Szerző Géza budapesti, kissé megroggyant gangos lakásában ülünk egy rozoga konyhaasztalnál. Az asztalon pálinkás poharak, olívabogyók, rántott hús, egy fél fonnyadt citrom, és valami, amit Szerző „művésztojásnak” hív. A költő épp a harmadik pohár házi szilvapálinkát lötyögteti, miközben a költészet lényegéről értekezik.
– Géza, te hogy állsz mostanában a költészettel?
– Hogy állok? Úgy, hogy az előbb is majdnem elestem a macskában. De a költészet! Az maga az élet, érted. Mint a szalonna és a savanyú uborka: egyszerre csíp, sós és zseniális.
(közben a költő egy olívabogyót próbál felnyársalni egy kanállal, sikertelenül.)
– De mit gondolsz a digitalizációról és a költészet jövőjéről?
– Jövő? Nekem a jövő az, hogy lesz-e elég pálinka ebben az üvegben, mire a beszélgetés végére érünk. De ha muszáj válaszolni: a digitális világ olyan, mint a mikrós pizza. Gyors, kényelmes, de nincs benne lélek. A költészet viszont… az olyan, mint egy jó csirkepörkölt! Egy kis vörösborral megbolondítva. Bár ne kérdezd, hogy én mikor írtam utoljára. Talán akkor, amikor még a földszinten lakott az az özvegyasszony, aki mindig hozott kókuszos sütit.
(Szerző közben kinyit egy sörösdobozt, ami túlhabzik, de a költő ezt természetesen egy szalvéta helyett az inge ujjával törli le.)
– Melyik versedet tartod a legjobbnak?
– Egyértelműen a „Zsíroskenyér az erkélyen” címűt. Az egy igazi életmű-darab. Egyszerre van benne a magyar vidék melankóliája és a budapesti gangos romantika. Tudod, azt írtam benne, hogy „Csöpög a zsír, de nem zavar, / szíven az estében oly hamar elhasal.”
(elérzékenyül, majd egy újabb olívabogyót nyel le egyben, aminek következményei azonnal hallhatóak a torkán.)
– És mit gondolsz a klasszikusokról?
– Dante? Jókai? Kállay-Kotász? Ők mind nagyok, de fogalmuk sem volt, vagy van arról, mikor jó a pacal. Pedig, ha Dante egy pesti kocsmában írta volna az Isteni színjátékot, az egy sokkal érdekesebb mű lenne. Például: „És a pokol kilencedik bugyrában / a söralátétek nem érnek össze futtában.” Mondom, igazam van!
– Végül egy személyesebb kérdés. Mi az, amit te fontosnak tartasz az életben?
– Fontos? Az, hogy mindig legyen valami a hűtőben. Meg az, hogy az ember soha ne vegye magát túl komolyan. Nézd, a költészet nem a polcra való. Én azt szeretem, amikor az emberek beleharapnak egy versbe, mint a meleg kolbászba, és érzik, hogy „hú, ebben tényleg van paprika!”
(Előhúz egy zsebkendőt, amibe egy darab kolbász van becsomagolva. „Tartalék, ha hosszú lenne az interjú” – jegyzi meg, majd belenyal a sörébe.)
Elköszönök, de Szerző még utánam kiált a gangról: „Ha még írtok rólam, akkor azt is írjátok oda, hogy szeretem a nokedlit, mert az epikus költészet!”
Az interjú után még egy héten át olajszag terjengett a szerkesztőségünkben, de a költészet örökké velünk marad.
