Itt az ágytál, amire vágytál

2024.02.15.
Olvasták: 212

(Mese a kapitalizmusról, amely hosszú idő múltán hozzánk is elérkezett.)

 

Hetvenes évek, München. Az első „nyugati” utazás. Nem ment valami könnyen, de valahogy sikerült elintézni. Meghívólevél Erwintől, a müncheni baráttól, aki ugyanúgy gyűlöli a kapitalizmust, mint én. Közjegyző által hitelesített fogadalom, mely szerint barátom mindenféle értelemben kezességet vállal értem, ha a szükség úgy hozza, még örökbe is fogad, csak a magyar hatóságok legyenek olyan szívesek és engedjenek ki, higgyék el, nem bánják meg, nem fordítok hátat a Magyar Népköztársaságnak, nem leszek hűtlen a hazámhoz, kiutazásom nem sérti a magyar állam érdekeit, meg különben is, a kislányomat semmi pénzért nem hagynám faképnél.

És akkor, mert csodák mindig voltak és lesznek, csak szép türelmesen ki kell várni, megnyílt előttem a vasfüggöny, én meg, szó, ami szó, levegőt is alig tudtam venni, hát még ha tudtam volna, hogy miféle kalandokban lesz részem!

Az első élmények persze mellbevágóak. Az a sok-sok ember, ahogy lazán intézi a dolgait, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Sehol egy szemlesütés, hátralesés, csak egyenest a másik szemébe, elvégre mindenkit megilletnek bizonyos emberi jogok, hát én csak lestem! Honnan a csudából vesznek ezek ennyi bátorságot és önbecsülést? De hiszen ez maga a Kánaán! Ha visszamegyek Budapestre, kipróbálom, lesz, ami lesz!

(Egy igen kedves barátom, aki miután egy hónapot töltött Mianmarban, az egykori Burmában, a hazatérése utáni egyik első éjszaka lement egy éjjel-nappali boltba, hogy valamit vásároljon, s úgy hajlongott és mosolygott, akár egy buddhista szerzetes, mire az eladó azt hitte róla, hogy meleg…)

Mindenesetre most itt vagyok Münchenben, a tornacipőmben kicsempésztem sok-sok „valutát”, nyugatnémet márkát, a zsebeimben cetlik lapulnak, hogy valóra váltsam az otthoniak dédelgetett álmait.  „Ez ott fillérekbe kerül, minden utcasarkon árulják!” Hittem is, meg nem is, mindenesetre nekivágtam a beszerzőkörútnak. Irány egy nagyáruház, ott biztos mindent hamar megkapok, a gond letudva, aztán jöhet a nagybetűs élet – sör, zene, mámor és egyebek.

Már ott is vagyok. A bejárati ajtók előtt tolongás, hatalmas, színpompás műanyag zacskókat szorongató emberek nyüzsögnek. Azt hinnéd róluk, hogy boldogok, hiszen már annyi mindent megkaparintottak maguknak, de nem, a tekintetük komor és elszánt, alighanem még sok vásárlási tervet forgatnak a fejükben. Na, mindegy, nem törődöm velük, nekem sok a dolgom! Hoppá, ez meg mi a fene? Jól bevágtam a homlokom, tiszta erőből nekimentem egy ajtónak, sajog is a homlokom. Azt hittem, nincs is ott, olyan tiszta és átlátszó, Budapesten bezzeg messziről látszik, hogy ott van egy maszatos ajtó. Ám nincs időm morfondírozni, essünk túl a nehezén, hadd örüljenek az otthoniak. Ahogy bent termek, forogni kezd velem a világ, szédülök a fényáradattól, olyan árubőség fogad, hogy egy-két percre le kell hunynom a szemem, az emberek úgy rajzanak ide-oda, hogy a hangyák is megirigyelhetnék. Végre magamhoz térek, előkaparok egy cetlit a sok közül, s minden német tudásomat összeszedve egy mosolygó eladónőhöz lépek. Udvariasan előadom, hogy mi járatban vagyok, de az agyonsminkelt hölgy szeme meg sem rebben, csak mosolyog, mint akit a múlt héten plasztikáztak, s a legkisebb arcrándítás is fájdalmat okozna neki. És csak most látom, hogy megint sikerült hülyét csinálni magamból! Egy próbababát szólítottam meg. Mentségemre legyen mondva a német eladónőket igen nehéz megkülönböztetni a próbababáktól. A smink, az örökké mosolygó, ámde rezzenéstelen arc megtévesztő, úgyhogy ha biztos akarsz lenni a dolgodban, csípjél bele egy jó nagyot a fenekükbe, akkor kiderül a meztelen igazság.

2000-es évek, Budapest. A feleségem rám parancsol, hogy szedjem össze magam és vegyek egy új cipőt, mert a régi bemondta az unalmast. Amúgy bármit, amire szükségem van, ő vesz meg, mert irtózom a vásárlástól, ő meg jobban tudja a méreteim, mint én, de a cipő az más, azt fel kell próbálni, hogy tényleg jólesik-e benne a járás. Zokszó nélkül engedelmeskedem, de rosszat sejtek. Nejem, aki persze úgy ismer már, mint a saját tenyerét, ki is nézte, hogy hová menjek, naná, hogy egy bevásárlóközpontba, de nyugodjak meg, a bolt a földszinten van, a bejárattól alig néhány száz méterre, behunyt szemmel is megtalálom, ha nagyon izgulnék, ad valamilyen – természetesen homeopát – szert, meglátom, seperc alatt túlleszek az egészen. Persze, meg amit a paci himbál, mondanám, ha hatéves lennék, de már jóval idősebb vagyok, úgyhogy inkább magamban mondok cifrákat.

Jobb a békesség, nekiveselkedem hát az ijesztő kalandnak. Egy-két átszállás, busz, villamos, aluljáró, s hipp-hopp ott is téblábolok a bejárat előtt. Tolongás, hatalmas, színpompás műanyag zacskókat szorongató emberek nyüzsögnek. Azt hinnéd róluk, hogy boldogok, hiszen már annyi mindent megkaparintottak maguknak, de nem, a tekintetük komor és elszánt, alighanem még sok vásárlási tervet forgatnak a fejükben. Én meg csak állok, mit keresek ebben a zsibvásárban, fut át a fejemben, de aztán észbe kapok, mostanában gyakran esik, s az a lyuk a cipőm talpán nem ismer könyörületet. Nagy levegőt veszek, s majdnem nekimegyek a vakítóan tiszta ajtónak úgy, mint annak idején Münchenben, de nem, a világ sokat fejlődött azóta, ez az ajtó már magától nyílik. És már bent is vagyok, „bekap a tömeg”, ahogy a Költő írta, s haladok, sodródom az árral, mint aki tudja, hogy – egy másik klasszikust idézve – a sorsa elől nem menekülhet. Légszomj, izzadás, szédülés és búskomor hegedűszó, ami folyton azt húzza a fülembe, hogy ugyan mi a francot keresek én itt. Ja, igen! Cipőboltot. És nézd csak, tényleg ott van. Mielőtt belépnék, lehuppanok a szemközti padra, hogy a pattogatott kukorica szaggal mit sem törődve pihegjek egy kicsit és végiggondoljam a tennivalókat. Aztán felkecmergek, kihúzom magam, s a tőlem telhető magabiztossággal bevonulok a boltba. Lopva körülnézek, hosszasan, mert a fejemben minden összekuszálódott, el kéne dönteni, hogy merre is induljak, de csak állok ott, mint… hagyjuk is inkább! Végre megpillantok egy eladónőt, ahogy ott feszít merev mosollyal az arcán a polcok mellett, akár egy köztér kőbe vésett díszlete vagy egy panoptikum viaszba öntött figurája, s már indulnék is felé, hogy a segítségéért esedezzem, amikor bevillan a müncheni próbababa emléke.

Semmi kedvem még egyszer úgy felsülni, mint akkor, inkább kikullogok az üzletből.

 

 

 

 

Szentmiklósi Tamás

1953-ban születtem, abban az évben, amikor Sztálin meghalt, Rákosi Mátyás hatalmi rendszerében pedig az első repedések mutatkoztak. Nagymama visszahőkölt a látványomra, mert sárgasággal jöttem a világra. Szüleim sokat aggódtak értem, négyéves koromig ugyanis meg sem szólaltam. Mintha csak sejtettem volna, hogy az életem a szavak rabságában telik majd, hogy tehát nyelvtanár, fordító és író leszek. Jó ideje a saját kertemben teszek-veszek, ahol tennivaló akad bőven.

Ne hagyja ki ezt sem: