A kávéfőzőm ma reggel kis híján a mennybe ment. Még mielőtt az első adagot kitüsszentette volna magából, megtaláltam az egyik vezető hírportál cikkét, mely szerint a napi két-három csésze koffeines kávét fogyasztókat ritkábban támadja meg a demencia, mint azokat, akik ezt a hívságot kipaterolják az életükből. Semmi hókuszpókusz, semmi vajákosság: a kutatók nyílt összefüggésre bukkantak, és ezt nem átallották világgá is kürtölni Ennek örömére rögtön kerestem is egy nagyobb bögrét.
Az ember egy idő után megtanul együtt élni ezekkel a hírekkel. Hétfőn még bűntudattal issza a második kávéját, mert valahol azt olvasta, gyötrelmeknek teszi ki vele a szervezetét. Kedden már amiatt van bűntudata, hogy a második csészét kihagyja. Hab a tortán, hogy szerdán a felesége megkérdezi, kér-e egy harmadikat, mire azt feleli, hogy attól függ, mit írnak erről a tudományos rovatok.
A tojással majdnem ugyanígy jártam. Mire megtanultam jó lelkiismerettel megenni, valaki a szalonnáról kimutatta, hogy a fogyasztása fél öngyilkosság. Ott ültem egy klassz rántotta fölött, amelynek egyik fele már megkapta a felmentést, a másiknak meg még folyt a tárgyalása.
A tudósok többnyire pontosan elmondják, mit vizsgáltak és mire jutottak. A baj valahol a kutatók és a reggelizőasztal között kezdődik. Mire a hír elér hozzám az „összefüggést figyeltek meg” tételből az lesz, hogy „igya ezt minden reggel, különben meg fog hülyülni”. Egy hét múlva pedig ugyanott, ugyanolyan nagy betűkkel közlik, hogy „ha ezt issza minden reggel, valószínűleg meg fog hülyülni”.
Én mindenesetre azonnal megittam a második kávét. A harmadikat csak azérft hagytam ki, mert a főzet addigra kihűlt. Félretettem hát, hogy majd később. Ritka megnyugtató érzés volt végre úgy dönteni valamiről, hogy elég volt megkóstolni, bár lehet, hogy ez már a hülyeség előszobája.
