Az Egri csillagokból Hegedűst úgy ismertük meg, hogy ő volt az áruló. Azt a figura volt, akit muszáj utálni, mert különben megbillen az egész nemzeti tákolmány. Dobó a hős, Bornemissza a kreatív startupos hadmérnök, a nők forró szurkot öntenek, mindenki nagyon magyar, és kell valaki, akire rá lehet mondani, hogy na, ő a rohadék. És erre ott van Hegedűs, mint egy gondosan odakészített narratív szemetesvödör.
De van egy kis bibi: ha ezt az egészet nem negyedikes olvasókönyvként, hanem felnőtt emberként nézed, akkor Hegedűs nem árulónak, hanem az egyetlen valamennyire józan szereplőnek látszik az egész várban.
Komolyan. Gondoljunk már bele. Ott állsz egy ostrom alatt, nyakadon egy brutális túlerő, minden recseg-ropog, hullanak az emberek, és van egy lúzer társaság, amelyik azt mondja, hogy bármi történjék, mi itt most történelmet fogunk csinálni. Ez elsőre nagyon szépen hangzik, zene is szól alatta („Mi egy vérből valók vagyunk…”), drónfelvétel, lassított zászlólobogás, és molinóra kiírva, hogy „A magyarok sosem adják fel!”.
A gond csupán az, hogy az ilyen döntéseket olyanok hozzák meg, akik tizenhat éven át szétlopták az országot. Zebrákat tartottak hátaslovak helyett. Orosz brikettet vettek a kályháikba, és még sorolhatnám.
És ekkor jön Hegedűs, és azt mondja, uraim, ez nem hősiesség, hanem egy kollektív szerepjáték. Hogy lehet, hogy amit ti becsületnek hívtok, az valójában egy nagyon súlyos vezetői felelőtlenség? Érjétek föl ésszel ti birkák, hogy nem a fal a fontos, hanem az, ami kívüle van. Nem az a hazaszeretet csúcsa, hogy mindenkit beledaráltok a legendába, hanem az, hogy nem gyártatok legendát. Mert az igazság az, amit a hivatalos emlékezetpolitikai műhelyek nyilván nem szeretnek, hogy valójában Dobóék voltak az árulók.
Nem úgy, hogy titokban a töröknek dolgoztak, nyilván nem. Hanem egy sokkal magyarabb, sokkal ismerősebb módon. Elárulták azokat, akik rájuk voltak bízva. Elárulták a józan észt a póz kedvéért. Elárulták a túlélés lehetőségét a morális szelfizés oltárán.
Mert nézzük meg ezt a mechanizmust: van egy elit, amelyik rájön, hogy ha elég ügyesen csomagolja be a saját makacsságát, akkor abból nemzeti karaktert tud gyártani. Azt mondják: aki velünk van, az hős. Aki kérdez, az bomlasztó. Aki kételkedik, az áruló. Aki azt meri mondani, hogy gyerekek, ebből iszonyú nagy baj lesz, mert a török sokkal erősebb, ha most nem veszi be a várat, beveszi majd jövőre, vagy azután, azt eltiporja ez a protonáci diktatúra. Tudjuk, hogy széllel szemben pisálni csak a hülyék szoktak, de aki nem fordítja abba az irányba a fütykösét, amibe Dobóék, arra azonnal ráfordul a propaganda-ostromgép, és az ipse úgy jön ki az egész sztoriból, mint egy jellemtelen patkány.
Ismerős? Remélem, az.
Hegedűs igazából nem csinált mást, mint amit ma minden normális ember csinálna egy ilyen helyzetben: változást akart. Rájött, hogy a geopolitika nem azért áll meg a kapuban, mert valaki nagy hangon kiabálja a bástyán, hogy a török addig ide be nem teszi a lábát, amíg mi vagyunk hatalmon. Ez remekül hangzik, csak rettenetesen hosszú a sebesültek listája, az egészségügyben meg kevés a tépés.
De persze a magyar hagyomány mindig gyanakvással nézett azokra, akik nem akartak azonnal díszhalottá válni. Nálunk a pragmatikus ember eleve gyanús, mert nincs benne halálromantika. Nem lobog eléggé. Nem lehet vele kampányolni. Nem lehet rá olyan könnyen rátenni a nemzeti filtert. Hegedűs ezért lett árulónak nyilvánítva. Nem azért, mert különösebben aljas volt, hanem mert túl korán mondta ki azt, amit csak utólag szabadna bevallani: hogy nem minden önfeláldozás nemes, és nem minden makacsság hősiesség. A megadás olykor kifizetődőbb.
Dobó viszont egy tökéletesen túlhájpolt figura. A kemény vezető, aki soha nem hátrál, soha nem mérlegel, soha nem ismeri el, hogy esetleg tévedhet. Magyarul: az a típus, akitől a fél ország extázisba esik, mert olyan határozott, okos, és magabiztos. Dobó nem egyszerűen várkapitány, hanem prototípusa annak a vezetőnek, aki a saját fedhetetlen erkölcsiségével romba dönti azokat, akik valamely afterpartin véletlenül fehér port szívtak, konszenzuálisan.
Sokan vannak, akik ezt bekajálják, pedig ha lehántjuk róla ezt a nemzeti gipszdíszítést, akkor az jön ki, hogy Hegedűs nem árulta el a hazát, csak nem volt hajlandó asszisztálni ehhez az össznépi hazudozáshoz. Ez nagyon más. Ez nem árulás, hanem erkölcsi ellenszegülés. Olyan, mint amikor valaki egy teljesen megborult politikai közegben azt mondja: bocs, de én ebben a kollektív önhipnózisban nem veszek részt. És onnantól már nem is ember, hanem „ügynök”, „hazaellenes elem”, „fizetett bomlasztó”, vagy ami épp a korszak kompatibilis szitokszava.
Őszintén, az egész Hegedűs-sztori nekem olyan, mint a legelső magyar karaktergyilkosság, amit tankönyvi rangra emeltek. Kellett valaki, akire rá lehet kenni minden morális zavart. Mert ha Hegedűs nem egyértelműen szemét, akkor el kell volna gondolkodni arról, hogy Dobó döntései mennyire voltak védhetők. És ettől a magyar emlékezetpolitika úgy menekül, mint ördög a 444 tényfeltáró cikketől.
Szóval én azt mondom, hogy Hegedűst rehabilitálni kell. Ideje lenne belátni, hogy a „kitartás” nem önmagában mérhető érték, a „becsület” pedig nem ment fel a következmény alól, ami jelen esetben a haza elpusztulása.
Hegedűs volt az, aki tudta, hogy az egri vár nem egy menedék, hanem csapda, és hogy a hősi póz és a tömeges felelőtlenség között néha csak egy jól sikerült narráció a különbség.
Tudom, hogy erre most sokan felhördülnek, hogy micsoda relativizálás ez, micsoda posztmodern nyavalygás, de nem baj. Legyünk őszinték, és mondjuk ki, hogy ebben a történetben nem Hegedűs a legijesztőbb figura, hanem az a rendszer, amelyik a józanságot árulásnak, a pusztítás menedzselését pedig erénynek nevezi. Minden más nézőpont kérdése.
