A konfliktus úgy kezdődik, ahogy a kovászos uborka érése: ha egyszer megindul, megállítani nem lehet, legfeljebb megmagyarázni. Vegyük sorra, miként jön létre az ellenség, szép, fokozatos fejlődéstörténetben, ahogy azt a társadalomtudomány, a kocsmai tapasztalat és a Facebook-kommentek egybehangzóan bizonyítják.
Ha két ország utálja egymást, abból előbb-utóbb háború lesz. Kezdődik egy jegyzékváltással, folytatódik a zászlóégetéssel, majd egy határőr véletlenül átlép a másik ország területére, és máris kész a baj. A nagy lövöldözés, bombázás közepette vezetők kölcsönösen kijelentik, hogy „mi ezt nem akartuk”, miközben pontosan ezt akarták, csak talán egy kicsit később.
Ha viszont egy országon belül két népcsoport utálja egymást, abból polgárháború lesz. Itt már bonyolultabb a helyzet, mert mindkét fél ugyanazt a himnuszt énekli, csak máshová teszi a hangsúlyt. A zászló ugyanaz, de az egyik oldal szerint túl sok benne a vörös, a másik meg azt mondja, kevés a kék. Abban viszont mindkét tábor egyforma, hogy önmagát hiszi az ország egyedüli és jogos tulajdonosának. Aztán szétbombázzák egymás templomait.
Ha egy országrészen belül két település utálja egymást, abból rivalizálás és kocsmai csetepaték lesznek. A viták tárgya ilyenkor rendszerint az, hogy „nálunk jobb a kenyér”, „nálunk előbb volt körforgalom”, és „a ti utcáitok görbébbek”. A konkurens város kocsmájában elég kimondani, hogy „minálunk minden szebb és jobb”, máris hozzánk vágnak egy széket. A többi színtiszta történelem.
Ha egy városon belül két negyed utálja egymást, abból drukkerháború lesz. Nem számít, hogy mindkét csapat a kiesési zónában dekkol, ahol érik, ott ütik egymást. A sálak színe komoly casus belli, a csapatzászló lobogtatása az ellenfél tábora előtt meg pláne. A meccs után persze mindenki hazamegy, és boldogan meséli, hogy „ma is megmutattuk nekik”, de hogy mit, arra senki nem emlékszik.
Ha egy negyeden belül két utca utálja egymást, abból rongálás, szemetelés és ilyesmi lesz. Az egyik utca szerint a másikból jönnek a kutyák, amelyek mindent összepiszkítanak, a másik szerint viszont az első utcában lakók túl sok muskátlit tesznek az ablakba, ami eleve provokáció. Éjszaka valaki lever egy reklámtáblát, amit persze retorzió követ, és ez így folytatódik, grafitizéssel, szándékos kutyapisáltatással, mindennel.
Ha egy utcán belül két háztömb utálja egymást, abból kukalopás lesz. Itt már nagyon konkrét a harc: az ellopott kukát suttyomban átszámozzák fehér festékkel és besorozzák a saját regimentbe. A konfliktus csúcspontja az, amikor az egyik háztömb lakói rájönnek, hogy a kukájuk eltűnt, és gyanakodva néznek át a másik oldalra, ahol hirtelen kettő is lett.
Ha egy háztömbön belül két család utálja egymást, akkor társasházi közgyűlésen kifejtett ordibálás következik. A lépcsőházban elhangzik a legendás mondat: „Én ezt a javaslatot nem fogom megszavazni, inkább perre megyek”. A költségvetés elfogadása nyílt összecsapásba fullad, úgyhogy ezt a közös képviselő a végén saját hatáskörben intézi el. A vége az lesz, hogy mindenki mindenkit utálni fog.
Ha egy családon belül két ember utálja egymást, abból konok hallgatás lesz. A vasárnapi ebédnél mindenki érzi a feszültséget, de senki nem meri megkérdezni, miért ül apa a konyhában, anya meg a nappaliban, pedig mind a ketten kanállal, szaft nélkül eszik a főtt tésztát.
És végül eljutunk oda, hogy egy személy is utálhatja saját magát. Ez a konfliktus a legkitartóbb, mert az ellenség mindig kéznél van. Itt már nincs szükség zászlóra, kukára vagy egyéb eszközre. Elég egy tükör reggelente, amelyből valaki visszanéz, és némán azt mondja: „Hú, de szarul nézel ki már megint”. A belső háború sosem ér véget, csak időnként fegyverszünetet köt velünk egy kávé vagy egy sütemény erejéig.
Így válik világossá, hogy az ellenségszerzés nem nagyhatalmi kiváltság. Kezdhetjük országokkal, de folytathatjuk utcákkal, kukákkal, családi ebédekkel – és ha minden kötél szakad, önmagunkkal. Mert a konfliktus lényege nem a méret, hanem az, hogy mindig legyen valaki, akire ráfoghatjuk: „miatta van az egész.”