Tarizimi BélaÚgy tűnik, végre megvan a módszer az igazságszolgáltatás hatékonyabbá tételére. Mint tudjuk, a skandináv államok kivételével – ahol a börtönök szinte ötcsillagos hotelek –, a fogva tartásra szolgáló intézmények mind zsúfoltak, iszonyú pénzeket emésztenek fel, és nem is jelentenek megoldást a bűnözés féken tartására. A rab leüli azt a néhány évet, amit rásóztak, aztán ott folytatja, ahol abbahagyta.
Mindezt szem előtt tartva egy Cognify nevű vállalat nemrég azon kezdett dolgozni, hogy a büntetést valamilyen módon hatékonyabbá és egyszerűbbé alakítsa. Arra gondoltak, egy implantátum lesz a megoldás: a delikvens bemegy az erre szakosodott rendelőbe, kap egy chipet, és már szabadulhat is. Ám az utcára kilépve hirtelen furcsa érzés rohanja meg: mintha nem ő gyilkolt volna, hanem őt véreztette volna ki az áldozat. Annyira nyomasztja a vele szemben elkövetett bűn terhe, hogy nem esik jól sem a kávé, sem az ital, sem úgy an block az egész élet. Bárhová megy ez a teher mindig ott nyugszik a vállán.
Az elv tehát a bűn és bűnhődés kapcsolatára épül, pontosabban a chip azokat az agyi receptorokat stimulálná, amelyek a lelkiismeretet szabályozzák. Mindez talán működhet is, ha megvan hozzá az intellektus, de gyanítom, hogy a komoly nehézfiúk erre éppen annyira immunisak, mint a skorpiók a radioaktív sugárzásra. Tehát ha szabad tanácsot adnom a chip fejlesztőinek, azt javaslom, inkább a börtönben eltöltött időre és az ott megélt kalandokra fókuszáljanak. A miniatűr eszköz beültetése után az alany azzal az érzéssel távozzon, hogy húsz kemény évet tolt le a böriben, annak minden gyötrelmével egyetemben. Élénken élne benne a tudat, hogy ez alatt az idő alatt egy szakasz kigyúrt négerrel élt egy cellában, és olyan kalandokat élt meg, amelyek kigondolását önökre bízom. Az implantátum mindezt folyamatosan közvetítené az elítéltnek, kikapcsolhatatlanul.
Olyan volna ez, mint a hatvanas években az alkoholistáknak adott Antabusz tabletta: aki bevette és ráivott, az meghalt. A chip ugyanezt sejtetné: ha ezekre a szörnyű emlékekre újból rábűnözöl, kapsz újabb húsz évet a tagbaszakadt négerek között, és abba tuti, hogy belepusztulsz. Hagyni kéne hát a lelkiismeretet a maga medrében, mert az a bűnözői lélek számára éppen olyan megfoghatatlan, mint az egér szellentése. A chip viszont gondoskodhatna arról, hogy a viselője elképzelje a számára legförtelmesebb halálnemet. Például, aki attól retteg, hogy virágcsokrokkal fogják agyonverni, valahányszor elsétálna egy virágüzlet előtt, kiverné a hideg verejték.
Őszintén szólva én nagyon remélem, hogy a fejlesztés még az első béta tesztek előtt ebbe az irányba fordul, mert csak így van rá esély, hogy a börtönökből múzeumok vagy írói alkotóházak váljanak. És ha már itt, az írói alkotóházaknál tartunk, a nem túl távoli jövőben talán az is megvalósulhat, hogy az amatőr író csak bemegy egy ilyen intézménybe, és kap a bőre alá egy parányi chiphet, amelytől azzal a tudattal távozik, hogy megírt egy világraszóló remekművet. Ennek birtokában az újabb próbálkozáshoz éppen úgy nem érez majd késztetést, ahogy a kikezelt útonálló a rablógyilkossághoz. Mi, néhányan megmaradt olvasók pedig ezzel ugye, csak nyernénk.
