Drága Olvasóim! A nevem Scribonius Firkasz és per pillanat egy Cannae nevű falu mellett állok. Az idő meleg és Krisztus előtt 216. augusztus 2-át mutat a naptár. Azt ne kérdezze tőlem senki, ki az a Krisztus, és mi a fenét jelent az, hogy augusztus. Ezt a furcsa időmérőt a főszerkesztőmtől kaptam, amikor megbízott, hogy készítsek a Római Polgár számára helyszíni tudósítást a seregeink és a karthágióiak között várható látványos összecsapásról. Na jól van, térjünk a lényegre! Az idő derült, és akkora a forróság, hogy a kabócák is sziesztáznak. Jupiterre mondom: józan ember ilyenkor nem egy csatamező szélén ácsorog, hanem egy árnyékos tavernában üldögél Rómában, néhány bacchánsnő társaságában. De engem sajnos ide kárhoztatott a balsors, ahol perceken belül kezdetét veszi az évszázad csatája. Közvetlenül előttem több mint 130 ezer katona várja a bírói sípszót, hogy egymásnak ronthasson.
A mi oldalunkon két consul, Lucius Paullus és Gaius Varro ül a kispadon, de ahelyett, hogy a taktikát finomítanák, inkább vitáznak, pedig a jelek szerint Hannibál, aki immár két éve túrázik Itália földjén, cselvetésre készül. Hannibált egyébként tegnap személyesen is láttam a sajtájon, és akkor nagyon magabiztosnak tűnt. Lehetett is, mert ő érkezett elsőként a helyszínre, így a csatateret a maga kényelmére alakíthatta ki.
Ó, máris elkezdődött a harc, kedves olvasók, és úgy tűnik, a katonáink Varro tervét követik: nyomulnak előre, mint a kés a tokaszalonnában! Hannibál középen szinte tálcán kínálja fel magát, ami már gyanúsan kedves gesztusnak tűnik. Ha minden így folytatódik, délre letudjuk ezt az egészet, és mehetünk fürödni az Adriába, ami itt van a közelben valahol.
De mi ez?! Hannibál szárnyai, mint két hatalmas olló, lassan összezáródnak katonáink körül. Az egész csatatér egy hatalmas káosz, olyannyira, hogy már azt sem tudom eldönteni, vajon érdemes-e elővennem az ebédre csomagolt olívás kecskesajtomat vagy inkább meneküljek.
Egy futár borzalmas hírt hozott: Lucius Paullus elesett, és vesztettünk vagy nyolcvanezer embert. Ez biztosan benne lesz a ma esti RAI híradóban! Varro viszont – úgy hallom – még él, de ha engem kérdeztek, valószínűleg azért, mert időben kereket oldott. Ám a legmeglepőbb mégis az, hogy Hannibál nem indul Róma felé, hanem kivár. Talán maga sem hiszi el, hogy ekkora győzelmet aratott, vagy nem tudja, hogy minden út Rómába vezet?
Bárhogy is legyen barátaim, ebből a csatából egy dolog világos: sose becsüljük le az ellenséget, különösen akkor, ha az Alpokon elefántokat vezetett át, és nemcsak egy hétvégére érkezett hozzánk. Abban pedig biztos vagyok, hogy legközelebb majd több szerencsénk lesz.
Üdvözlettel:
Scribonius Firkasz
