Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akit mindenki csak Buta Gedeonnak hívott. Nem mintha kirívóan buta lett volna, csak olyan módon élt, hogy akik ismerték, azt mondták, ez az ember nem az okosság mintaképe. De Gedeonnak ez egy cseppet sem szegte kedvét, hiszen volt egy különleges képessége: valahogy mindig megszerezte a pénzt, ellentétben az okosakkal, akik mindenhez értettek, csak ehhez nem.
A nagy, őszi vásár idején, amikor mindenféle árut kínáltak, Gedeon addig járkált a sátrak között, amíg egy öreg embernél nem látott meg egy rozsdás vasdarabot. Rögtön alkudozni kezdett rá.
– Mit akarsz azzal a vasdarabbal, te félnótás? – kérdezte tőle a falu kovácsa, aki éppen arra járt.
– Ez minőségi nyersvas – mondta Gedeon tudálékosan, ami a butákra mindenütt jellemző. – Ha kitaláljuk, mire jó, sok pénzt szerezhetünk vele.
A kovács elnevette magát, de Gedeon kitartott a szándéka mellett, és végül húsz euróért megvette a vasdarabot. Mindenki a fejét fogta, hogy ekkora ökröt, mint Gedeon, nem hordott még hátán a föld, de nem telt el sok idő, és Gedeon elvitte a kovácshoz a vasat, és rávette, hogy kétszáz euróért készítsen belőle egy szép, egyedi kapukulcsot.
A kovács okos volt, tudta, hogy fél óra melóval megkeresheti a kétszáz eurót, így elvállalta a munkát.
– Most már van egy olyan kulcsom, amivel minden ajtót kinyithatok – örvendezett Gedeon, miközben az emberek gurultak a nevetéstől.
– Hogy nyithatnál ki ezzel minden ajtót, te üdődött? Ez csak egy díszkulcs, ráadásul a kovács megvágott kétszáz euróval!
Gedeon nem törődött a gúnyolódással. Elment a közeli városba, és minden kapunál kipróbálta a kulcsot. Persze, egyik sem nyílt ki, de legvégül, a városháza melletti utcában az egyik rozsdás vasajtó nyikordult egyet, majd szélesre tárult. Gedeon belépett, és egy hatalmas ládát talált tele régiségekkel.
Buta volt, de nem ostoba. Tudta, hogy ekkora kincset nem vihet haza. Leadta hát a szajrét az önkományzatnak, ahol hálából megengedték, hogy a szerintük értéktelen tárgyakból magához vegyen egy szuvenírt. Gedeon találomra kiválasztott egy régi, megsárgult rajzot. Csúnya volt, és fakó, így a hivatalnok rábólintott, hogy viheti. Gedeon elköszönt, és hazaindult, de előbb még betért egy becsüshöz, és megnézette a szerzeményét. Nem fokozzuk tovább a helyzetet, mert a lényeg az, hogy kiderült: a régi vázlat egy eredeti Leonardo, és kimondhatatlanul sokat ér. Mivel a hivataltól Gedeon elismervényt is kapott, hogy a vázlat az övé, ezt a kincset már nem vehette el tőle senki.
A szenzációs hír gyorsan elterjedt. Mire Gedeon hazaért már rajongók egész hada fogadta. Titkon mindenki abban reménykedett, sikerül majd kisebb-nagyobb összegeket leakasztani a mesés módon meggazdagodott Buta Gedeonról, de ez nem következett be.
– Ti mind nagyon okos emberek vagytok, ezért majd boldogultok a saját erőtökből, de én csak a pénzszerzéshez értek – mondta és távozott.
Igazat mondott, mert a mesés vagyon rekordidő alatt elverte, éspedig úgy, hogy nem is maradt utána semmi. És hogy mi ebben a csattanó? Hát az, hogy míg az okosok a bölcsességben versenyeztek, a Monacóból, Bahamákról meg egyéb helyekről tök szegényen hazatért Gedeon már egy újabb vasdarabot nézegetett a piacon. A múltkori esethez képest most nem röhögte ki senki, sőt árgus szemek figyelték minden mozdulatát. Abban reménykedtek, ha ott maradnak a nyomában, elvezeti őket egy másik Leonardóhoz. Ám hogy ez megtörtént-e vagy megmaradt hiú ábrándozásnak, azt még az okosok sem tudják.
Itt a vége, fuss el véle!
