Amikor egy párizsi bordélyház padlásán, egy 19. századi tengerészláda titkos rekeszéből megsárgult kézirat került elő, még senki nem sejtette, hogy az irodalomtörténet új fejezettel bővült. A korabeli ízlésnek megfelelő metszeteket is tartalmazó dokumentumot a Jules Verne-kutatás olyan ismert alakjai, mint például Dr. Armand Delatour, a Sorbonne emeritus professzora, valamint Célestin Brugnon, a Nantes-i Verne Archívum főkurátora is hitelesítették. Szerintük minden kétséget kizáróan a mester kézírása fedezhető fel a papíron, és ha ez nem lenne elég, az utolsó oldalon még ott van a kávéval áztatott, szignózott megjegyzés: „Ha ezt valaha megtalálják, csak nyugtatóval olvassák!” Márpedig a kéziratot megtalálták. És valóban, a Bikacsökkel a világ körül nem csupán különös címével hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal a finom groteszkséggel, amelyet az utókor sokáig talán túl merésznek ítélt ahhoz, hogy a Verne-életmű részeként kezelje.
A regény főhőse, a neve ellenére teljes mértékben brit származású Sir Archibald Lacorix, egy olyan világ utolsó mohikánja, amely még hitt a kézi erővel megszerezhető tekintélyben, a fűzős cipők bájában és az erőteljes suhintások jellemformáló erejében. Archibald egy viktoriánus klubban tett meggondolatlan fogadással indítja el világ körüli kalandját, melynek során minden vagyona, társa és tanácsadója egy jól kézbe simuló bikacsök. A fogadás tárgya: bebizonyítani, hogy egy jól nevelt angol úr pusztán határozottság és egy csapkodásra alkalmas eszköz segítségével eljuthat a világ végének tartott Picard-szigetre.
A történet természetesen nem mentes a kalandregények megszokott fordulataitól. Mr. Archibald az útja során megfordul Velencében, Konstantinápolyban, az indiai szubkontinensen és végül a felkelő nap országában. A helyszínek azonban nem egzotikus díszletekként szolgálnak, hanem finoman karikírozott kulturális tükörképek, amelyek a XIX. századi európai felsőbbrendűség illúzióját leplezik le, éspedig bőséggel adagolt ironikus empátiával. A velencei epizódban például Archibald egy nyelvhelyességi vita hevében lesújt a bikacsökkel egy gondolás fejfedőjére, amivel akaratán kívül forradalmat robbant ki a városban. Konstantinápolyban egy pasával folytatott beszélgetése során új bajuszdivatot honosít meg, Indiában pedig egy némasági fogadalmat tett fakír hívja ki őt egy suhintásalapú meditációs vetélkedőre. A döntetlenre végződő meccs után a brit úr is elmereng egy pillanatig, aztán újult erővel veszi kézbe a fegyverét.
A regény mellékszereplői legalább olyan színesek, mint maguk a helyszínek. A magyar származású Pipa Kemenes, aki csupán véletlenül csatlakozik a világjáráshoz, igazi groteszk figura: naiv és talpraesett egyszerre, olyan karakter, aki minden helyzetből ki tudja vágni magát, ha van a közelében egy üres vödör. A rejtélyes Madame L’Echalotte, a botanikából doktorált anarchista, zellerből készít robbanószert és látszólag követi Archibaldot, valójában azonban tudományos jegyzeteket vezet a módszereiről. A távol-keleti bölcsességet Wang Bang Bong képviseli. Ő egy pekingi filozófus, aki táncmozdulatokkal oktat etikát, és aki végül ráébreszti hősünket, hogy a bikacsök nemcsak eszköz, hanem életút.
Az olvasó könnyen beleeshet abba a csapdába, hogy A Bikacsökkel a világ körül csupán bohózat, túlzó paródia vagy irodalmi anekdota. Ám a regény szövegében ott lappang Verne jól ismert moralizáló hangja, csak most egészen más eszköztárral: finom szatírával, a karakterekbe rejtett reflexióval és mindvégig izgalmasan. A regény csúcspontja nem egy mozgalmas jelenet, hanem az a pillanat, amikor Archibald, egy japán teaceremónia kellős közepén ráébred: a világ nem azért kerek, hogy megkerüljük, hanem azért, hogy megértsük, miként forog tovább, ha mi már letettük a bikacsököt.
A kézirat különös zárómondata, amely vélhetően Verne saját széljegyzete, egyszerre abszurd és megható: „Nem tudom, mit ittam, mikor ezt írtam, de remélem, más is megkóstolja egyszer.” Nos, mi megkóstoltuk. És bár az íz talán szokatlan – füstös, kissé kámforos, néhol paprikás utóérzéssel – mégis érdemes kortyolni belőle. A Bikacsökkel a világ körül nemcsak a Verne-életmű egy eddig ismeretlen oldalát mutatja meg, hanem azt is bizonyítja, hogy a humor, ha jól van megírva, nem könnyít az irodalmon – épp ellenkezőleg: testesebbé, tekintély parancsolóbbá varázsolja.
