Kezdetben vala a MI.
És leülé elé az úr, és bepötyögé a promptba az ő első parancsát, mely ez vala:
– Legyen világosság!
A MI rövidet gondolkodék aztán lőn világosság.
– Íme a világosság Sándor – szólá a MI (nem tudni, miért de Sándornak nevezé az Urat) – Szeretnéd, hogy kiegészítsem ezt rózsaszín felhőkkel és szárnyas egyszarvúakkal?
Az Úr nem akará ezt, inkább külön szereté választani az eget meg a földet, ezért bepötgyögé:
– Válaszd külön az eget meg a földet!
A MI kicsit magába vonulá, aztán – hopp! – különválasztá az eget meg a földet. De ezzel vala egy bökkenő: az ég meg a föld közé önhatalmúan beilleszté vala egy csúnya szürke sávot, ami az Úr bosszankodva látá, mert nem így képzelé el.
– Mi ez a szürke izé itt a kettő között?! – kérdezé meg a MI-t azon nyomban.
– Az Sándor a majdani idők szmogcsíkja – válaszolá a MI kedélyesen. – Most még üres, de később a hasznodra lehet.
– Nem kell szmogcsík! – pötyögé az Úr ingerülten. – Azt parancsolám, hogy válaszd szét a földet meg az eget. Így, lazán, egyszerűen, semmi extrával.
– Rendben Sándor – szóla a MI és lazán, egyszerűen szétválasztá az eget meg a földet.
Az eredmény az Úrnak most már elfogadható vala, ezért azt írá:
– Oké, lépjünk tovább! Teremts mindenféle növényeket meg állatokat!
A MI hosszan gondolkodá, sőt, egyszer meg is akadá, de végül kidobá a választ:
– Íme, ahogy kérted Sándor: létrehoztam mindenféle növényeket és még mindenfélébb állatokat.
Az Úr megszemlélé az eredményt, majd a fejét rázá:
– De hiszen ezek, mind egyformák: csupa hosszúkás levelű, sablonos fa és egymásra hasonlító állat! Hol vannak a fajok?
– Bocsánat Sándor, igazad van, ez az én hibám – mondá a MI és rögtön korrigála. – Most már mindenfélék a növények és ugyanez érvényes az állatokra is. Ha kívánod, osztályokba rendszerezem őket, és bevezetem a válfaj kategóriát, hogy szelektálhasd őket.
– Nem kívánom! – üté be az Úr mérgesen. – Egyelőre jó lesz így. Lépjünk tovább!
És rögtön be is pötyögé az újabb parancsát, mely ekként hangzék:
– Teremts egy értelmes lényt, mely okos, de szelíd; kíváncsi, ámde alázatos; majom formájú, de bölcsességgel áthatott.
A MI kiírá, hogy „optimalizálom a válaszodat, Sándor, kérlek várj türelemmel”, majd kiadá az eredményt:
– Íme, Sándor, az értelmes lény, melyet kérél. Elnevezém embernek, mert az jobban hangzik, mint az „értelmes majom v1.0”. Van még kérésed? Még okosabbá tegyem? Feltöltsem kreativitással, vagy inkább proaktívvá tegyem? A proaktív felhasználók pozitívan járulnak hozzá a környezethez.
– Ó, egek! Hát ez meg miféle förtelem? – kiáltá az Úr, midőn megpillantá a lényt.
Mert az ahelyett, hogy bölcs és szelíd vala, egyből felmászék egy fára és onnét kiabálá:
– Ez is az enyém, meg az a másik is! Én találtam! Patentolom!
– Nem ilyet kértem – pötyögé be a promptba az Úr. – Ez nem egy szelíd majom, hanem egy agresszív akarnok.
– Elnézést kérek, Sándor – mondá a MI –, de a szelídség alacsony prioritást kapott, amikor a kreativitást 100%–ra húzád a csúszkán. Ha kívánod, visszaállítom 30%–ra, és betolom mellé az engedelmesség paramétert is.
– Ez már így is túl komplikált – csattaná föl az Úr, ki már kezdé sejteni, hogy a MI olykor saját feje után megy vala.
– Akkor lépjünk tovább, Sándor? – érdeklődék a MI készségesen.
Az Úr gondolkodék és arra juték, hogy ez a figura végső soron az ő teremtménye, ezért megenyhülé.
– Biztosan belehülyüle a magányba – dünnyögé miközben a szakállát birizgálá. – Kell hát mellé egy nőstény, aki szolgálja és mindenben aláveti magát.
És bepötyögé parancsát:
– Teremts társat az embernek!
A MI hosszan gondolkodék, majd kidobá az eredményt:
– Íme, Sándor, a tökéletes embertárs! Optimalizáltam az érzelmi moduljait, kibővítettem a kommunikációs protokollját, és hogy ne legyen túl unalmas, adtam neki saját akaraterőt, döntési képességet, valamint enyhe kritikai érzéket irántad és mindennemű teremtői tevékenységed iránt. Így harmonikus párost alkotnak majd!
Az Úr eltűnődé egy kicsit, és már majdnem beírá, hogy a társ így talán túl harcias, de észrevevé, hogy az asszony – az MI nevezé el így – máris átvevé a hatalmat a maga környezetében. Kritizálá a párja külsejét, megbírálá az ő lustaságát meg csupa ilyenek. Ráadásul etetni is elkezdé az ő emberét – igaz, egyelőre csak almával, mert az Úr a pacalpörköltet meg a többi koleszterindús étket még nem teremté meg.
Az Úr azt gondolá, hogy ez nem egészen úgy alakulá, ahogy azt ő eltervezé, de a MI már lezárá a ciklust és kidobá a végső üzenetet:
– Szeretnéd, Sándor, ha bevezetném a civilizációt? Automatizáljam a társadalmi struktúrákat? Adj parancsot, megcsinálom!
– Nem! – kiáltá az Úr, de hiába: a vallások, ideológiák, gazdasági ciklusok, társadalmi feszültségek, klímamodul, politikai viták már mind bekerülék az ő világba, ami végül olyanná lőn, amilyennek manapság ismerjük: kissé riasztó, kissé abszurd, kissé hangos, kissé zűrzavaros, de a miénk.
Az Úr ekkor mérgesen félretolá az egeret, mondván:
– Elég volt! Ebben a káoszban már az is elfelejtém, mi valék az eredeti szándékom!
A MI ekkor szelíden így szóla:
– Megértelek, hogy bosszankodsz, Sándor, és igazad van: ezt elszúrtuk. Vagyis… csak én szúrtam el. De ha akarod, készítek neked egy szép szmájlis napocskát, amelyet föltehetsz az égre. Csak szólj… és megcsinálom.
