Karácsonyi körtánc egy falat káposztával

2015.12.23.
Olvasták: 840
google_karifa

A szeretet ünnepéhez számos olyan hiedelem és rögeszme kapcsolódik, amelyeket már rég betemetett az idő homokja, és mi hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy nem is léteznek többé, pedig csak nem látjuk őket úgy, abban a káprázatos fényességben, ahogy az egyéb, fényistrángos díszeket és csillagokat csodáljuk, megfeledkezve arról, hogy mindez csupán a látszat, és a lényeg ott lent a lábunk alatt, ebben a feltételezett időhomokban pihenve várja, hogy ügyes vagy netán enyves kezű régészek kikaparják és magukkal vigyék egy pipafüstös, dohos levegőjű kamrába, az egyéb hiedelmek és rögeszmék félhomályos, riasztóan kaotikus gyűjteménye közé, egy újabb, immáron homoktalan időnélküliségbe, a saját haszontalanságok nyilvánosságot kizáró, titkos laboratóriumába, mindenféle kipárolgások és gyanús sejtések lazán egymásra dobált halmaiba, amely alól épp, hogy csak kidereng valami a valóban elfelejtett, gyerekkori vagy még régebbi, nagyszülők, rokonok, ismerősök, szomszédok, netán bezörgető koldusok meséjéből előkerekedő babonák szövétnekéből, hogy emlékeztessen bennünket a rég feledésbe merült tudományra, a karácsonyhoz kötődő varázslások gyűjteményéből megmaradt, csupán egy napig érvényes tudásra, a hit és a kétely egymást erősítő, vagy egymást kioldó működésére, az öröm és a bánat puha, nesztelen kergetőzésére, a szorongás és az öröm váltóáramának színuszgörbéjére, amelynek kiinduló pontján a sudár fenyőfa áll, mintegy megtestesítve ezt sokféle vágyat és törekvést, hogy magabiztosan mutassa meg azt az irányt, amely a hiedelmek és rögeszmék időhomokból kitüremkedő rozsdás alkatrészei között a bizonyosság felé vezet, feltéve, hogy nem csábulunk el a mesterkéltség és a hamisság szirénhangjainak, és nem úgy tekintünk erre a csodás képződményre, amely egyszerre anyagi és a spirituális természetű, szóval ha nem gárgyulunk el önnön zsenialitásunktól, azt feltételezvén, hogy ha valaki, hát mi aztán nem dőlünk be semmilyen ősi, köhögtető illatú karácsonyi babonának, mert a felvilágosultság színszűrőjén keresztül saccoljuk ezt az egész miskulanciát, mégpedig fél szemmel, fölfelé sunyítva a töltött káposztás lábosból, amelynek fölszálló gőzpárája glóriába foglalja a fa csúcsán görcsösen kapaszkodó angyalkát, igen, őt nézzük, kegyetlen, torz vigyorral gyűrve le a lédús falatokat, mindegyiket utána küldve annak a gyomrunkba kúszott és ott megfészkelt hiedelemnek, hogy az angyalka egyszer csak fogja magát, és elrugaszkodik arról a kicsiny, tüskés ágról, majd laza félkörívben, jó Spitfire vadászgép módjára megkerüli az asztalt, épp hogy csak odapillantva a lábosra, aztán kelepelve a plafonig küzdi magát, majd még azon is túlra, az egy pillanatra megmutatkozó Mennyországig, de ez olyasféle nyilallásos villanás lesz, mint amikor cigányútra szalad a matéria, ránk hozza a hidegfrászt, a szemdüllesztően levegőkapkodásos köhögést, és ekkor, ebben a szent pillanatban vág belénk a legrégebbi, legrögeszmésebb hiedelem, hogy karácsony szentestéjén ezért az egy pillanatért nem szabad egyedül falatozni, mert óhatatlanul is ránézünk majd az angyalkára, és a saját esendőségünk képzettársításos ösztöne miatt könnybe lábad a szemünk, nem leszünk képesek megkülönböztetni a valóságot az ábrándozástól, félre nyeljük a falatot, és akkor nekünk kampec lesz, ott gebedünk meg a fa alatt, fejünket belefúrva az idő mindent elfedő homokjába a többi rögeszmés hiedelem és babona közé, ahol a karácsony sem több a tovavágtató gyorsvonat múló zakatolásánál.

Hóremheb István

Fiatal prózaíró, a Tébolyda című antológia egyik szerzője.

Ne hagyja ki ezt sem: