Meghívást kaptam egy fogadásra, amelynek már a belépőkártyája is izgalommal töltött el. Vastag, krémszínű papírra nyomtatták, aranyszegéllyel, és a nevem fölött egy apró címer díszelgett, amelyben két oroszlán tartott egy pezsgőspoharat, fölöttük pedig latin jelmondat hirdette: Semper eleganter, vagyis: mindig elegánsan.
A fogadás egy főúri villában zajlott, amely előtt a kavicsok is úgy ropogtak a cipőm alatt, mintha erre képezték volna ki őket. Bent minden csillogott, a hölgyek halk nevetéssel billegtették a pezsgőspoharaikat, az urak pedig olyan öltönyt viseltek, amelyben az ember nem beszél, hanem nyilatkozik.
Alig léptem be, a házigazda, akiről tudtam, hogy báró, máris karon ragadott.
– Kedves barátom! Be kell mutatnom önt a mai este egyik legkiválóbb személyiségének.
Egy magas, sovány úrhoz vezetett, aki úgy nézett a szőnyegre, mintha az egy megfejtésre váró rejtvény lett volna.
– Engedje meg – mondta a házigazda ünnepélyesen –, hogy bemutassam önnek Csigai Elemért, a címzetes balféket.
Az úr biccentett, én pedig igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki pontosan tudja, milyen súlya van ennek a címnek.
– Elemér a balfékséget akkor nyerte el, amikor önmagának gratulált egy konferencián – mondta a házigazda.
Ekkor egy hölgy lépett hozzánk, turbánban, gyöngysorral, amely olyan hosszú volt, hogy külön meghívót is kaphatott volna.
– Drágám, ön még nem ismeri Melinda asszonyt – mondta a báró. – Ő özvegy Plánkovicsné, a Nagy Intrikák Érdemrend birtokosa.
A nő mosolyogva kezet nyújtott.
– Örülök, hogy végre találkozunk, kedves ostoba úr.
– Író vagyok – mondtam.
– Tudom, tudom, csak nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
A házigazda beljebb vezetett. A terem végében egy pocakos úr állt, mellén apró szalagsávok sorakoztak. Első pillantásra tábornoknak hittem, később kiderült, hogy egyik szalagot sem háborúban kapta.
– Lovag Pöszmétey Árpád – mutatta be a báró –, a Lököttek Rendjének megbecsült tagja.
Pöszmétey lovag mély hangon megszólalt:
– A világ ma azért tart ott, ahol tart, mert az emberek túl sokat tudnak. Én mindig igyekeztem mértéket tartani.
– És sikerült? – kérdeztem.
– Teljes mértékben. A múlt héten például egy előadást tartottam a bálnavadászat középkori hatásairól az űrkutatásra.
A sarokban közben kisebb tömeg gyűlt össze egy kopasz férfi körül, aki egy állólámpának magyarázott. A lámpa méltósággal hallgatott.
– Ő doktor Dömös-Kacskovics Tivadar – súgta a házigazda. – Tiszteletbeli Idióta a Céltalan Okoskodás örökös bajnoka.
Ekkor már kisebbrendűségi érzésem támadt, de a kiválóságok java még hátra volt. Ahogy haladtunk teremről teremre, egyre világosabbá vált előttem, hogy itt senki sem egyszerűen buta, ügyetlen vagy szerencsétlen, hanem mindezt ranggal, pecséttel, családfával és díszvacsorára alkalmas formában viseli. Volt ott alkancellári hülyeségügyi tanácsos, nyugalmazott féleszűségi attasé, tiszteletbeli melléfogási biztos, sőt egy fiatalember, akit mindenki csak úgy emlegetett: a jövő nagy idiótája. Állítólag már az általánosban is képes volt több tárgyból megbukni, mint ahányat az órarend tartalmazott.
De nem mélyülhettem el a komplexusaimban, mert házigazda koccintásra emelte poharát.
– Hölgyeim és uraim, kedves világ barmai, mélyen tisztelt hatökör társaság! Ma este nem csupán ünneplünk, hanem hagyományt is őrzünk. Mert mi más az élet értelme, ha nem az emberi gyarlóság ünnepélyes felmagasztalása?
Erre nagy taps tört ki, majd a házigazda felém fordult.
– És most, kedves barátom, van egy meglepetésünk. A társaság úgy határozott, hogy önt ma este felvesszük magunk közé.
Megmerevedtem.
– Engem?
– Természetesen. Régóta figyeljük munkásságát, és megállapítottuk, hogy magánál reménytelenebb alakot nem hordott még hátán a föld. Méltóvá vált minden idők legnagyobb kitüntetésére – mondta a vendéglátóm, és egy bársonydobozt vett elő. Benne ezüstszínű érem feküdt, amelyen egy bagoly ült fordítva egy könyvön.
– A társaság egyhangú döntése alapján – mondta ünnepélyesen – önnek adományozzuk a Értetlenség Rendjének Medálját, továbbá kinevezzük tiszteletbeli hülyévé.
A teremben csend lett. Éreztem, hogy valamit mondanom kell, lehetőleg méltót, de nem túl értelmeset, mert azzal megsérteném a jelenlévőket.
– Hölgyeim és uraim – kezdtem –, mélyen meg vagyok hatva. Nem számítottam erre a kitüntetésre, annál is kevésbé, mert mostanáig nem tudtam, hogy jogosult vagyok rá. De ahogy körülnézek ebben a fényes társaságban, be kell látnom: az ember soha nincs egyedül a zavarodottságban, legfeljebb nincs hozzá megfelelő öltözéke.
Pöszmétey lovag közbekiáltott, hogy ez nagyon mély, bár szerinte nem elég sekélyes, Melinda asszony pedig könnyes szemmel azt súgta, mindig is tudta, hogy kiváló hóhányó vagyok.
A címzetes balfék poharat emelt felém.
– Üdvözlöm a pályán – mondta. – Az első szabály: ha nem ért valamit, ne kérdezzen rá. Még kiderülhet, hogy más sem érti.
A házigazda ezután kikísért az előcsarnokba és erőteljesen fenéken rúgott. A kabátomat valósággal hozzám vágták, a kalapomat pedig egy vadbarom jelvénnyel hivalkodó úr feneke alól rángatták elő. Mikor végre kijutottam a hűvös éjszakába, a csak úgy lazán beszedett nyaklevesektől, suhintásoktól sajgott minden porcikám.
Hazafelé menet azon tűnődtem, vajon megérdemeltem-e a sorstól ezt a nagy kegyet, amelyben részesített, de aztán arra jutottam, hogy miért ne? Ha az ember tudja, hogy a balfékség nem hiba, hanem rang, és ha képes legalább annyi méltósággal kudarcot vallani, mint máshol sikeres lenni, akkor nem lehet lelkifurdalásos. És rögtön nekiültem, hogy mindezt meg is írjam.
