Vártam rá, csak vártam, szótlanul, csalódottságban. A gőzölgő latte fél órája még perzselte a nyelvemet, édeskés illata szép reménnyel kecsegtetett, hogy nem felejtett el, csak sokáig szöszöl, készülget, netán az ajándékomon tépelődik. Most, hogy a kávé kihűlt, íztelenné vált, megelégeltem a tétlenséget és úgy döntöttem, nem könyökölök tovább az asztal felett.
Így adódott, hogy durcásan duzzogva, elefántléptekben neki iramodtam, egyenesen a törzshelyéhez. A klasszicista épület félköríves ablakszeme gúnyosan méregetett, hogy megint itt vagyok, ellenőrzöm, körbejárok, pedig aztán semmi rendkívüli sem történik, csupán vaskos irományokba temetkezve kutakodnak a diákok. Ébenfa könyvespolcok ágaskodtak a kupolás mennyezetig, magamban perlekedtem lesajnáló szózatukkal, hiszen úgysem kelhetünk versenyre, az enyéimnél színesebb-ízesebb történeteket regélnek számára.
S akkor megpillantottam a magasban, köszöntöttem és hátrafordult, kis híján leesett a létráról, pirulva puszit adott. Hebegett, szabadkozott, remegő kézzel az asztalon hagyott masnis könyv után nyúlt. Pillanatokon belül előállt a magyarázattal, ne haragudjak, nem felejtette el az évfordulónkat, csupán méltó ajándékot keresett, azután meg dolga akadt a könyvtárban, ahol idestova kilenc hónapja segédkezett. Kért, hogy hunyjam le a szemem, nyomban át is adja, tapogassam körbe, új kötésű kiadvány, még érződik rajta az a jellegzetes tintaillat.
Forgatgattam a könyvet, a vér arcomba szökött, ő pedig észrevehette, mert hevesen mentegetőzött, hogy azt hitte, tetszeni fog, hiszen én értékelem az elméset, bölcset, és ezek valóban remek történetek, ráadásul szívügyének érzi, hogy régi korok íróinak emlékében osztozzunk. Kifakadtam, ugyan mit számít, új kötésű-e a könyv vagy sem, olvastam elégszer, felejtse el végre a hagyományőrzést, múltba tekintést és legyen jelen a kapcsolatunkban. Akkor behúzta a nyakát, lesütötte szemét, mint egy gyámoltalan kisegér. Magyarázatot kértem, árulja el, mégis kijének-mijének tart, hogy így semmibe vesz. Megfogta a kezem, egy pillanatra csillapodott a lélekőrlő rettegés, s így felelt, jelentőségteljesen, hogy olyan vagyok számára, mint enyv a könyvgerincnek.
Egész testemben ledermedtem, megszédültem, hogy képes ilyet mondani, a ragasztóanyaghoz hasonlítani. Rátelepedtem talán, zavaró a jelenlétem, és talált egy indokot, innentől kezdve így fog mellőzni, fennkölten és irodalmiasan, még a szeme sem rebbent. Visszaadtam a könyvet és kivonultam, hiába szólt utánam, kérlelgetett, hangoskodni meg nyilván nem akart, végül is egy könyvtárban álltunk, árgus pillantások kísérték így is a távozásomat.
Épphogy csak hazaértem, egész úton a meghiúsult évfordulón keseregve, amikor felvillant a telefonom, üzenet érkezett, és egy pillanatra megenyhültem, mert megláttam a nevét a kijelzőn. Vártam, hogy elnézést kérjen, esetleg ömlengjen vagy csitítgasson, ám csupán arra kért, nyissam ki a bejárati ajtót. Körbekémleltem a társasház kopott falai között, de mindössze egy kis csomag várt gondosan elrendezgetve a lábtörlőn. Becses ajándéka rejtőzött benne, nem az új kötésű, hanem egy megsárgult papírlapú, vanília illatú, barna foltokkal piszkolódott példány. Méregbe gurultam, iszonyatosan, hogy így gúnyt űz belőlem, csakhogy a saját igazát igazolhassa. Sarokba dobtam a könyvet, rá sem néztem egy darabig, végül mégis kezembe vettem unalmamban.
És a megsárgult lapok egyesével csúsztak ki helyükről, összekuszálódtak, hiába rendezgettem, igazgattam, órákig ültem a könyvgerinc felett. Bensőmben ismét harag lobbant, de már nem maradt erőm morgolódni, méltatlankodni vagy kioktatni, arra jutottam, inkább alszom egyet, és az idő majd megoldja, hátha érkezik addig egy újabb üzenet, bármi.
Szürkeségben telt a másnap, amikor pedig végleg belefáradtam, hogy képtelen vagyok megragasztani egy könyvet és ráncba szedni a szerelmi életemet, csöngettek, és ott állt az ajtóban, egy rózsacsokorral, bíborszínűvel, illatossal, bal kezében pedig az új kötésű könyvemet szorongatta. Most nem motyogott, nem akadozott, kerek szemét rám meresztette, és komoran megkérdezte, hogy el tudtam-e olvasni azt a régi könyvet, amit itt felejtett előző délután a lábtörlőmön. Megráztam a fejem, akkor végre megértettem, és ő is megerősített, hogy az enyv tartotta össze az oldalakat, a megsárgult papírdarabokat. Bevallotta, hogy az élete zavaros, teleírt lapok sokasága, melyben cél nélkül lebegnek a szavak, egyedül én fűzhetem össze egy kerek egésszé, valamire való történetté.
Hogy a mélyenszántó igazságától, vagy kedves, fürkésző pillantásától, már nem is tudom, de megremegtem, hiszen a feltételezésem alaptalanná vált vele kapcsolatban. Addigra karjában tartott, beleborzongtam közelségébe, és készségesen beinvitáltam. Vázába helyezte a csokrot, elrendezgette, majd helyet foglalt a kirojtosodott fotelemben. Bevackolódtam mellé, és csendben vártam, megenyhülve, figyelmet szentelve, hogy felolvasson nekem.
