(Jadranka Sladović írása a Dalmatinski Večernjak című lapból)
Orahovica, ez a bájos kis horvát falu, karácsony estéjére készülődött. A házak ablakai melegen világítottak, a levegőben fahéj és sült hús illata keveredett. De a legnagyobb sürgés a Grgić házban volt, ahol mint minden évben, most is összegyűlt a család az ünnepi vacsorára. Most viszont egy váratlan vendég is érkezett.
– Ez Ivica lesz! – mondta Mira nagymama aggódva, amikor a ház előtt megállt egy autó. És valóban a járműből Ivica, a huncut sógor kászálódott ki.
– Boldog karácsonyt! – kiáltott, majd hozzátette: – Hoztam egy kis zalogajt!
Zalogaj alatt Ivica egy hatalmas dalmát pršutot (szárított sonkát) és egyéb harapnivalót értett. Grgićék asztala már amúgy is roskadozott a finomságoktól, de a sógor érkezésével ez szintet lépett.
– Kóstoljátok meg hamar ezt a pršutot! Senki nem készít ilyen finomat a megyében! – büszkélkedett Ivica, miközben vastag szeleteket kanyarított le a sonkából.
A család óvatosan belekóstolt, de már a harmadik falatnál érezték, hogy ez nem lesz könnyű este.
Marica, a nagynéni ezt nem is hagyta annyiban.
– Ivica, kedvesem, ez pompás, de az én specijalitetem, a szárma – mondta, és az asztalra tett egy hatalmas lábost. A szárma, ez a savanyú káposztába tekert hústöltelék, annyira illatozott, hogy még a szomszéd kutyája is felnyüszített tőle. Marica nem tűrt ellentmondást, mindenkinek kimert a tányérjára egy hatalmas gombócot.
– Ez maga a művészet, Marica – bólogatott Ivica, de látszott rajta, hogy nem fogja magát megadni.
– De mit szóltok a szlavóniai kulenemhez? – vágott vissza, és előkapott egy hatalmas kolbászt.
Ahogy telt, múlt az idő, a rivalizálás csak fokozódott. Jöttek a pörköltek, a házi sajtok, a burekok (húsos vagy sajtos leveles tészták), és persze a sütemények. A család már alig bírt nyelni és kortyolni, de Ivica még mindig tartogatott meglepetést.
– És mi a helyzet a fritule-vel? – mondta, majd előhúzott egy zacskónyi apró, fánkszerű édességet, amit rummal és mazsolával bolondítottak meg. A desszert illata még azokat is elcsábította, akik addigra már háromszor megfogadták, hogy nem esznek többet.
Ekkor lépett színre Pavle nagypapa, aki eddig csendesen szemlélte az eseményeket.
– Félre a tréfát, vegyünk elő egy igazi különlegességet – mondta szigorúan.
– Mi lenne az? – kérdezte Ivica hitetlenkedve.
Nagypapa felállt, és a kredencből kivett egy üveg pecsenyelevet, amit paprikával, fokhagymával és házi rakijával kevert össze. Az asztal körül ülők lefagytak.
– Aki ezt bírja, mindent bír – mondta, és valamennyiüknek töltött egy kupicával. A család habozott, de nem mertek nemet mondani. A lötty annyira erős volt, hogy az első korty után mindenki egyszerre krákogott.
Amikor levegőhöz jutott, Ivica hátradőlt, de szemében ott csillogott a harci kedv.
– Akkor fordítsuk a témát komolyra! – mondta, és előhúzott a hátizsákjából egy rozoga formájú, aranybarnára sütött édességet. – Itt van a régi családi recept alapján készült medimurska gibanica! Négy réteg: mák, túró, dió és alma. Mind saját kézzel készült.
A család egyszerre ámult és nyöszörgött, mert úgy érezték, egy tehervonat ment át rajtuk. Marica azonban nem hagyta magát.
– A gibanica szép dolog, de próbáltátok már az én aranygaluskámat? Zágorjei recept szerint készült! – harsogta, és elővarázsolt egy tálcányit az édességből. A galuskák puha, omlós, vaníliamártással borított halmai azonnal leküzdhetetlen vágyat ébresztettek az asztalnál ülőkben.
Ekkor Mira nagymama is megköszörülte a torkát.
– Ez mind szép és jó, de a paprenjak az igazi – mondta, és előhúzott egy apró, kopott bádogdobozt.
– Paprenjak? – kérdezte Ivica meglepetten, mert a dobozból azok az illatos, mézeskalácsszerű sütemények kerültek elő, amelyek fogyasztását lehetetlen abbahagyni.
A család bátortalanul nyúlt a sütemények után, de hamarosan már egymás kezéből kapkodták ki az utolsó darabokat.
Amikor a gyomrukat simogatva már azt hitték, túljutottak a nehezén, Ivica újra előállt.
–Tudjátok, mit hoztam Samoborból? Valódi kremšnita-t! – és elővett egy cipősdobozt.
Davor az asztalra dőlt, és panaszosan felnyögött:
– Ivica, ha még egyszer meghallom a specialitás szót, esküszöm, hogy kihívlak egy túrókrémes párbajra.
De Marica sem hagyta magát. Kihúzott egy sötétkék skatulyát az ajándékok közül.
– Hölgyeim és uraim, bemutatom a dubrovniki rozatát! Ezt a receptet még Stipan bácsi tanította nekem, és ha valaki azt hiszi, hogy ettől nem fog beszakadni az asztal, az téved.
Az édes illatok betöltötték a szobát, és bár már senki nem akart enni, képtelenek voltak nemet mondani.
– Most már tudom, miért mondják, hogy a horvát konyha embert kíván – bölcselkedett a nagypapa, miközben az utolsó paprenjak morzsákat törölgette a tányérról.
Ivica az asztalra könyökölve, kissé mámorosan intett:
– Mielőtt befejeznénk az estét, van még valami, amit meg kell kóstolnotok! – mondta, és a poggyásza aljáról előhalászott egy fémbobozt. – Ez a szlavóniai ürgepörkölt!
Az asztal körül ülők egyszerre dermedtek meg.
– Ürgepörkölt?! – kérdezte Marica riadtan.
– Igen, az! – felelte Ivica büszkén. – Szlavónia mezőin fogott zsákmányból, paprikás, fokhagymás szaftban elkészítve. Ez a valódi, ínyenceknek szóló finomság.
Davor, aki már a végkimerülés határán volt, megpróbált tiltakozni.
– Ivica, miért büntetsz minket? Nem elég a slavonski kulen meg a Kremšnita?
– Fejet kell hajtanunk a tradíció előtt – jelentette ki Ivica, és már osztotta is a pörköltet. – Aki nem eszik belőle, annak nincs helye az asztalnál!
A család tagjai lassan, vonakodva nyúltak a kanalukhoz. A szaft illata ínycsiklandó volt, az ürgehús pedig omlós és ízletes, de minden falat újabb csapás volt a gyomrukra.
Marica próbált visszavágni.
– Én is készültem egy különlegességgel – mondta bágyadtan, és előhúzott egy tálat a rerniből. – Íme a zöldséges burek, Medjugorjéból hozott recept szerint, a Szűzanya áldásával!
Az asztalnál ülők már csak legyinteni tudtak erre, miközben Ivica újabb adag ürgepörköltet mért Davor tányérjára.
– Gyerekek, ez már nem is karácsonyi vacsora, hanem élethalálharc, de Ivica, te vagy a király – mondta a nagypapa tele szájjal.
Ivica büszkén dőlt hátra.
– Jövőre elhozom a szlavóniai töltött ürgét is – jelentette ki. – Paprikás szalonnával spékelve, kemencében sütve!
Davor erre már csak legyintett.
– Akkor én jövőre vegetáriánus leszek – motyogta, miközben próbált felállni az asztaltól.
Az ürgepörkölt még napokig téma maradt a család körében, és bár senki nem bánta meg, hogy megkóstolta, mindenki megfogadta, hogy jövőre egy kicsit visszafogottabb karácsonyt tartanak – legalábbis Ivica nélkül.
