Nyár van, a végtelen fesztiválok és nagy sörözések időszaka, amikor az ember akarata ellenére is fogyaszthat oly mennyiségű fermentált árpaitalt, hogy lehetetlenné válik számára a hazajutás. Ilyenkor az árokpart lesz az a menedék, ahol ideiglenesen álomra hajthatja a fejét, tehát érdemes megtanulni, hogyan kell ott szabályosan tentikélni.
Tudományos megközelítésből az árokparti alvás nem csak egy kijózanodási stratégia, hanem olyan létélmény, amelyhez éppen annyira fontos a helyszínválasztás, mint a testhelyzet és a légzéstechnika. Mindez kizárólag gyakorlással sajátítható el a maga komplex valóságában.
Először is, meg kell találni a tökéletes árokpartot, ahol nem a víz, hanem a gödörszerűség a lényeg. A lágy ívű meder lehetőleg legyen száraz, vagy ha mégsem az, akkor pocsolya helyezkedjen el az alján, a patakot és a sebes sodrású folyócskát messzire kerüljük el. A csekély nedvesség viszont egyenesen kívánatos, mert kiváló felszállópályát biztosít az alvásunk idején minket körberepülő szúnyogoknak, akik gondoskodnak arról, hogy ébredés után az ábrázatunk ne a másnaposságtól, hanem a csípésektől legyen pirospozsgás. Az alvásra termett árokparton a növényzet – gyékény, pitypang vagy csalán – kellemes, ropogó hangokkal segíti elő a mély relaxációt. Emellett ügyelni kell arra is, hogy ez a hely legalább öt méter távolságra legyen az úttesttől, így a járókelők és fesztiváli kutyák békén fognak hagyni bennünket.
A testhelyzet kiválasztása legalább ennyire fontos, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az árokparti alvás művészete néhány jól bevált pózra épül. Az egyik legnépszerűbb a féloldalas fekvés, amikor a bal lapockánk gyengéden a lapulevelek közé süpped, miközben a jobb karunk óvatosan a pocsolya fölé kúszik, megkönnyítve a test számára a méregtelenítést. Ha szűkös a hely, vagy ha a fesztiváli zaj túl erős, érdemes az összegömbölyödött csiga pózába helyezkedni, ami nemcsak a test hőmérsékletének szabályozását segíti, hanem a vizelési szándékkal odatévedő kutyákat is elriasztja.
Az árokparti alvás idején javasolt az öblös horkolás, ami a köznyelvben durmolásként ismert. Felszerelés szempontjából az üres műanyag pohár szinte nélkülözhetetlen: egyszerre szolgálhat fej- vagy könyöktámaszként, de párnaként is jól jön, csakúgy, mint a papírszalvéta , amelyet sokan próbáltak már ebben a helyzetben takaróként használni. Habár a műanyag zacskó kifejezetten luxus, ha fellelhető az árokba hajigált szemetek között, kiváló alternatíva lehet a sátor szerepére, már amennyiben nem fújja le rólunk a szél.
Reggel, amikor a nap első sugarai megcsillannak a fűszálakon, lassan és megfontoltan kell felegyenesednünk, mert ekkor még minden mozdulat fejfájást okoz. Arcot mosni nem kell, elég, ha letöröljük magunkról a harmatot, ami meg a civilizációba való visszatérést illeti, kezdődjön az a klasszikus négykézlábra állással. Ha alvás közben nem zsebeltek ki bennünket, pár perc múlva már két lábon közlekedhetünk, merészen és öntudatosan haladva a sörösbódé irányába, ami a fesztiválok környékén mindig korán kinyit .
Ez az árokparti alvás belépő szintje, amelyet bár nem oktatnak az egyetemeken, igény azért lenne rá. Nem beszélve arról, hogy a minőségi árokpartok száma is erősen korlátozott, úgyhogy a szegény fesztiválozóknak padokon, buszmegállókban vagy kukák tövében kell álomra hajtaniuk magukat, ha úgy hozza a szükség. De ez csak egy apró kellemetlenség, és nem is zavaró, ha a sör kellően hideg.