Van egy barátom, a Bercsovics Csuszti, aki egy gyakorló író. A múltkor, amikor véletlenül összefutottam vele, lelkendezve újságolta, hogy talált egy teljesen új olvasót.
– Ne mondd! – hitetlenkedtem. – Olvasót nem lehet csak úgy találni, ahogy egy szélsodorta ötszázast az utcán.
– Nem is ott találtam, hanem a könyvtár mögötti nádasban! – mondta Csuszti, miközben olyan hevesen gesztikulált, hogy a kávéja rálöttyent egy odatévedt kóbor kutyára. Szegény pára úgy bámult rá, mint egy elsőkötetes szerző, akit lehúz a kritika.
– A nádasban? – pislogtam. – Te ott vadászol olvasókra?
– Hát persze! Ott még érintetlen a terep! Tudod, ahogy az aranyásók se a főutcán lapátolták a járdát, hanem elmentek a vadonba. Én is így gondolkodom.
Kiderült, hogy Csuszti már hetek óta járja a város elhagyatott zugait egy rozoga sámlival, egy tucat régi regénnyel, és egy olvasócsapdával, amit ő barkácsolt össze egy Kindle-ből, két banánból meg egy horgászzsinórból.
– A legfontosabb – magyarázta lelkesen –, hogy csendben kell lenni. Az olvasók ugyanis félénkek. A legkisebb zajra is megugranak, pláne, ha meghallják, hogy „kortárs magyar irodalom”.
– Ez hihetetlen. Végig a nádasban ültél, és fogtál egy olvasót?!
– Ahogy mondod. Letelepedtem, kinyitottam egy könyvet, és úgy tettem, mintha olvasnám. A módszerem neve: passzív csalogatás. Egy jó óra múlva már meg is jelent egy példány. Gyanakodva közelített: fiatal férfi, fülhallgatóval, látszólag nem érdekelte a könyv, de a szeme sarkából figyelt. Először csak odasettenkedett, mintha Pokémon Go-zna, aztán megkérdezte: „Maga tényleg könyvet olvas?” Ekkor lesújtottam rá a szokásos kedvességgel. Azt mondtam neki, hogy ez egy limitált példányszámú, saját kiadású kispróza-gyűjtemény. És hogy még meleg, mert most jött ki a nyomdából. A srác elvette, beleolvasott, nevetett egyet, aztán azt mondta: „Ez egész jó. Van még?”
– És aztán? – kérdeztem.
– Hurkot vetettem rá. Először csak cserélni akart valami kézműves sörre, de aztán feliratkozott a hírlevelemre. Azóta már két bejegyzésemet is lájkolt! Igazi, természetes körülmények között nevelkedett olvasó, nem tenyésztett, mint a netes algoritmusokkal fogott példányok.
– Hihetetlen! – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat.
– Jövő héten a régi víztorony körül próbálkozom – mondta Csuszti csillogó tekintettel. – Ott talán nőstény példányokat is találok. Ők hosszabb novellákat olvasnak, macskás témakörben. A párzási időszakban különösen fogékonyak a szépprózára.
– És ha elfogynak a tocsogók körüli olvasók?
– Akkor majd bányászok! Mint az aranyláz idején: ha nincs a felszínen, mélyre kell ásni. A metróban, a szennyvízcsatornában, a plázák alsó szintjén! De megtalálom őket, egytől egyig!
És ahogy ott állt a galambos ingével, a zsebében könyvjelzőkkel meg szórólapokkal, hirtelen tényleg úgy festett, mint egy XXI. századi Jack London.
Én pedig azóta is azon gondolkodom, vajon hány szabadon mászkáló olvasót rejt még ennek a kis országnak nádasokkal és szkepticizmussal átszőtt vidéke? Talán a kisebb pocsolyák környékén is lézenghet belőlük néhány, úgyhogy a jövő héten én is próbát teszek: kiülök egy lavór vízzel meg néhány könyvvel a tér közepére.
