Azt olvastam, hogy a Győri Egyházmegye két kottáját örökbe fogadta a Magyar Rádió és az MTVA. Már ez is valódi gyöngyszem, mert ha hinni lehet a pletykáknak, nem két forint örökbefogadási díjról volt szó, de most meg azt olvasom, hogy az egri Markhot Ferenc Kórházban Fogadj örökbe kórtermet!- akció zajlik. A jó példa tehát ragadós, de nekem ez akkor is furcsa. Azt még megértem, hogy egy kottát vagy egy 9.-ik századi gót tajtékpipát örökbe fogadni presztízskérdés annak, aki nem tud mit kezdeni a pénzével, na de egy kórterem névleges birtokbavételében mi a pláne?! Ha például örökbe fogadnám a kórház bonctermét, és azt – miután kipengettem érte egy mesés összeget – ezután Majoros Sándor Hullamosóként emlegetnének, rajtam röhögne az egész világ.
De ne vegyenek komolyan: csak marhulok. Tudom én azt jól, hogy a kórháznak pénzre van szüksége, és hogy a kultúra őrzői is megérdemelnek minden figyelmességet. Az sem vitás, hogy ez az egész örökbe fogadás nem egy rossz játék. Nem árt senkinek, ráadásul olyan szép és éterien tiszta gesztus, mint egy tündérmese. A bajom csupán az, hogy én ebben a kontextusban senkinek sem kellek. Pedig a fenntartásom nem is kerül annyiba, mint egy kórteremé és nem is vagyok annyira érzékeny, mint egy kotta. Mégsem akar örökbe fogadni senki. Vagy ha igen, akkor is csak ökörbe.
