– Ez bűntény, mi több: ez egy kegyetlen gyilkosság! – kiáltott fel Arimelda, miután belépett a lakás utcai szobájába, és meglátta, hogy a férje mit végzett.
Johannes térdig állt tettének következményeiben, vagyis a dobozok, az összegyűrt és darabokra tépődött papírok, meg egyéb holmik kusza maradványaiban.
– De anyukám! – mondta bátortalanul.
– Semmi de! – förmedt rá az asszony. – Mint mondtam, ez gyilkosság a jó ízlés, és a hagyományos értelemben vett emberi kultúra minden vívmánya ellen. Hogy tehettél ilyet?!
Johannes zavartan vakargatta a hasát, miközben a bűnt kereste abban a műveletben, amit éppen befejezett.
– Én nem így látom – mondta végül.
– Akkor nézd meg alaposabban! – jelentette ki Arimelda ellentmondást nem tűrve.
Johannes eleget tett a kérésnek, de nem lett okosabb.
– Szerintem ez így rendben van – jelentette ki végül, de a hangján érződött a bizonytalanság.
– A kék egyáltalán nem megy a barnához, ám ezt most hagyjuk. A tetejét nézd, te ütődött!
– Mi baj a tetejével?
– Ferde!
– Azon könnyen segíthetünk. Alá teszek egy könyvet és kész.
– Nem úgy ferde, te szerencsétlen! – emelte fel a hangját az asszony. – A hegye hozzáér a plafonhoz, amiatt ferde!
Johannes odalépett a felesége mellé, és bár ezt kínvallatás alatt sem ismerte volna be, onnét ugyanazt látta, amit az asszony. De ha lépett egyet a fal felé, már nem is látszott olyan bántónak a hiba. Ezt okozza a perspektíva, a fene essen Rafaellóba, amiért feltalálta.
– Lefűrészelem – jelentette ki végül.
– Még csak az hiányozna! Ha fönt vágod el, megcsonkítod, ha meg lent, törpévé változtatod. Rajtunk röhög az egész közösségi média, ha kiposztoljuk.
Johannes tétován ácsorgott. Nem lett volna szabad magára vállalni ezt a munkát, mert mi tagadás, nincs hozzá érzéke. Elvileg ez a gyerekek dolga lenne, de az idén nem jönnek haza, majd csak újév után, az asszonynak meg a konyhában vannak teendői, úgyhogy a feladat a kényszerűség erejével rátestálódott. Mindent megtett, és mégis ez lett a vége: gyilkosság az ünnep szellemisége ellen.
– Márpedig nem jöhet számításba más, mint a csonkolás – vitatkozott.
– Ne is lássam! – vágott vissza Arimelda dühösen, és kivonult a konyhába.
Johannes eltűnődött azon, hogy talán előbb kellett volna mérni, és csak azután vásárolni, de annyira bízott magában, hogy ezt mellőzte. Tényleg ferde, a fene egye meg. És forgatni sem lehet, mert hiába állítja úgy, hogy a görbület hátrafelé vezesse a pillantást, elég egy lépés oldalirányba, máris kiderül a csúf igazság.
Lement a pincébe a fűrészért, meg egy nagy nejlonért, nehogy bepiszkolja a szőnyeget. A végén még tényleg olyan leszek, mint egy darabolós gyilkos – gondolta, miközben ivott egy kortyot a munka közben szaporán fogyasztott keserűlikőrből. Gondolt egy merészet, és az üveget is magával vitte. A fűrésszel meg a palackkal aztán kiállt a teraszra, és jó hangosan, hogy a környéken mindenki hallhassa, elrikkantotta magát:
– Papa mambo, mambo hej papa Joe, kukinet!
Ez egy ősrégi sláger volt, azokból az időkből, amikor még nem érdekelte, hogy valami ferde vagy egyenes. Lehet, hogy a szövege leírva másként festett, de ő világéletében így hallotta. Mindig kihozta vele a sodrából Arimeldát, mert túl azon, hogy ennek a dalnak nem volt semmi értelme, tényleg olyan volt, mint egy bestiális gyilkosság a jó ízlés ellen.
Most az övéihez hasonló gondokkal küszködő, és szemmel láthatóan láncfűrészekkel, szekercékkel meg egyéb brutális vágóeszközökkel kísérletezgető szomszédokat hergelte ezzel a módszerrel, és ők azonnal össztüzet zúdítottak rá. Természetesen hógolyókkal, ahogy az kultúremberektől ilyenkor, télidőben elvárható.
Szvétics Hubenár fordítása