– életmese –
Az öreg szeretett boltba járni. Felvette a jó kabátját, leporolta a nadrágját, a cipője – bár ócska volt – kitisztítva. Mindig elfogta egy kis izgalom, amikor a kopott pénztárcából előkotorta a százast, és tolni kezdte a kocsit. Kicsit rátámaszkodott, így könnyebben ment.
A csokoládék mellet csak kicsit lassított, amióta a cukra az egekbe szökött, úgy tett, mint akit nem érdekel a sok hívogatóan fényes/puccos édesség. A diabetikus dzsemről – elég drága – eszébe jutott a szilvalekvár főzése. Az emlékezetes őszi munka volt, nagy üstben fortyogott a lekvárnakvaló, kavarni kellett ám szakadatlanul, nehogy odakozmáljon. A gyerekek minden évben elégették a szájukat a kóstoláskor, de nem bánták, mennyei íze volt. Nyelt egyet, aztán haladt tovább.
A zöldséges résznél elidőzött. Alaposan szemügyre vette a lila padlizsánokat, a kaliforniai paprikát, a koktélparadicsomot, a gránátalmát. Sose kóstolt ilyesmit. Az avokádóval végképp nem tudott mit kezdeni, de harsogó mélyzöld színe tetszett neki. Bár nem szokott semmihez hozzá nyúlni, óvatosan végig simította, kicsit recésnek érezte.
A bolt egyik távoli pultja volt a kedvence, itt volt a helye a komolyabb nézelődésnek. Elégedetten olvasgatta, hogy „tengeri sügérfilé”, „homár egészben” meg „garnéla farok” – ezen mindig mosolyognia kellett. „Éti csiga burgundi mártásban” – ez új volt. Önkéntelenül eszébe jutott, ahogy otthon a bicegő konyhaasztalon a csorba fehér tányérra kitálalja. Felnevetett, a mellette elsiető kalapos asszony feddően ránézett, de most ez se zavarta.
Elért a húsokhoz, itt töltötte a legtöbb időt. Élvezettel mormogta a feliratokat: „sertés szűzpecsenye”, „friss darabolt tarja”, „csirkemellfilé”. A végén az üvegen át szemlét tartott, gyorsan elhúzta, majd kivette a csirke farhátat. Gondosan megnézte, forgatta, a felirat szerint néhány forinttal több, mint amire számított, de volt még nála némi apró. Kifutja.
A bolt előtt megszokásból ácsorgott még egy darabig, de nem jött ismerős. Lassan elballagott hazafelé. Elégedetten lóbálta a spárgaszatyrot. Benne lapult az ebédrevaló. Két napra elég. Vagy háromra, beosztással.
Vasárnap nem jön, zárva az üzlet.Szombaton se, mert akkor nagyon sokan vannak, türelmetlen/tülekedők, múltkor is arrébb lökték, nem durván, de azért rosszulesett. Meg olyankor ácsorogni/nézelődni se lehet. Pedig az a jó.
”Éti csiga” – tűnődött, de a mártás neve már nem jutott eszébe. Majd legközelebb jobban odafigyel. Legközelebb.
