Ritkán fordul elő mifelénk, hogy egy film címét jobbra sikerül lefordítani, mint amilyen az eredeti volt. A Facér Jimmy kiváló példa erre: ezt a mozit Amerikában Lonesome Jim név alatt futtatják, ahol a lonesome magányost, esetleg társtalant jelent, vagyis eléggé szürke, érdektelen kategóriába taszajtja ezt az egyébként csupa jó kritikát kapott filmet. Sosem fogjuk megtudni, hányan váltottak volna jegyet Magyarföldön egy Magányos Jimre – ne adj’ isten Társtalan Jimre –, de tény: a Facér Jimmy elég jól vonzza a közönséget, ami egy művészfilm esetben átlag tizenöt-húsz nézőt jelent.
Hogy még kedvezőbb legyen a bolygók együttállása, a Facér Jimmy előzetese is több mint figyelemkeltő. Az egyik internetes portálon például azt olvashatjuk erről a filmről, hogy: „A világhírű színész-rendező, Steve Buscemi filmje együttérző iróniával, és sajátos humorral jeleníti meg az amerikai kisvárosok lelassult és unott világát, amelyben az emberek se betörni, se kitörni nem tudnak igazán.”
A hollywoodi blőd humorhoz idomított néző erről arra következtet: halálra fogja röhögni magát facér Jimmy kalandjain, és ügyet se vet a szóban forgó filmelőzetes egy másik bekezdésére, amelyben pedig már sokasodnak az intő jelek: „Jim (Casey Affleck), a fiatal önjelölt író egy elveszett lélek. Mély depressziója mindenhova elkíséri, még Indiana államba is, egy isten háta mögötti kisvárosba, ahol a családja lakik. New York-ban próbált szerencsét, de kutyasétáltatáson kívül többre nem vitte, így most egy fillér nélkül kénytelen hazatérni.
A kisvárosban mintha megállt volna az idő, semmi sem változott, mióta elment. Anyja (Mary Kay Place) túláradó, fojtogató imádata, bátyja életunt létformája, a lepukkant környék hamar eszébe juttatják, hogy pár éve mi elől menekült. Ám jelenléte felkavarja a kisvárosi élet állóvizét. Egy „jól sikerült” beszélgetés után a bátyja (Kevin Corringan) öngyilkosságot kísérel meg. A szülei műhelyében dolgozó nagybácsi (Mark Boone Junior) pedig belekeveri egy drogüzletbe, minek következtében bezárják a céget, és az anyját börtönbe zárják. Jim nyakába egyszerre több teher is szakad: helyettesítenie kell bátyját a helyi általános iskola kosárlabda edzésein. Lelket kellene vernie egy kétbalkezes kislánycsapatba, akik az eddigi 14 mérkőzéseiken egy pontot sem szereztek. Ki kellene hoznia az anyját a börtönből. Végül szembe kellene néznie saját hirtelen támadt érzelmeivel is, melyek egyéjszakás kaland után születtek.”
A kérdés ezek után már csak az, hogyan kerekíthető erre az alapra kacagtató történet? Ráadásul a sztori is lassan, vonszolódva alakul. Jó húsz percig tart, mire eldől, hogy szó sincs harsány röhögésről, sőt az a bizonyos együttérző irónia csak egy-kér félmosolyra elég. A hosszantartó, eseménytelen jelenetek a Sátántangó véget nem érő beállításait idézik, miközben javarészt tőmondatokban zajlik a cseppet sem épületes dialógus. A mélységes mély, tipikusan amerikai depresszió az egész filmre rátelepszik. Olyan ez, mint valami vákuumtechnológiával rávitt nejlonfólia, amely alatt sterilen tiszták, ugyanakkor deformáltak és félresikerültek maradnak a színek meg a formák. Nevezhetnénk ezt az életérzést egyszerűen csak nyavalygásnak is, de az csak vékony lazúrréteg lenne a felszínen, és eltakarná a lényeget.
A filmben mindenki tökéletes csődtömeg, ám mintha ezek a kicsiny katasztrófa szigetek külön univerzumokban is lennének. Hiába a nyomatékolás, a motívumok ismételgetése, ez az egész valahogy nem illeszkedik össze, nem kerül ok-okozati viszonyba egymással, sőt egészen egyszerű, hétköznapi viszonyba is csak alig. Jim és Anika (Liv Tyler) kapcsolata, amely sokfelé vihette volna el a filmet, újabb adalék a teszetoszasághoz. Mintha a rendező, Steve Buscemi is érezte volna, hogy ez a kínlódásos unalom még egy úgynevezett művészfilmhez sem elég, a címszereplővel kimondtatta a lényeget: Jim annyira fél a kudarcoktól, hogy inkább nem vállalkozik semmire.
Mi, akik az amerikai valóságot csak a tengerentúlról érkező filmekből tudjuk kideríteni, hajlamosak vagyunk el is hinni ezt. Nem vonjuk kétségbe, hogy az USA-ban létezik egy olyasfajta életforma, amelynek boldogságfoka egyenesen arányos a hűtőszekrény feltöltöttségével, de hogy ezt csak ennyire fantáziátlanul lehet vászonra vinni, az erősen kétséges. A Facér Jimmy legnagyobb hibája mégsem a szürkesége, hanem hogy szinte szájbarágósan próbálja ránk tukmálni ezt a szinte már kocsmai színvonalú társadalomkritikát. Hinnünk kell az ultradepressziós facér Jimmykben, a világ leghatalmasabb országát átható érdektelenségben, s a mindezt prezentáló tendenciózus hamisságban.
A világ már csak ilyen, mondja nekünk ez a film, de még ez az okosság sem létezhet happy end nélkül: az újabb kitörési kísérletre készülődő Jim végül ahelyett, hogy elmenne szerencsét próbálni New Orleansba, az utolsó pillanatban leszáll a buszról és visszatér Anikához. Gyaníthatóan azért volt szükség erre a kaptafára, hogy az agyonfrusztrált amerikai néző elkönyvelhesse magában: a boldogság potenciálisan benne rejlik minden egyéjszakás kalandban. Nekünk, Édentől keletre szorultaknak pedig marad a választás lehetősége: vagy elhisszük ezt a filozófiát, vagy megmaradunk az európai filmeknél.
Facér Jimmy (Lonesome Jim) színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 91 perc, 2005
Rendező: Steve Buscemi; forgatókönyvíró: James C. Strouse; zeneszerző: Evan Lurie; operatőr: Phil Parmet; jelmeztervező: Victoria Farrell; producer: Jake Abraham, Daniela Taplin Lundberg, Galt Niederhoffer, Celine Rattray, Gary Winick, Steve Buscemi; vágó: Plummy Tucker. Szereplők: Casey Affleck (Jim), Liv Tyler (Anika), Mary Kay Place (Sally), Seymour Cassel (Don), Kevin Corrigan (Tim), Jack Rovello (Ben), Rachel Strouse (Rachel), Sarah Strouse (Sarah), Jake La Botz (Phillip).
