Kevés elviselhetetlenebb gyötrelem van annál, mint amikor a buta ember viccet mesél. Talán a fogfúrás vetekszik ezzel, de az legalább céllal történik, míg ez a másik csak úgy jön, ahogy a jégeső egy forró nyári délutánon, ha a határba menet elfelejtettük magunkkal vinni a kabátot.
A buta ember vicce nem egyszerűen rossz, hanem szó szerint gyilkol. A középkori krónikások például feljegyezték, hogy az udvari lakomák során többen is belehaltak az uralkodó vicceibe, amelyek nem is mindig végződtek kerékbe töréssel. De mi ettől függetlenül is tudjuk, hogy nincs olyan poén, stósz, vagy csattanó, amelyet a buta ember ne tudna tönkretenni. Persze bárki mondhat rosszul egy viccet, sőt úgy tapasztalom, hogy az ész fordított arányban áll a viccmesélési tehetséggel. Az akadémikusok, és az őrült tudósok többsége éppen olyan béna a viccmesélésben, amilyen Quasimodo volt a szerelemben, dacára a kedvező fizikai adottságainak. Maradjunk annyiban, hogy ha egy buta ember ezzel az eszközzel tör az életünkre, azért nem a vicc a hibás.
A legrosszabb természetesen az, amikor ez a bizonyos buta ember társaságban kívánja megvillantani magát. Feláll, megkocogtatja a poharát, mire valaki udvariasságból elmosolyodik, ő pedig ezt biztatásnak veszi. És ha történetesen mi vittük be őt abba a társaságba, az összes szánakozó, lesajnáló tekintet ránk fog szegeződni. Bizton állíthatom, hogy nincs ennél kellemetlenebb érzés. Közben pedig jön a poén, aztán még egy, és a buta ember, a mi ismerősünk diadalmasan ránk néz, mintegy jelezve, hogy ezt a szellemességet, vagy nevezzük akár dicsőségnek is, csakis és kizárólag nekünk ajánlja fel.
Ilyenkor az ember különös tulajdonságokat fedez fel önmagán. Megtudja például azt, hogy képes úgy tenni, mintha a poharában lévő ásványvízbuborék rendkívül érdekes volna, vagy hogy egy tök fekete mobilkijelző is hordozhat információt.
De a buta ember humorának van még egy kicsapódása, amely az egekig fokozza a hallgatósága kínját: ez pedig nem más, mint a magyarázat. Ha nem nevettél a poénon, kifejti, mi volt a lényeg, és elmondja még egyszer. Ez az a pillanat, amikor a rossz vicc átalakul kínvallatássá. Az ember végül felnevet, de nem azért, mert megértette, hanem mert élni akar.
Persze mindannyian mondunk hülyeségeket. Néha még viccesnek is hisszük őket. A különbség talán csak annyi, hogy az értelmes ember egy idő után észreveszi a körülötte támadt csendet.
A buta ember viszont azt hiszi, nem hallottuk jól.
