Születtem egészen kicsi kakaóbabként valahol a Belga Kongó félelmetes rengetegeiben. Már ekkor számtalan veszélynek néztem elébe, megeshetett volna velem például az a csúfság, hogy egy majom, vagy más állat bendőjében végzem, hogy aztán valahol kipottyanjak, és az ültetvénytől – mely a családi fészek biztonságát jeleneti népemnek – reménytelenül elszakadva éljem a magányos cserjék sivár életét.
Megeshetett volna, de nem esett meg. Annak rendje és módja szerint leszüreteltek, kezeltek, kupáltak és szelektáltak aminek nyomán helyes kis csoki alapanyag lett belőlem. Az őseim példáját követve hamar rájöttem, hogy az dzsungelben sosem lesz belőlem fogyasztható termék, ezért a migránsok útját választva Európába menekültem.
Az út viszontagságait nem kívánom részletezni, elég az, hogy borzasztó volt minden perce. Sorstársaimmal hatalmas zsákokba zsúfolva hányódtunk a teherhajó gyomrában, és miközben azért fohászkodtunk, hogy a penész meg a patkányok ne húzzák keresztül a számításainkat, arról ábrándoztunk, milyen csodás karrier vár ránk az öreg kontinensen.
Egy örökkévalóság volt mire a hajónk befutott abba a belga kikötőbe, amelynek nem tudom a nevét (elvégre csoki vagyok, nem egy Einstein). Elég az hozzá, hogy az utazást túléltem, nem dobtak a szemétbe vagy disznók elé, és nem is daráltak le, hogy olcsó, Kelet-Európába, azon belül is Magyarországra szánt nyalánkságot csináljanak belőlem.
Hatalmas szerencsével egy helyi csokimanufaktúrába kerültem, ahol mint alapanyagot vettek állományba. Az volt a dolgom, hogy mindig kéznél legyek, és szolgálatra jelentkezzek, ha a mesterek ezt igénylik. Nagy előrelépés volt, amikor némi előkezelés után végre ledaráltak. Első osztályú kakaópor lett belőlem! Ó, ha szegény anyám, a mindenki által szeretve tisztelt Cserjéné ezt látta volna! Sajnos, nem dicsekedhettem el sem neki, sem másnak, de szorgalmasan készülődtem a rám váró feladatra.
Aztán, úgy tavaly novemberben híre ment, hogy házon belül Mikulás pozícióra keresnek jelentkezőket. Gyorsan elkészítettem a portfóliómat, és beadtam a zsűrinek, de fájdalmamra, elutasítottak. Nem lett belőlem csokimikulás, és praliné sem, mert oda csak protekcióval lehetett bekerülni. Az idő meg csak telt és múlt. Már azon voltam, hogy feladom, és egy pohár tejjel társulva, elvállalok egy snassz kakaóital részállást, amikor jött a hír, hogy cégvezetőim csokinyulakat keresnek!
A korábbi tévedéseimet korrigálva – nem említettem, honnét származom, és hogy tavaly előtti termés vagyok –, ismét pályáztam, és láss csodát: felvettek! Beiratkozhattam a helyi csokinyúl-képzőbe, ami fantasztikus kalandnak ígérkezett.
Most, amikor ezeket a sorokat írom, már minden vizsgán túl vagyok, és örömmel jelenthetem ki, hogy a kívánalmaknak tökéletesen megfeleltem. Diplomázott csokinyúl vagyok, szépen felöltöztetve, ahogy kell.
Önöknek, akik ezt a beszámolót olvassák, nincs is más dolguk, mint hogy a ruhámat megbontva, jóízűen beleharapjanak a csupasz hátsómba. Váljék az egészségükre!