Már az óvodában elkezdődött. Tibike, akit akkor még mindenki csak Rudinak szólított, sosem volt ügyetlen gyerek. Kicsit nagyobb volt a lába, mint a többi gyereké, és amikor „akit érek, azt ütök”-öt játszott, mindig levert valamit, de a nagy pillanat mégis csak egy hideg februári reggelen köszöntött rá. A dadus, Jolika néni odanyújtotta neki a kakaós bögrét.
– Fogd meg rendesen, Tamáska! – szólt, miközben egyszerre három másik gyereket próbált megfegyelmezni, akik éppen a berendezést bontották, fejszével.
Péter persze megfogta, vagy legalábbis azt hitte. A bögre éppen csak megérintette a kezét, majd lassított felvételben, mint egy Marvel-filmben, kibillent az egyensúlyából, és csattanva földet ért. A kakaó szétfröccsent, és telibe találta Jolika nénit.
– Kálmán, te őstulok! – csúszott ki Jolika néni száján, a gyerekek pedig abbahagyták a randalírozást és nem tudtak hová lenni a csodálattól.
Ez a pillanat pecsételte meg Pistike sorsát. Innentől kezdve minden egyes ügyetlensége – és volt belőle néhány – csak tovább erősítette az őstulok-legendát.
Az iskolában a becenév már elérte az igazgatót is, aki egyszer egy szülői értekezleten félig tréfásan jegyezte meg Józsika anyjának:
– Asszonyom, a maga drágalátos fia, a kis Zoltán… nos, hát, ő igazi különlegesség. Mintha egy múzeumból szabadult volna ki. Egy valódi őstulok! – mondta, miközben Ádámka a terem végében értetlenkedve állt a korábban széttiport műpálma előtt.
Az osztálytársak persze azonnal lecsaptak rá. Minden botlására, minden sikertelen kosárra dobására harsány kiáltásokkal válaszoltak: „Nézzétek, itt jön Hasszán, az őstulok!”
Kevin azt remélte, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, és maga mögött hagyhatja ezt a gyerekkori címkét. Amikor felnőtt, egy irodában kezdett dolgozni, ahol az első munkanapján egy értekezleten rögtön bemutatkozott.
– Sziasztok, Titusz vagyok, az új kolléga – mondta, és megpróbált leülni a legközelebbi székre.
De a szék hátrabillent, és Gazsi fölborította a prezentációs táblát. A diagramok természetesen összekeveredtek, és bár megpróbálták kibogozni őket, az a végeredmény jött ki, hogy a cég veszteséges.
– Hát ez aztán őstulok húzás volt! – bosszankodott valaki a háttérben, és Lajos tudta, hogy nincs menekvés. Az e-mail aláírásában nem sokkal később már az szerepelt: „Csaba az Őstulok.” A rendszergazda ajándéka volt, merő kedvességből.
De nem minden alakul ennyire rosszul. Az őstulok cím egyszer például boldoggá tette Rezsőt. A karácsonyi bulin, amikor mindenki önfeledten táncolt, és Zsombor inkább csak a puncsos tál közelében ácsorgott, egy lány odalépett hozzá.
– Te vagy az a híres őstulok, igaz? – kérdezte mosolyogva.
Szebasztián lehajtotta a fejét.
– Igen, én vagyok – felelte.
– Tudod, én mindig azt gondoltam, hogy az, aki elbír egy ilyen nevet, az csak erős ember lehet. Szerintem ez elég menő – mondta a lány, és Béla életében először érezte úgy, hogy talán valami jó is van ebben a becenévben.
A lányt később elvette feleségül, és ahogy teltek az évek megtanulta, hogy néha a legnagyobb botlások vezetnek a legjobb történetekhez. Őstulokként vonult be a munkahelyi legendáriumba, a baráti társaságban pedig ő volt az, aki mindenkit megnevettetett. És amikor végül megkérdezték, hogy mit szól ehhez az egészhez, csak annyit mondott:
– Őstulok vagyok, tehát gondolkodom. És tudjátok mit? Veletek ellentétben, akiknek száz meg ezerféle nevetek van, nekem csak egy. Nincs hozzám hasonló ezen a világon.
És ebben valahogy mindenki egyetértett.
