Van egy ismerősöm, a Léc Pisti, aki már akkor is mikrotanult, amikor ezt még a legnagyobb elmék is csak bukásközeli állapotnak nevezték.
A múlt század hetvenes éveiben még nem tudtuk, hogy lesznek idők, amikor a tudás melegágyának hitt magolás veszíteni fog a népszerűségéből, ezért más tanulási módszer eszünkbe sem jutott. Az órán kifejtett figyelést élből mellőzve úgy próbáltuk elsajátítani az anyagot, hogy leültünk a konyhaasztalhoz, kinyitottuk a könyvet, és addig ismételgettük a verset, amíg az genetikai mutációt nem okozott a sejtjeinkben. A rövidebb tételekkel hasonlóan jártunk el: anélkül, hogy az értelmüket kutattuk volna, lazán bemagoltuk mindegyiket. Arkhimédész törvénye például nem egy állítás volt, hanem egy dal: „Minden vízbe mártott test, kisangyalom, a súlyából annyit veszt, kisangyalom, amennyi az általa, kiszorított víz súlya, kisangyalom.” Megtanultuk mindent, amit muszáj volt, éspedig szó szerint, nem rövidítve, nem összevonva és végképp nem jócskán leegyszerűsítve.
Pisti eközben az egyik közismert mikrotanulási technikát alkalmazva fogott egy legyet, kitépte a szárnyait, aztán cérnát kötött rá, és egy tintapöttyön keresztül szabadon mászkáltatta a pad tetején. Máskor meg a plafont nézte, vagy a ceruzáját rágta, mert rájött, hogy a végén a radírguminak mentolos íze van. Néha lapozott csak bele a könyvbe, de csupán azért, mert a Start magazinból kitépett meztelen nős képeket oda rejtette el. Úgy tett, mintha az anyagot silabizálná, de mert közben sunyi mosolygott, pontosan tudtuk, mi az, amit tanulmányoz. Ha a tanár kiszólította a táblához, és megkérdezte, készült-e az anyagból, azt felelte, persze, tudja a lényeget. Ez a dacos őszinteség mindig kifizetődött, mert általában megadták neki a kettest.
Dolgozatírás előtt mi majd megvesztünk az idegtől, mert képtelenek voltunk olyan lazán és eredményesen puskázni, ahogy Léc Pisti. Az egész tanári kar miránk vadászott, mert mi szabálykövetők voltunk, tehát felelősségre vonhatók. Pistit ugyanúgy békén hagyták, ahogy a metróban jegyellenőrzéskor a csavargókat. Velük a rendszer nem tud mit kezdeni.
Azóta eltelt pár évtized. Mi továbbra is szorgalmasan tanulunk, olvasunk, jegyzetelünk, vagyis megpróbálunk megfelelni az írott és íratlan szabályoknak. Pisti ezalatt vállalkozó lett, de hogy pontosan mivel foglalkozik, ne kérdezzétek. Semmilyen végzettsége nincs, a pénze mégis annyi, mint a pelyva.
És most a világ utolérte Pistit a mikrotanulással. Ma már konferenciákon, tanulmányokban és okos alkalmazásokban magyarázzák azt, amit ő akkor ösztönből művelt. A tudomány most komolyan bólogat ahhoz, amit annak idején legfeljebb legyintéssel jutalmaztak. Én pedig itt ülök a makrotanulásom romjai között, könyvekkel, jegyzetekkel meg fölösleges emlékekkel, és miközben kiteszem ennek a cikknek a végére a pontot, már nem is az a kérdés foglalkoztat, hogy kinek volt igaza, hanem, hogy a világot elözönlő idiotizmus elsöprő fölénye miatt egyáltalán volt-e valaha értelme a tudást komolyan venni.
