Mérhetetlen szomorúságomnak és ugyanekkora csalódásomnak kívánok hangot – vagy inkább bötűt – adni, mivel tegnap megtudtam: a Playboy beszünteti a meztelen női fotók közzétételét. Őszinte értetlenkedéssel állok a jelenség előtt: a meztelen nők a Playboyban olyanok voltak, mint fröccsben a buborék, nélkülük valahogy fölvizezett lőrének tűnik az egész.
Nem azért mondom mindezt, mert olyan sok Playboy folyt volna át a kezeim között, de nosztalgiával gondolok vissza azokra a boldog kamaszéveimre, amikor a németből hazatérő vendégmunkások ezekből a magazinokból is hoztak egy-két bemutató példányt, amelyek aztán rojtosra használódva vándoroltak kézről kézre.
Nem részletezném, hogy a kamasztársadalom milyen módon hasznosította ezeket a kiadványokat népgazdaságilag, mert az már a múlt, és mi itt vagyunk – leszünk – a meztelen nő mentes Playboy korszakában. A konkrét kérdésem innentől az, hogy ha nem lesznek ott a lapokon ezek a lengébe öltöztetett hölgyek, vajon mit kínálnak majd az olvasónak? Az egy dolog, hogy a lap vezetése már régebben is elhajlott az irodalom felé, bizonyos íróktól például busásan honorált novellákat is közöltek, ám ezeknek az íróknak még a zoknijukat sem kellett letolniuk, és műveikre sem bagózott rá senki, mert közvetlenül mögöttük ott volt kihajtható poszteren a műhelyfalra kívánkozó playmate.
A hivatalos indok szerint erre a szomorú döntésre amiatt kényszerült rá a lap, mert a netes pornó olyan mértékben – ráadásul ingyen – nyomul a fogyasztó képébe, hogy nincs értelme többé ennek a sejtelmes meztelenkedésnek. Pornóügyekben nem vagyok valami pallérozott, mert ilyet még sose’ láttam (hehe), de széles körű elméleti tanulmányaim alapján ki merem jelenteni, hogy alapvető különbség van a playboyos meztelenkedés és a pornografikus tényfeltárás között. Az előbbi ugyanis a misztikum és az idealista művészi ábrázolás ügyes elegyítése, míg az utóbbi egyfajta atlétikusan küzdelmes tevékenység, amelybe kábé annyira kell a történeti szál, amennyire egy besurranó tolvajnak az előszobában tespedő dobermann. A playboyos nénik fő varázsa abban nyilvánult meg, hogy a lapvezetés olyasvalakikről is leimádkozta a leplet, akikért már felöltözött állapotukban is erőteljesen csordogált a férfitársadalom nyála – gondoljunk csak Zalatnay Cini emblematikus fotóira, amelyek új alapokra helyezték az egész magyar közgondolkodást.
Ha másért nem is, ezért a leimádkozós tendenciáért bizony megérni ragaszkodni ehhez a számunkra olyan kedves hagyományohoz, mert bár photoshoppilag ez a dolog ma már megoldható, egészen másként veszi ki magát az, ha az ember otthon gányol össze valamit, mint amikor ezt az árut készen, hitelesen és nem utolsó sorban profi minőségben megkapja.
Szinte látom, ahogy a férfiolvasók buzgón bólogatnak erre, mert hozzám hasonlóan kapásból tudnának legalább tíz olyan közszereplő hölgyet, akik közül bárkit szíves örömest látnának pucérra vetkezetten, playboyos stílusban – párducok között aranytrónuson, enyhe terpeszben, stb – lefotózva. A kedvükért egye fene alapon, tán még azokat a fentebb emlegetett írónovellákat sem hajtanák félre.
