám egy napon mégiscsak ráállt, hogy meghallgassa Naratura érveit, s megígérte, hogy találkozójuk ideje alatt nem bántja az ősanyát. Amikor aztán együtt voltak, Kakatu elkezdett valóban figyelni a polipok ősanyjára. Megértette szavait, a szemébe nézett, s nemcsak nézte, de valóban látta. És akkooor…
– Annyira sablonos! – nyögött fel a nő. – Beleszeretett?
– Nem. Megette. Kakatu megette a polipok ősanyját, aki azonban olyan óriási volt, hogy egyik hatalmas és rágós csápja ősapánk torkán akadt, s a halálát okozta. Kakatu az őspolippal a gyomrában az óceán mélyére süllyedt, majd egy borzalmas vihar során ismét a vízbe sújtott a villám, s energiája nyomán a fémből és csápos húsból lévő keverékből két új lény sarjadt. Ők voltak az első marslakók – fejezte be a bölcs elégedetten. – Erejükben, nagyságukban, és húshoz való vonzódásukban ugyan ősapánkhoz voltak hasonlatosak, de teremtődésük során Kakatu emlékeit is örökölték, így tanultak mohósága példájából. Megfogadták, hogy sosem viselkednek mértéktelenül, kegyetlenül és agresszívan. Ezeket a szabályokat betartva népesítették be a Marsot, s társadalmunk jelenleg is ugyanezen szabályok irányítják. Ezért van például, hogy csak azt a lényt ölhetjük meg, amelyet saját kezűleg elkészítünk, majd megeszünk. Ezért képtelen minden marsbéli az igaztalan dolgok kimondására, s ezért viszonyulunk minden élőlényhez olyan jóindulattal, amelyet magunknak is kívánunk.
– Briliáns – mormolta keserűen a nő, mert akár akarta, akár nem, a bölcs teljesen megnyerte magának ezzel a teremtéstörténettel, még a húsevő robotos hülyeséggel együtt is. Így most hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Talán az egész tervét sutba kéne dobnia, és megszoknia itt? Hiszen a Földön folyton jóindulatra és őszinteségre vágyott! Ez most az a világ. Mi lenne, ha belenyugodna, s megpróbálna hozzájuk idomulni? A bölcs lemondó sóhaja azonban félbeszakította tűnődését.
– Sokáig azt gondoltuk, elég jó lények vagyunk és megfelelően élünk… mindaddig, míg meg nem jelent a földi civilizáció. Míg meg nem jelentetek ti. Akkor aztán szembesültünk tökéletességetekkel. Azzal, hogy mindent jobban, kedvesebben és kegyesebben csináltok nálunk.
– Dehogy! – tört ki a nőből a tiltakozás, s minden korábbi haragja új erőre gerjedt.
– Dehogynem! – vitatkozott meglepődve a bölcs. – Több írásos gyűjteményetek rendelkezésünkre áll, amelyből jóságotok kiderül, s amelyekben tiltjátok a gonoszságot. Ha pedig ez nem lenne elég, minden száz évben elküldtünk egy megfigyelőt bolygótokra, aki két teljes napot tapasztalatszerzéssel töltött, hogy végül élményeiről a nép hadvezérének és bölcseinek beszámoljon. Egyedien bájos mozgókép technikátok történetei is rendelkezésünkre állnak, amelyeknek „romantikus filmek” a neve, s egyik megfigyelőnk hozta el őket egy videótékából. Egyszóval szeretném kifejezni a hálám, amiért makulátlan földlakóként érdeklődsz tökéletlenebb népem múltja és jelene iránt. Hálás vagyok azért is, amiért ideköltöztél tökéletes bolygódról, hogy tökéletes szerelmedben részesítsd náladnál tökéletlenebb hadvezérünket.
– Elég! – kiáltotta a nő még hangosabban. Maga sem tudta, mi mérgesíti fel jobban, a saját állítólagos tökéletességének emlegetése, vagy a férje állítólagos tökéletlenségéé. Azt azonban biztosan érezte, hogy mégsem adja fel tervét, miszerint a tudtára jutott információk alapján elbizonytalanítja valamiben az elmevezetőt és áskálódni kezd. Most azonban annyira elöntötte a harag, hogy képtelen volt hidegfejjel belefogni a kivitelezésbe, bármennyire is szerette volna. Pedig a harag a sosem bizonyul túl hasznosnak egy bomlasztó részéről…
– Nem érted! A Földön folyó élet közel sem tökéletes! – csattant fel zaklatottan, és legszívesebben hozzávágta volna kesztyűit a csodálkozva pislogó bölcshöz. – Számtalan érvvel szolgálhatok ennek alátámasztására. Mit szólsz mondjuk ahhoz, hogy a hatalomra jutott emberek legtöbbször egyszerűen kihasználták a kevésbé szerencséseket múltunk hosszú évezredei során?
– Ugyan nem tudom, hogy a kihasználás mit jelent, de tanultam emberi történelmet – válaszolt sértődötten a bölcs. – Ha a múltban élő emberpéldányok elégedetlennek mutatkoztak volna fölébük kerülő vezéreikkel, nyilván nem hódoltak volna előttük. Nem ünnepelték volna hatalomra jutásukat, nem vonultak volna parancsaikra háborúkba, s nem kedveskedtek volna nekik mindenféle adónak nevezett hozzájárulással. Mégis így történt. Tudom, mert megfigyelőink minderről beszámoltak!
– Csakhogy mindezt nem önként tették! Értsd már meg! Kényszer hatására, különben büntetést kaptak vagy kivégezték őket!
– Kényszer? Büntetés? – A bölcs egészen eltátotta a száját, és végül kuncogni kezdett. – Te valami abszurd eszmefuttatással kívánsz engem próbára tenni. Miért hajoltak volna meg emberpéldányok százezrei és milliói egyetlen embertársuk akarata előtt úgy, hogy valójában nem értettek vele egyet? Már a feltételezés is logikátlan és nevetséges. Hiszen, ha összefognak, egy pillanat alatt eltörlik nem kívánt uralkodójukat a föld színéről! No, bizony, már értem! Tréfálkozol, ezért próbálod az emberi faj példányait ilyen tehetetlen, s gyermetegül ostoba teremtményekként feltüntetni előttem. Igazán vicces, valóban szórakoztató…
– Nem tréfálok! Nézd meg a bolygónkat jobban, és rögtön látni fogod, miféle szörnyűségek zajlanak ott!
– Szörnyűségek? Ugyan! Talán még nem említettem, hogy nem csupán a Földet figyeltük. Számtalan más bolygóbeli életet tanulmányoztunk, amelyeken valóban szörnyű dolgok történtek. A vénuszbeliek például évszázadokon keresztül élve megsütötték egymást.
– Az nálunk egy időben keresztény szokás volt!
A bölcs megcsóválta a fejét, újra leszögezte, hogy ő bizony érti a tréfát, udvariasan nevetgélt egy ideig, majd elkomorult és hátrálni kezdett.
– Igazán jól szórakoztam, ám ha nem haragszol, időm véges. Most már fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. Sajnos, mi itt a Marson, tökéletlenségünk folytán komoly problémákkal küszködünk. Nem sokan rendelkeznek közülünk a komoly problémák megoldásának képességével, a bölcseknek azonban ez mindig is kiváltsága volt, így hát elköszönök, hadvezérasszony, hogy feladataimat végezhessem.
(folytatjuk)
