Tipikusan magyar megoldás az, hogy egy honfitársunk – a médiában megjelent hír tanulsága alapján – úgy próbált dohányboltot rabolni, hogy egy fadarabot tartott a kezében.
Mesébe, sőt műszaki és/vagy bűnügyi lexikonba kívánkozó, zseniális újításról van szó! Azt már eddig is hallottuk, hogy a kapanyél elsülhet, na de hogy egy fadarab is?! Mondhatják önök erre, hogy szegény ember azzal főz, pardon: azzal rabol, amije van. Emberünk megtehette volna azt is, hogy egy csokipisztollyal nyomul be a szóban forgó üzletbe, ám az korántsem akkora kihívás, mintha egy bottal próbálkozik. Miért legyen egyszerű az, amiben ott mocorog a bonyolultság csírája? Könnyebb és ordenárébb lett volna kimenni az Ecserire és venni egy alig használt Kalasnyikovot, ám az a derék elkövetőt szemernyivel sem hozta volna közelebb a sikerhez.
Más megközelítéssel az is elképzelhető, hogy emberünk annyira szegény volt, hogy nem futotta neki rendes pisztolyra. Amerikában a potenciális rabló, ugye, bemegy a boltba, és az eladóhoz fordulva azt mondja: bolti rabláshoz kérek valamilyen spéci eszközt. A pult mögött álló fószer erre vagy egy tucat direkt üzletek kifosztására tervezett stukkert helyez elébe, ő meg kiválasztja azt, amelyik a legjobban megy a vállalkozás méretéhez és a szeme színéhez.
Magyar viszonylatban ilyen nincs. Nemhogy pisztolyunk, de még egy török korból származó bizánci ágyúnk sem lehet. Dohányboltot viszont rabolni kell, ha már ott van, és mert kreatív nép vagyunk, hagyományainkhoz, vagy önmagunkhoz nyúlunk.
Én lusta vagyok utánanézni, de önök könnyedén kideríthetik, mi mindennel rabolt már ez a nép dohányboltot Árpád apánktól napjainkig. Bottal tán még soha, mert mint ősi hagyományainkban írva vagyon, isten nem ezzel veri meg azt, aki kihúzta nála a gyufát. Márpedig, ha egy bot nem jó az istennek, akkor miért lenne jó egy pénztárosnak? A rabló különben sem ütni akar, csak megszerezni a pénzt, aztán gyorsan távozni.
Nekem személy szerint az is tetszik, hogy ez az úriember, akiről most név nélkül szó van, nem azt a kommersz utat választotta, ami a hollywoodi filmekből elénk tárul. Nem ásott például alagutat, nem bajlódott a riasztórendszer semlegesítésével, nem robbantotta föl dinamittal a kasszát, hanem besétált egy levelét hullajtott, és talán kutyák által lepisált faággal a kezében és azt monda: virítsd a lóvét, de ízibe! A pult mögött álló kisasszony először biztosan akadékoskodott, hogy de uram, normális ön? Ez nem is fegyver, mire a rabló szelíden annyit mondott: de az, ha én úgy akarom. A kasszás hölgy ezt talán nem hagyta annyiban, ezért odahívta a raktárban éppen árut szortírozó társát , és megkérdezte tőle, mit csináljon. A társ nem tudott érdemben dönteni, mert egy bottal legfeljebb Mózes biztosíthat első osztályú látványosságot, de ebben a mai, liberális világban, amikor a nemek is sokfélék, miért ne lehetnének a boltrabló eszközök is azok? Odacsődítette hát a főnököt, az pedig a még nagyobbat, a tulajdonost.
Rövidesen ott csődült és csodálkozott az egész boltvezetés, és mert ahol ennyi a szürkeállomány, a mindenki számára üdvözítő megoldás sincs messze. Gyorsan ki is alakult a hivatalos álláspont: a fadarab igenis fegyver, mert az, aki önnön hülyesége folytán nem képes ezt megkülönböztetni a korszerű maroklőfegyvertől, nem szenvedhet ezáltal hátrányt egy bolti rablás kivitelezése során.
Persze az is lehet, hogy a próbálkozót simán csak kiröhögték, majd pedig ráhívták a rendőrséget. Tekintve, hogy én meg az alagsorunkban a járványügyi rendelkezéseket semmibe vevő, és az elhasznált levegőjüket a mi lichófunkba egyszerűen csak kiventilátorozó edzőteremre hívtam rá többször is a rendőrséget abszolút eredménytelenül, talán még mindig ott állnak a boltban és ezen a történeten örömködnek. Legyen vele több szerencséjük, mint nekem a járványügyi szabályokat sajátosan kezelő magyar rendőrséggel.