Ahogy hazaértek a kórházból, néhány éhesen káráló tyúk fogadta őket az udvaron. Teri azonnal etetni akarta a jószágokat, hogy aztán békével elüljenek, ha jön az este.
− Most nem a jány az első? – szólt rá Kálmán, miközben feltett a konyhában egy nagy fazék vizet melegedni a sparheltra.
Mikorra anya és lánya ágyba kerültek, rokonok jöttek, ki ezt, ki azt hozott a gyerekágyas asszonynak. Kálmán nagyanyja egy nagy tányér húslevest, csigatésztával.
Roma szokás szerint a kicsit nem nagyon mutogatják a keresztelője előtt. Kálmánt ez most nem érdekelte, fűnek-fának híresztelte, hogy megszületett a lánya. Hívta a haverjait, hogy nézzék meg, milyen szép a kicsi.
− Nem fílted a rontástul a jányodat? – állt elébe a nagyanyja.
− Hallja, mama! Ne babonáskodjon itt nekem! Ki akarna szemmel verni egy ilyen kis ártatlant?
− Na, majd ha beteg lesz a gyereked, másképp beszélsz. Ott vannak Gusztiék, sánta lett a fiuk.
− Mert valaki megrontotta, mi? Rontás annak az apja, anyja, isznak.
− Honnan veszed? – állt meg az öregasszony mosogatás közben.
− Honnan? Jött vóna a Guszti a brigádomba dógozni, hogy majd ő rakja a kéményt. De már az állványon úgy szídelgett, hogy hazazavartam. Ilyen ember nekem nem kell! Hogy leessík, oszt börtönbe menjek miatta?!
− Inkább magyarokkal dógoztatsz, mi?
− Mindegy nekem, magyar, cigány vagy hottentotta, csak dógozzon, ahogy mondom, ahogy kell.
Az öregasszony erre csak magában dünnyögött.
− Hottentotta, hát az meg milyen szerzet lehet?
Teri az ágyból figyelte, ahogy az ura kiosztotta a nagyanyját. Megsajnálta az öregasszonyt, odaszólt neki:
− Jöjjön mama, tegyük tisztába Kornéliát. Nekem még nem nagyon megy.
− Kit? – hökkent meg az öregasszony.
− Nellikét, a kicsi lányt.
− Te, Kálmán! Te beleegyeztél, hogy ez legyen a gyerek neve?
− Mit bánom én, hogy hívják! Teri szülte, Nelli segített neki, hát legyen Kornélia.
A mama leült a hokedlira, vizes kezét a kötényébe törölgetve felnézett a plafonra.
− Bocsáss meg nekik, Uram, meggárgyultak ezek mind a ketten.
Teri és Kálmán egyszerre kezdtek el nevetni az öregasszony megbotránkozásán. Egymásra néztek, és Teri most érezte először, hogy Kálmán mégiscsak szereti őt.
[…]
Kálmán nagyanyjának a háza téglából épült. Az öregasszony rendben tartotta, az udvart is söpörte, ameddig bírta. Az utóbbi időben, mióta betegeskedett, már nem törődött semmivel. A ház előtti árkot is benőtte a gaz. Akik arra jártak, kezdték beledobálni a szemetet, koszos rongyokat, papírzacskót, törött poharat. Kálmán nem győzött káromkodni, mikor rászánta magát, hogy kitakarítsa az árkot.
− Hogy rogyna rátok az ég! Mocskos állatok!
A házat ketten örökölték, Kálmán anyja, és a nagybáty, Gyula. A férfival tartották a kapcsolatot, ő egy dunántúli kisvárosban élt az élettársával. Az anyja temetésére eljött, de utazott is vissza, az örökségről is lemondott, miután körbenézte a házat.
− Nem kell nekem itt, ebben az alföldi nyomorúságban semmi. Látnátok, arrafele, ahun lakunk, milyen rendesek az utcák, tiszták, a népek is mások.
Arankát értesíteni sem tudták az anyja haláláról, hisz mióta elment, nem adott hírt magáról.
Így, a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt Kálmán nem tudta eladni az öreganyja házát. Ahogy lehetett, rendbe hozta, kifestette, Teri lecserélte a napszítta függönyöket újakra. Kiadták albérletbe egy egyetemista fiúnak, akinek drága volt a városi lakás.
A fiú a szomszéd faluban született, az anyja roma volt, az apja magyar. Már régen felköltöztek Pestre, ahol a férfi munkát kapott. A gyerek meg visszajött tanulni a Tisza-parti város egyetemére. Terit látásból ismerte, középiskolás korában gyakran utaztak egy buszon hazafelé. Tetszett neki a hosszú hajú, szép szemű lány, de főleg a csöndes szelídsége ragadta meg. Nem hangoskodott, mint általában a vele egykorú csitrik, ha összetalálkoznak. Aztán, mikor látta az ujján a karikagyűrűt meg később a gömbölyödő hasát, nem próbálkozott megismerkedni vele. Talán el is felejtette már, csak most lepődött meg, mikor Teri beállított hozzá a tiszta ágyneművel, törölközővel.
− Helló! – köszönt neki a fiú, ahogy az egykorúak üdvözlik egymást.
Teri csak bólintott, és a szemével Kálmán felé intett, aki a szoba közepén lévő létrán állt, hogy kicserélje a sápadt villanykörtét erősebbre. A fiú megértette Teri oldalpillantását, és gyorsan bemutatkozott:
− Varga Zsolt vagyok, az új lakójuk.
− Teri. Fehér Botos Terézia. Kéthetenként lesz ágyneműcsere, hetente tiszta törölköző. Ebédet kér-e?
− Köszönöm, nem. A menzán eszem.
Teri közben az asztalon felhalmozott könyveket bámulta.
− Ez mind a magáé?
− Többsége az enyém, de van könyvtári is.
− És a könyvtárból csak úgy el lehet hozni?
− Ha beiratkozik. Aztán, ha elolvasta, visszaviszi.
Kálmán a kétágú létrát csukta össze.
− Nem érünk mi arra rá, hogy könyvtározgassunk. Dógozni kell. Utána meg már olyan fáradt az ember, hogy csak egyet akar, minél hamarabb ledögleni. Na, Teri, menjünk hazafele, Nellinek már biztos elege van a kisjánybúl.
− Kislánya lett? – fordult Zsolt megint Teri felé.
Kálmán válaszolt:
− De még milyen szép kisjány! Aztán idefigyelj! Itt azt csinálhatsz, amit akarsz, csak a csajozással vigyázz! Errefelé terjed ám a pletyka, sok a ráérő ember, akik szeretik más dógába ütni az orrukat.
Az utcán Teri megjegyezte:
− Nem olyannak látszik ez a srác, hogy nőket hordana ide.
− Jaj, kisanyám! Nem ismered te a férfiakat. Egy ringó hátsó, egy rengő mell, és akár az ördögnek is eladnák magukat.
− Te is? – nézett Teri kérdő szemekkel Kálmánra.
A férfi nem válaszolt, csak nevetett. A rengő mellű boltos Roziról tudott Teri, hisz akkoriban mindenki pusmogta. De az még ő előtte volt. És azóta? Volt-e valakije rajta kívül az urának? És vajon, ő hogy fogadná, ha megtudná?
Ezen járt az esze végig, amíg otthon a kislányt fürdette, altatta. Mikor ők is lefeküdtek, odafordult az aludni készülő Kálmánhoz.
− Mit tudnak azok a nők, akikért úgy megvesznek a férfiak, hogy a családjukat is otthagyják?
Kálmán álmos hangon dünnyögte:
− Mit…mit… Hagyják magukat mindenhogy.
− Hogy mindenhogy?
− Hát elölről, hátulról meg szájba…, a fene egye meg, aludj mán, mit foglalkozol te ilyenekkel!
De Teri gondolatai nem nyughattak. Aki mindenhogy hagyja magát az kurva? Vagy lehet úgy szeretni valakit, hogy mindent megengedjen a másiknak? Vajon ő megengedne, megtenne mindent Kálmánnak? Nagy sokára elaludt, de még másnap is felötlöttek benne a saját magának feltett kérdések.
[…]
Teri, ha tehette, a városban vásárolt be. A falubeli kisboltot kerülte. Ott minden drágább volt. A boltos nőt továbbra is ellenszenvesnek találta. Most mégis rákényszerült, hogy átszaladjon élesztőért. Vasárnap volt. A kis Nelli lekváros buktáért nyaggatta. A jó tejfölös, füstölt kolbászos bableves után ő is szívesen enne foszlós kalácsot. Ezzel a terhességével is kívánós lett, ráadásul már látszani kezdtek rajta a plusz kilók. Nem titkolhatja tovább Kálmán előtt az állapotát.
Fölkapta a kabátját, és átsietett a boltba. A boltos Iboly lassan szolgálta ki. Terinek olyan érzése volt, hogy mondani akar neki valamit. Fizetett, és a kijárat felé indult, mikor a nő utána szólt.
− Fiatalasszony! Várjon már egy kicsit!
Teri visszafordult. Mit akarhat tőle ez a festett szájú nőszemély?
− A férje mostanában gyakran megfordul nálunk. Valahogy összejöhettek a húgommal. Maga olyan csendes, jóravaló teremtés, úgy gondoltam, jobb, ha tud róla.
Teri megdöbbent, alig tudott egy köszönömöt kinyögni. Kiszédelgett a boltajtón, majdnem nekiütközött a befelé igyekvő, terebélyes asszonynak, akit csak Pletyka Marcsának hívtak a faluban a háta mögött.
− Né, mán! Nekem gyüsz, oszt nem is köszönsz – szúrta oda Terinek nagy hangon.
De Teri most szinte észre sem vette, elvolt, szegény, a maga bajával.
− Hát ezt meg ugyan mi lelte? – kérdezte Marcsa Ibolyt.
− Honnan tudjam? Nem vagyok én gyóntató papja senkinek. Inkább arról beszéljen, hogy magának mi kell! Meg hogy mikor fogja kifizetni, amiket ide, a füzetbe már felíratott?
Teri otthon gépiesen tett-vett, megsütötte a lekváros buktát, adott a gyereknek enni, de neki egy falat se ment le a torkán. A délután csöndben telt, a kicsi a babájával játszott, ő meg csak ült a konyhaasztal mellett. Lehet, hogy most is ott van Kálmán annál a rossz nőnél? Neki azt mondta, hogy váratlan munka adódott, amit még ma be kell fejezni. Képtelen volt eligazodni abban a belső zűrzavarban, ami a torkát, gyomrát szorongatta.
A kislány megérezhette ezt, odahúzódott mellé.
− Anya! Beteg lettél? Hol fáj?
− Csak elfáradtam egy kicsit – mondta Teri a gyereknek, és megsimogatta a szép, kis arcát.
Kálmán későn ért haza. Kicsit pityókásan, fütyörészve zárta be maga után a kertkaput. A konyhaajtóban megtorpant. Benn égett a villany.
− Mi a fene, Teri még fenn van? Mér nem alszik mán? Most majd faggatódzik, hogy hun vótam eddig.
De az asszony nem kérdezett semmit. Nem is köszönt Kálmánnak, csak szótlanul kirakta az asztalra a vacsorát.
A férfi evés közben rá-ránézett, kínos kezdett lenni ez a nagy csönd.
− Hát elhúzódott.
Teri ránézett.
− Hát a munka. Be kellett fejezni, nem hagyhattam, hogy a beton megdögöljön. Remélem, locsolják majd.
− A torkodat már meglocsolták. Érezni lehet a pálinka szagát.
− Megkínáltak, no! Oszt mi van abban?
− Mással is megkínáltak?
Kálmán letette a kanalat. Összehúzott szemekkel nézett Terire, mintha ki akarná fürkészni, mire céloz az asszony.
− Milyen mással? Észen vagy?
− Én igen. De neked elvette valaki az eszedet. Az a mindenki macája, mi?
− Elhallgass mán!
− Nem hallgatok. Már beszélik a faluban. A boltba sem merek többet bemenni, szégyellem magam miattad.
Az utolsó szavak Teri torkát fojtogatták.
Kálmán felpattant a hokedliről.
− Szóval, az a nyavalyás Iboly mondta el! Irigy a húgára, hogy az tetszik a férfiaknak, hogy beleszerelmesednek, neki meg nem akad horogra senki.
− Mert szerinted ilyen a szerelem?
− Mit tudsz te a szerelemről? Csak hagyod magad az ágyban, azt várod, hogy minél hamarabb befejezzem!
Teri a széken ültéből felnézett a föléje magasodó férfira. Csöndesen, szinte csak magának mondta:
− Azt hiszem, egy ideje már én is tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni.
− Mer megcsaltál, mi? – kiáltotta Kálmán, és már ütött is.
Teri a hokedlivel együtt felborult, nekiesett a kredenc sarkának. Éles fájdalom nyilallt az oldalába, úgy érezte, hogy föl sem tud kelni a földről.
Kálmán feltépte a szobaajtót, berontott, és ruhástól levetette magát az ágyra. Csoda volt, hogy a kislány nem ébredt fel a nagy robajra.
Teri nehézkesen feltápászkodott, kibotorkált az udvarra, az alsókonyhába ment, ahol lefeküdt az ócska dikóra. Összegubaszkodott, mint egy beteg jószág. Egy pokrócot húzott magára. Nem volt hideg, de mégis reszketett minden tagja. Aztán, mintha így akarta volna a szervezete óvni magát, öntudatlan álomba zuhant.
(Részletek a szerző 2024-ben a Dr. Kotász Könyvkiadónál megjelent azonos című kötetéből.)
