Hatalmas erdőtűz tombol bolygónk legnagyobb sivatagának kellős közepén. Ősfenyvesek és dzsungelek esnek a lángok martalékául, miközben az oltást a nagyfokú vízhiány is nehezíti, és bár a közeli városokból érkezett tűzoltók hősiesen küzdenek a lángokkal, a tomboló vörös kakas immár nemcsak a többezer éves fákat, hanem a felbecsülhetetlen értékű futóhomokot is veszélyezteti.
Most bizonyára azt gondolják, csak a bolondját járatom magukkal, pedig április elseje már rég elmúlt. Nem mintha akkor hihető lett volna egy ilyen hír. Még hogy ég a Szahara, még hogy elporladnak az ottani ősfenyvesek! Ki az a marha, aki ezt elhiszi?
Ha ez a hír nem itt, az Irodalmi Életen kunkorodna elő, hanem egy rangos hírportálon, azt mondanám: mindenki. Nagyon hamar átvenné a világ összes újságja, mi meg restelkedve gondolnánk arra, hogy a Szaharát illetően hiányosak voltak az ismereteink.
A szaharai erdőtűz természetesen még ebben a műfajban is túlzás, bár ha az érdek úgy kívánja, akár az óceán is leéghet, és erről hiteles források fognak tudósítani. Aztán, amikor pár nap múlva kiderül, hogy az egész csak egy ordas nagy kamu volt, a közfigyelem folyása már egészen másfelé kanyarog. Helyesbíteni, vagy netán bevallani a tévedést (csúsztatást, torzítást, hamisítást) nem szükséges. Minél rangosabb az a bizonyos hírforrás, annál kevésbé dívik ez a szokás. A hírgyártók biztosan úgy vannak vele, hogy a hírolvasó – hírfogyasztó – úgyis megbocsát mindent, ami az ő szája íze szerint van. És a jelek arra utalnak, hogy nekünk, 21. századi tájékozott hírfogyasztóknak legfőképpen szörnyűködni meg borzongani van kedvünk. A fősodratú média csupán kiszolgál bennünket és ettől mindenki boldog lesz, bár az is lehet, hogy csak elégedett.
A Szaharában, ahol most is javában tombol az erdőtűz, ez teljesen mindegy.