Ezt nem csak úgy, költőileg kérdezem, hanem kétségbeesett jelzés gyanánt. A hajótörött van így, amikor a levegőt eresztő gumicsónakjában hánykódva, reményvesztetten fellövi az utolsó jelzőrakétáját. Egymillió dolláros novella! Maga a szentivánéji álom! Ha tudnám az elkészítésének titkát, hót biztos, hogy nem ezzel a jegyzettel bajlódnék, hanem lazán odavetnék egy húszoldalast, ahová kell, és már húznám is elő a számlatömbömet. A megtapasztalt valóság az én esetemben ugyanis az, hogy legutóbb egy 14 oldalas – többek állítása szerint érdekes – novellámért hétezer forintot kaptam egy olyan irodalmi portáltól, ahol még fizetnek a publikált írásokért. Mindebből egyértelműen kiviláglik, hogy sem jogom, sem hozzáértésem, sem egyéb kötődésem nincs ehhez a témához, de valami megmagyarázhatatlan kényszer mégis idehúz hozzá.
Történt ugyanis, hogy egy amerikai magazin karácsony előtti számában megjelent egy húszoldalas elbeszélés – eredeti címén Cat Person –, amiről villámgyorsan kiderült: páratlan remekmű. Jelen pillanatban úgy fest, ez az írás testesíti meg azt az ősi óhajtást, hogy az irodalom megváltója legyen az emberiségnek. Ha a Cat Person alkotója a matematika terén nyomult volna, most a kör négyszögesítésének képletével büszkélkedne, ez pedig nem kevés. Bizonyos kiadóknak megér vagy egymillió dollárt.
Sajnos nem tudok olyan jól angolul, hogy ezt az írást a maga teljes szépségében értékelhessem, de úgy érzem, erre nincs is szükség. A novelláról írt magyar nyelvű figyelemkeltőben van egy árulkodó félmondat: ez az írás jókor volt jó helyen. Ami azt illeti, ez teljesen lefedi a lényeget: nem számít, hogyan és mit írunk, csak az, hogy a munkánk gyümölcse találkozzon az olvasó érdeklődésével. Magyarán: legyen trendi, divatos, felkapott, futtatott, sztárolt meg hasonló. Mindezt szem előtt tartva Sherlock Holmes-i képességek nélkül is kikövetkeztethető, miről szólhat ez a modern love story. Nem lehet csöpögős a romantikától, mert a mai olvasó már nem bőgni akar, hanem igazolva látni önmagát abban a harcban, ami a nemek között a 21. század elején kialakult.
Kitágítva egy kicsit a kört, és elvonatkoztatva attól, hogy ebben a mélange-ban mindnyájan benne vagyunk, egészen nyilvánvaló, hogy Amerika és vele együtt az ún. nyugati típusú civilizáció utat tévesztett. Az emancipáció meghozta a nőknek az áhított egyenlőséget, de hasonlóan az erdélyi falvakhoz épített aszfaltutakhoz, el is vitt valamit. Jelen esetben a békét, a nyugalmat, a megértést és még seregnyi más, ősi értéket. Elég csak egy kicsit körülnézni a neten, hogy észrevegyük, milyen csúnyán elbánt a nyugati módon civilizált hölgyekkel az emancipáció. Nem csak a tetoválás túlzásba vitelére gondolok – aminél nagyobb őrültséget talán még a fűzők korában sem ötlött ki az emberiség –, hanem arra a szabados, senkihez sem kötődöm, senkihez sem tartozom életmódra, amelynek a fejlett Nyugat éppen a nők viszonylatában látja a legnagyobb kárát. Nekünk, magyaroknak is az a legfőbb bajunk, hogy asszonyaink, lányaink túlnyomó többsége kutyát vezet az utcán, nem gyereket.
Ez a mentalitás olyan szerteágazó, morbid és deviáns, hogy nem egy jegyzet keretében kellene kielemezni. Ebből nőtte ki magát a metoo mozgalom is, és ennek lett kondenzációs terméke ez a sikernovella, ami az én értelmezésem szerint a kiüresedett, jövő nélküli férfi-nő viszonyrendszert tárja tükörként az olvasó elé.
De nem vonom kétsége a mű irodalmi értékét, mert ugye, köztudott, hogy az irodalom sosem úgy fejlődik, ahogy a legnagyobb mesterek elképzelik, hanem úgy, ahogy az olvasók. Márpedig az olvasói igény most azt az irodalmat sztárolja, amely félig virtuális, félig interaktív, de mindenekelőtt közösségi játék. Nem tudom, hogy szomorkodnunk vagy pedig örvendeznünk kéne emiatt.