Isten látja a lelkemet bíró úr, én mindent megpróbáltam, hogy kijöjjek a tévémmel, de valahogy nem ment. Ahogy egy ilyen kapcsolatban az elvárható, esténként megfürödtem, megborotválkoztam, beillatosítottam a hónom alját, aztán befeküdtem az ágyba a tévé mellé, vagyis elé, hogy teljesítsem az iránta való kötelességemet. Megtettem mindent, ami tőlem telhető: erőnek erejével eltereltem a figyelmemet arról a szomorú tényről, hogy a tévé a reklámok miatt háromszorosára nyújt ki egy filmet, vagy ha olyan kanálison próbálkozunk, ahol nincsenek hirdetések, csupa ezerszer látott, harmadrangú filmet kapunk. Én mondom magának, bíró úr, egy idő után már gyomor kell az ilyesmihez, de mert úriemberek vagyunk, ha már összekötöttük magunkat a tévével, tudjuk, mi a kötelesség. Az ember néha kicsit rá is segít a dologra, mondjuk, benyom egy-két felest, hogy ne bántsa a műsor kiábrándító unalmassága, ám így is csak a távirányítót matatja, és reménykedik, hogy a sokadik kör után kedve támad a bambulásra.
Én nem tudom, magánál hogy működik ez, de nekem a sok reklám a legdehonesztálóbb, ha szabad ilyen kifejezést használnom. Mintha marketingtréningen lennék, úgy zúdul rám a sok kínálat, és mind haszontalanság. Ha például hetvenes lécszöget ajánlanának, egy szót sem szólnék, ám ilyen fontos és gyakorlatias dolgok helyett csupa hashajtót, görcsoldót és egyéb patikaszert kapunk. Az ember akaratlanul is arra gondol, hogy hiába érzi magát egészségesnek, biztosan van benne valamilyen rejtett kórság, úgyhogy inkább ráfanyalodik az ezerszer látott filmekre, vagy megnézi a tegnapi nb 2-es focimeccs ismétlését. Mert sorozatokat én elvből nem fogadok el. Tudom, hogy különcnek tart, mert az egész világ sorozatokat néz, de szerintem ez egy betegség. Minek nyújtani végtelen hosszúra azt, ami egyetlen epizódba is belefér. A sorozatok mind ugyanarra a sablonra készülnek, úgyhogy aki egyet látott, mindet látta.
Fájdalom, de ki kell mondanom: nem egyszer abban lelem örömöm, hogy a tévében lévő szöveges műsorajánlót pörgetem. Ez legalább olvasható, bár még inkább előhozza a tévézés kilátástalanságát. Ugyanazok a filmek kelletik magukat csatornáról csatornára, és ha valahol éppen reklámblokk van, a többiek ezzel egyszerre lépnek. Ki sem lehet bújni a bárgyúságok elől, így a kattogtatást megunva végül mindig elalszom. Tudom, hogy ez megbocsáthatatlan, mert amikor a tévével frigyre léptem, nem erről szólt a fáma, de azok más idők voltak, és én vagyok annyira öreg, hogy a hétfői műsorszünetre is emlékszem.
Várom tehát az ítéletet, ami nem lehet más, mint tévétől való elválasztás, és ebbe bele is nyugszom. Csak azt kérem, hogy a bontóper után az okos hűtő maradjon az enyém. A figyelmem már úgyis régóta az övé.
