Egy monodráma, ami több hangon szól
Az IMAgináció nem egyszerű színházi előadás – inkább rítus, belső utazás és gyászszertartás egyben. Egyetlen életszaggató mozzanatból indul – az édesanya elvesztéséből –, de pillanatok alatt az egyéni történetből kollektív tapasztalássá válik. Mindenki, aki valaha veszített már el valakit, érezni fogja ezt a rezonanciát.
Topolcsányi Laura szövege szinte lírai. Az a pillanat, amikor „ráengedte a szívét a földre” – nemcsak egy metafora, hanem testi gesztus a búcsú és az érintés határán. A darab szövete a halál és az élet kérdését szinte egy lélegzetvétellel kezeli: „Valaki volt – és most nincs. Valaki nem volt – és most van.” Ezek a mondatok nemcsak szólnak, hanem megnyitnak valamit bennünk – egy belső kaput, amelyet gyakran inkább zárva tartanánk, amit csak az tud igazán, aki már megérintette a gyász kapujának kilincsét. A darab Topolcsányi Laura személyes veszteségét dolgozza fel, és a gyász univerzális élményét tárja a közönség elé.
Cilka figurája mindannyiunk ismerőse. Az a nő, aki már nem bírja, de még tart. Aki már elengedne, de még tartozik. Aki nem tudja, mit rontott el, de sejti, hogy valami történt. Aki beszél – mert muszáj, és mert ha csendben lenne, beleőrülne. Beszél, mert a halottaknak is beszélni kell néha, különben eltűnnek belőlünk is.
A színpadon minden mozdulat mélyen hat. A szürreális lebegés, amit említettek az ajánlóban, valóban érezhető – nem mint eszköz, hanem mint állapot. Cilka úgy él, mint aki félig már odaát van, de valami visszatartja – talán a lánya, talán a saját be nem teljesített mondatai.
És mégis – a nehéz téma ellenére az előadás bővelkedett a humorban. Nem harsány, nem harsogó nevetés volt ez, hanem finom, emberi derű. Olyan mondatok, gesztusok, félrebiccentett tekintetek, amelyekben ott volt az élet abszurditása, és az a fájdalmasan ismerős kicsit nevetek, kicsit sírok érzés. Ez a humor nem tagadta a gyászt – hanem áttetszővé tette, emberivé, élhetővé.
Az egész előadást valami különös szépség és varázslat lengte körül. Nem egyszerűen jól megcsinált színház volt ez – hanem szakrális tér. Egy olyan előadás, ami nemcsak nézőként enged jelen lenni, hanem résztvevővé tesz. Együtt megyünk végig Cilka útján – és közben a saját utunkon is.
Sejtettem, hogy nagyon jó előadás lesz – hiszen Nagyváradi Erzsébet, Böbe neve számomra mindig is garancia volt a minőségre. De amit az IMAginációban láttam tőle, az minden várakozásomat felülmúlta. Mondhatnám, hogy ez egy jutalomjáték egy nagy színésznőnek – de ez így nem lenne igaz. Mert ez a darab kegyetlenül erős igénybevétel. És Nagyváradi Erzsébet még mindig az a színésznő, aki nem játszik, hanem átlényegül. Cilka karakterén át rengeteg más hang, arc, sors szűrődik át. Bár monodrámáról van szó, mégsem volt egy pillanatra sem egyszólamú – mintha egyetlen testben többen szólaltak volna meg.
És ehhez a színészi teljesítményhez szorosan hozzátartozik Tasnádi Csaba rendezése, amely egyszerre finoman visszafogott és zseniálisan rétegzett. Egy zsebkendőnyi kis színpadon egy egész világ jelenik meg, nem külsőségekkel, hanem hangokkal, sejtésekkel, jelenléttel. A háttérből beszűrődő hangok, hangulatfoszlányok, gyerekzaj, vízcsöpögés zörejek mind-mind belső emlékeket idéznek fel – olyan, mintha a néző agyában szólalnának meg. Ez nemcsak díszlet vagy hangkulissza – ez a belső tér kivetülése, mind-mind belső emlékeket idéznek fel, ahogy a tér és idő is átlényegül. És ez a tér, ez a csendekkel és rezdülésekkel teli tér, pont annyira él, mint maga Cilka.
A rendezés egyik legzseniálisabb vizuális megoldása, hogy a háttérben megjelenő kockás csempe – a padló, ahol Cilkát a halál érte – a függőleges térbe van kifeszítve. Mintha a padló hirtelen fal lett volna, és Cilka már nem ezen a világon járna. A háromdimenziós valóság megszokott tengelyei felcserélődnek, a néző pedig egyszer csak azon kapja magát, hogy nem tudja, merre van a fent és a lent. Ez a kifordított világ, ez a belső vízió valóságosabbnak hat, mint bármi kint. A gyászban tényleg így van: minden, amit ismerünk, elveszíti a megszokott irányát. Ebben a kifordított térben Cilka – és velünk együtt mi is – újra és újra próbálja megtalálni, hol vagyunk. Hol van az élet. És hol van az, aki már nincs.
A darab a felszínről indul, hétköznapi mozdulatokkal, gesztusokkal – és aztán szépen, rétegről rétegre süllyedünk le a lélek mély bugyraiba. Olyan belső tájakon jártam vele együtt, amelyekről már csak hivatásomból adódóan is azt hittem, már jól ismerem őket, de az ő előadásában egészen katartikus hatású volt újra meglátogatni őket. És ez a látogatás nem volt könnyű.
Rengetegszer visszatapsoltuk – és látszott az arcán, hogy ez nem az a szerep, amiből egy tapsra ki lehet bújni. A jelenlétének súlya még ott maradt a térben. Nem lehetett csak úgy „vége”. És bennünk, nézőkben sem. Az előadás után sokáig ültem volna még a csendben – nehéz volt csak úgy felállni, kimenni, eltenni magamnak, hogy „ez is megvolt”. Ez a darab nem pusztán egy szép színházi élmény. Ez egy testi-lelki tapasztalás, ami dolgozik benned órákkal, napokkal később is.
Nem is tudom, hogyan lehet ezt egyetlen lélegzettel végigvinni – de Nagyváradi Erzsébet megtette. És mi pedig végignéztük, végigéreztük vele. Ez az előadás nem csak a gyászról szól. Hanem a szeretetről is. Milyen anyának lenni, mit él meg a gyerek, mit jelent maradni. És mit jelent menni. Mi mind részesei vagyunk ennek az imaginációnak.
Az előadás 2025. április 6-án volt a Várkert Bazárban.
