Az égen még pislákoltak a csillagok, amikor a sereg a szűk völgyben fölsorakozott: hat gyalogezred, három lovasszázad, két tucat ágyú, valamint egy, a hadügyminisztérium által delegált jegyző, aki a célpontokat hitelesítette.
A császár személyesen kívánta ellenőrizni a gyakorlatot.
– Legyen a lövészet olyan éles, mint a beretvám! – mondta, és egy kicsit oldalra biccentette fejét, mintha máris eldördült volna az első ágyúlövés.
A tisztek szalutáltak, majd kivezényelték a sereget a lőtérre, ahol a katonák tűzvonalba állva lőni kezdték a semmit. Tüzeltek a bokrokra, beledurrantottak a patakba, hogy a víz is megtanulja, milyen a fegyelem, és belőttek a fák közé, hogy az erdő megértse, mi a hatalom iránti tisztelet.
A tüzérek sem akartak lemaradni: az egyik üteg egy felhőt vett célba, és sikerrel szét is kergette, bár lehet, hogy ez a dicsőség a szelet illeti meg. Egy öblös ágyú különösen eredményesen durrogott a horizont felé, ahol régebben birkák legelésztek, de most nyomuk sem látszott. Ez az üteg annyira félrehordott, hogy véletlenül a jegyzőt is megtisztelte, aki ettől ugyan mindkét lábát elveszítette, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy így legalább hivatalosan is része lett a gyakorlatnak.
A lövészek közben egyre csak szórták a golyókat. A távoli dombot például addig lőtték, amíg át nem alakult gödörré, de lőttek a napra is, meg csak úgy, találomra, mindenfelé.
A lovasság sem akart kimaradni: ők is elővették a pisztolyt, és vágtában tüzeltek mindenre, ami elébük került. Egy öreg kapitány büszkén mutatta a tiszttársainak, hogy sikerült átlőnie a saját nyeregtáskáját, benne a reggelivel, ami így halálos sebet kapott.
Elmúlt egy nap, aztán még egy, de a katonák még mindig lőttek. A puskapor illata lassan belengte az egész tartományt. A postagalambok köhögve zuhantak le, a folyó halai beásták magukat az iszapba, a hegyek mögötti templom harangja pedig magától megkondult, valahányszor egy ágyú elsült. A pap ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Mindenható is részt vesz a gyakorlatban.
– Remekül haladunk! – jelentette egy újságíró a tábori morzén a szerkesztőségének, de a tudósítását ezzel be is fejezte, mert egy sorozat elvágta a távírózsinórt.
Egy hét múlva, amikor a táj már az agyonhasznált bográcsra kezdett hasonlítani, elfogyott minden puskapor, minden golyó és minden szikra. A katonák félig vagy teljesen süketen néztek egymásra, és várták a további parancsot.
Ekkor megjelent a császár. Körbejárt, megnézte a szétlőtt mezőt, a megolvadt ágyúcsöveket, a domb helyén keletkezett mély katlant, aztán megállt, bólintott, és csak ennyit mondott:
– Nos, uraim, az éleslövészet kipipálva.
A vezérkar ezt jó jelnek vélte, arra nézvést, hogy most majd valami komolyabb következik, de a császár összegzése így hangzott:
– Most, hogy a feladat teljesült, a hadsereget feloszlatom. Menjenek haza, és próbáljanak valami értelmeset csinálni. Talán kertészkedjenek.
Az ezredes tisztelgett, a katonák szétszéledtek, a gyakorlótér pedig örökre elnémult, csak néhány füstölgő puskacső maradt ott az árokba hajítva, mint az elhervadt virág maradéka.
Így ért véget a birodalom leghangosabb és egyben leghossza hadgyakorlata, amelynek során az utolsó töltényig és ágyúgolyóig minden muníciót kilőttek, de nem haszontalanul, mert a rákövetkező évben a császár kertje szépen kivirágzott.
Bőven jutott belőle rózsa a birodalmat egyetlen puskalövés nélkül elfoglaló ellenségnek.
