1931. november 27. nevezetes napja a magyar filmgyártásnak: ekkor mutatták be a Hyppolit a lakájt. Kevés olyan közönségfilmünk akad, amely közel száz év után sem veszít a frissességéből, de ez a film ilyen.
Ha listát készítenék minden idők legjobb magyar filmjeiből, biztos az első ötben lenne a helye, de csak azért sem készítek listát, úgyhogy natúrban, ám felelősségem teljes tudatában, ország-világ előtt kijelentem: a Hyppolit a lakáj nemzeti örökségünk egyik tartóoszlopa.
Most hosszan lehetne magyarázgatni, miért, és itt megint szerteszét futnának a gondolatok, mert ugye, kinek a pap, kinek a sekrestyés, de abban azért megegyezhetünk, hogy ebben a filmben kijött a lépés. Remek a szereplőgárda – a Csortos-Kabos duó olyasféle hatékonysággal lődözi a poénokat, ahogy a Messi-Suárez kettős nyomul a Barcában –, remek a sztori, és akkor még a díszletvilágításról nem is beszéltem. A Hyppolit nem egy blődli ökörködés, üvegtigrises meg magyarvándoros ripacskodással, mert már-már Shakespeare-i igényességgel építkezik, a gegjei meg akár a piramis kőkockái: mindegyik hézagmentesen illeszkedik az előtte lévőhöz.
Bocsássanak meg nekem, hogy eszem ágában sincs szakszerűnek lenni, inkább csak lelkendezek és vigadok, hogy ezt a filmet megnézhettem vagy ötször, sőt, ha valahol adják, és véletlenül odaszörfözök, ott is feledkezek rajta, mert megunhatatlan. De a Hyppolit-film igazi nagy hozadéka az volt, hogy merőben új platformra helyezte a közeledésünket a hagymához. Előtte ezt a fűszert(?) ambivalens módon ítéltük meg, de Kabos Gyula híres kinyilatkozása után – A hagymához is hagymát eszek –, mi is érezzük magunkban ezt a virtust.
Nem is értem, hogy a jó makói hagymát miért nem ezzel a filmmel reklámozzák?
