Meglepetéssel olvasom, hogy ma, május 22-én az Elhízás Elleni Európai Napot ünnepeljük. Egy kis civil ügylet a nagy és komoly háborús készülődések tengerében. Ünnepeljünk hát, amíg lehet, bár az elhízás nem az a civilizációs vívmány, amit ünnepelni van kedvünk. Sokkal inkább sorscsapás ez, sőt, valóságos áfium. Még szép, hogy szeretnénk tőle megszabadulni, de ha lehet, minél kevesebb szenvedéssel. Kezdetnek például nem két croissant nyomunk be a kávénk mellé, csak egyet, a pizzánkról meg lehagyjuk a sajtot. De ezt csak ma, és csak arra a kis időre, amíg az olvasott cikk hatása tart. A sokk okozta adrenalin most még bennünk van, de aligha éri meg a holnapot. Bízzunk benne, hogy ebédidőre már csak egy múló emlék marad.
Hivatalosan ez a nap arra szolgál, hogy rávezesse a figyelmet az európai emberek fokozódó ruházkodási gondjaira, mert egyre többen leszünk, akikre nem megy rá a tavaly vett kínai pizsama. És bár az elhízás komoly probléma, nem lehet elmenni amellett, milyen abszurd lenne ugyanez a kampány mondjuk, Csádban. Képzeljük el: hatalmas plakátok Ndjamenában, rajtuk a felirat: „Harcolj az elhízás ellen!”, miközben a járókelő azon gondolkodik, hogy vajon hozzáférhet-e ma is egy csészényi rizshez.
De nem csak Afrikában volna abszurd egy ilyen ünnep. Hasonlóan fura lenne a Légszennyezés Elleni Küzdelem Nap az Antarktiszon, ahol a legnagyobb károsanyag-kibocsátás attól a pingvintől származik, amelyik túl sok halat tömött magába. Vagy egy Zajszennyezés Elleni Hét a Szaharában, ahol a leglármásabb esemény az, amikor a teve megbotlik egy kavicsban. És ha már szabadságvágy – ki ne szeretne megszabadulni a felesleges kilóitól –, akkor miért ne lehetne szervezni egy elhízás elleni tömegtüntetést? Hídfoglalással, kormánybuktató hangulattal, ahogy illik.
Európában – de sokkal inkább az USA-ban – viszont tényleg szükség van a szembesítésre. Elhízásügyi szakemberek szerint a mozgáshiány, a rossz táplálkozás és a „Netflix & chips” kultúra mind hozzájárul a probléma súlyának növeléséhez – nomen est omen. Persze van, aki szerint a súlyfelesleg csupán esztétikai kérdés, ami a tükrök számának radikális csökkentésével orvosolható.
És közben egyre több a „szégyenlősen rendelő” ember. Ők azok, akik a gyorsétteremben határozottan kérik a salátát, aztán félhangosan hozzáteszik, hogy „csak egy kis sajtburgert mellé… meg egy kis krumplit… meg egy kis desszertet… a kóla meg diétás legyen!”
Szóval ma – legalább ma – gondoljunk bele: tényleg szükség van-e arra a második szelet tortára? Vagy elég lenne az elsőt kétszer csak megnézni. És a reggeli kávét legyen cukor, meg keksz nélküli. Istenem, de szép is volna!
Boldog vagy legalább könnyű napot kívánok mindenkinek!
